SZILI ISTVÁN[1]
Fink papa és az egyszarvúak
pásztorjátéka
A Fantázia (eredeti
cím: Fantasia) 1940-ben bemutatott
színes (Technicolor) amerikai zenés rajzfilm, amely a
3. Disney-film volt.
Az animációs játékfilm rendezője Ben Sharpsteen, producere Walt Disney (1901–1966).
A
forgatókönyvet Joe Grant és Dick Huemer írta,
zenei rendezője Edward Plumb.
A mozifilm a Walt
Disney Productions gyártásában készült, az RKO Pictures forgalmazásában
jelent meg.
Műfaja zenés fantasyfilm. Amerikában 1940. november 13-án
mutatták be.
Fantasia - Symphony 6 (Pastoral) I Allegro Ma Non Troppo
(Beethoven) - Disney (2:17)
Fantasia - Pastoral (Part
2) Uncut and Synchro (3:16)
Fantasia Pastoral Symphony Movt. 3(
2:38)
Fantasia Pastoral Symphony Movt. 4 (3:24)
Fantasia Pastoral Symphony Movt. 5 (4:29)
Fink papa a fél életét leélte már, de sem
Beethovenről, sem a Hatodik (Pastorale) szimfóniáról
egy szót sem hallott soha. Hogyan is hallott volna, és főleg kitől?
Az iskolában, ahova annak idején járt, nem tanultak sem éneket, sem zenét, és
különösen semmit a német zeneszerzőkről. Mert minden, ami német volt,
lett légyen akár régi időkből való is, utálatos, sőt tilalmas
dolognak minősült. Egy kaptafára került mindenki, aki Hitler származásával
megegyezett. Mert hát Fink papa angol volt, mondhatni „középangol”, olyan
személy, aki Lancashireből, egy tengerparti kisvárosból,
Poulton-le-Fydle-ból származott. Hogy mit csináltak
ott az ősei, az nem derült ki, de feltehetően tengerészek,
földművesek, katonák vagy bányászok lehettek. Azt azonban, hogy azok a
bizonyos ősök egykor léteztek, nagyon is számon tartotta. Még engem is
rábeszélt, hogy látogassunk el a városka egyházi levéltárába, ahol az 1500-as
évekből származó bejegyzések között az ő családneve is
előfordult. Meg is jegyeztem, hogy ilyen régi iratot még nem láttam, mert,
hogy a régies hatású papír eredetinek látszott. Nálunk mindent elpusztítottak
már a török időkben, vagy később.
De térjünk csak vissza Beethovenhez. Pontosabban egy
Walt Disney filmhez. Amit a televízió őskorában többször is levetített, és
ami egyszarvúak, pegazusok, kentaurok, kerubok és más mesebeli lények, vagyis
mitológiai alakok játékos csintalankodásairól szólt. Láthattuk közöttük a
részeges Dionüszoszt, a villámokat osztogató Zeuszt, a szivárványló Iriszt, vagy Apollót, amint lángoló szekerével belehajt az
éjszakába, és a fátylát tájra borító Nyxet. Mindez
egybevág a barokk és a klasszikus időszak ízlésvilágával, mégis
újszerű, ám mesterkélt, a giccs határát súroló mesevilág. Hogy mégsem
egyértelműen a gyerekeknek készült, elárulták a pasztorális jelenetek, no
meg a kentaurok meztelensége. Mindez emberi beszéd nélkül, a fent említett
Beethoven-szimfónia zenéjéhez igazítva. Az animáció az 1930-as évek vége felé
készült, és 1940-ben mutatták be. Ami aztán a kritikusok álszent tiltakozását
váltotta ki, és elérték, hogy a kentaur-lányok melltartót viseljenek.
Ezt a filmet kellett megnéznem. Aminek feliratai
között alig találtam meg Beethovent és a Pastorale
nevet. De azért Fink papa nem volt annyira tájékozatlan, hogy rá nem bukkant
volna ezekre a fontos dolgokra. Egy esővel terhelt estén nagy titokzatosan
arra kért, hogy nézzünk meg egy képmagnóra átmásolt filmet, és mondjak
véleményt róla. Azt gondoltam, valami természetfilmet fog levetíteni, lévén,
hogy ilyen okból lehettem a vendége. De hamarosan kiderült, hogy egészen másról
volt szó. Eleinte úgy véltem, eltévesztette a szalagot, vagy, hogy más is
szerepel a felvételek között, de látva azt, hogy teljesen kényelembe helyezte
magát a foteljében, rákérdeztem. Ő azonban csendre intett, és jelezte,
hogy én is „dobjam el magam”. Mivel a továbbiakban tilos volt megszólalnom,
végignézem a vetítést, ami némi beavatkozások nyomát is magán viselte, legalább
is a zenei kíséret vonatkozásában. Ugyanis a film hosszából kiderült, hogy nem
a teljes Beethoven-művet foglalja magában. Az ugyanis nagyjából 40 percig
tart, a film viszont feleannyi ideig. A vetítés
véget ért, de Fink papa egy darabig néma maradt. Nem gondolhattam másra, minthogy
ez csakis a zene hatása lehet.
Walt Disney teremtményeivel
(About Walt Disney -D23)
Úgy-e szép volt? – kérdezte végül is, de nem várt rá
feleletet.
Mi tagadás, ilyesmit eddig nem láttam! Egyszarvúak
bulija Beethoven zenéjére! Micsoda (amerikai) ötlet! Azt azért kapizsgáltam,
hogy a film Fink papa ízlésével teljesen megegyezik! Nem akarván megbántani
őt, magam is tetszést nyilvánítottam: wonderful,
beautiful – hangoztattam. What
beautiful music, what wonderful drawings!
Fink
papát eltöltötte a boldogság érzete. Csak nem lehet ez a film szamárság,
szégyenpírt arcra ültető ocsmányság! Mert, hogy a feleségének más volt a
véleménye róla! Nála egy kalap alá esett a pornográfiával! Ez volt hát a
titkolózás oka! Aztán az is kiderült, hogy az „asszony” éppen templomban van,
de nem egyházi szertartáson, hanem egy megbeszélésen. Méghozzá a rászorulók
érdekében, akiknek még ételt főzni is szoktak a templom
mellékhelyiségében. Ezt az alkalmat használta ki Fink papa, hogy újra
megnézhesse kedvencét.
Bár a napi benyomások miatt fáradt voltam, mégsem
tudtam elaludni. Nekem nem is annyira a film, hanem a VI. szimfónia járt az
eszemben. Diákkorom óta, a hatvanas évek legelejéről ismertem, egy
emlékezetes martonvásári hangversenyen játszották. Ha jól emlékszem, Kenessey Jenő volt a karmester, és a bátyám több
ismerőse is szerephez jutott a szimfóniában. Azért is maradt meg az
emlékezetemben, mert a háború lezajlása óta akkor jártam másodszor
Martonvásáron. De ezúttal nem a park szépségéről, vagy a szabadtéri
előadásra igyekvők látványos menetéről akarok megemlékezni.
Hanem arról, hogy ez előadás egyik fénypontján beálló csendben, amikor a
kakukk is megszólal (egészen pontosan a 2. tétel legvégén), a fejünk fölött
váratlanul méltatlankodni kezdett egy macskabagoly. Ez a kétféle hangzás
egyáltalán nem harmonizált egymással. A zenekarban is mindenki megdöbbent,
legkivált a karmester, noha az ő arcát nem láttuk. De leintette a
zenekart, és akkor már csak a bagoly hallatszott. Legalább egy percig, de aztán
elhallgatott. És akkor újra megszólalt a zenekar, megidézve a májust, a
kakukkot, a csalogányokat, mert, amint Hamvas Béla vallja, „a madárdalban
vannak a zene ősmotívumai”. Ekkor már úgy éreztem, a testem könnyűvé
válik, tüstént el is repülök, akárcsak Natasa Rosztova
a holdfényes tavaszban. Hiába, fiatal voltam, még az egész élet előttem
várta, hogy magamévá tegyem. Zenei ihletésű ábrándozásomból egy másik, egy
disszonáns hang hozott vissza a való világba: száguldó vonat fütyült bele a
zenekar pianójába.
És
akkor újra eszembe jutott Fink papa is. Akit a diákjaim neveztek el így, nem
azért, mert „sztrájktörőnek” bizonyult volna (a keresztnéven kívül ez a
szó jelentése), hanem hathatós bélműködésére utalva, némi angolos (skótos?
íres?) hangcserével. Fink papát
kétségkívül megfogta Beethoven, minden természetszerető ember számára az
egyik legszebb zene.
Egy kérdés azért mégis fogva tartott: mi lett volna,
ha…?
Mi lett volna, ha Beethoven nem rögzíti néma
kottapapírján egy falusi kirándulás emlékét, vidámságot, lakodalmat, vihart, és
vihar után a megkönnyebbülő hálálkodás hangjait?
A
felesleges kérdésre még az előttem álló éjszaka sem adott feleletet. A
hajnali álom azonban meghozta a választ: mindannyian szegényebbek lettünk
volna. Még akár ezzel a Disney-féle rajzfilm változattal is…