A.Gergely András[1]
Tüzet viszünk,
avagy a baranyai hagyomány
Janus Pannonius Múzeum, 2015
Szépnek és jónak célja a szeretet
és a szeretetből folyó teremtés – sugallja Andrásfalvy Bertalan
néprajztudós, volt kulturális miniszter Ajánlásában a Balogh János – Gunszt
Andrea szerkesztette „TÜZET VISZEK”. Tánchagyományok és táncos népszokások
a történelmi Baranyában I.
kötet felnyitásakor. E Berzsenyire és a költészetre, a nyelvi és kulturális
szokások, normák, szabályok, szertartások, ünnepek és vigalmak helyi-tájegységi
históriájára hasonlóképpen vonatkozó kívánalom hangolja fel azt a kiadványt,
melynek igen terjedelmes része, s ami még fontosabb: a Falvaink hagyományos táncélete fejezetben konkrétan tizennyolc
település történeti és tánckulturális mikrohistóriáját is megjeleníti (201-415.
old.). S ha nem is pontosan így, de a kötet címére rímelő „lángot viszek”
gyermekdal és körtánc szellemében a paraszti kultúra egy adott tájegységi
körben megjelenő tartalmait dolgozzák fel a szerzők, mégpedig nem
akármilyen aprólékossággal, sőt a mellékletben közreadott szakirodalmi,
fotó- és filmanyag gazdagsága mindenesetre nem kevés ígérettel kínál tájegységi
ismereteket, miáltal is választ ad az „érdemes-e ’tüzet vinni’ a maradék
tánchagyományba” alapkérdésre. A szerzők, mint a térség tánckultúrájának
feltárói, gyűjtői, elemzői, s Balogh János, mint a
Táncművészeti Egyetem (diploma, publikációk, gyűjtések stb.) óta
ismeretterjesztő előadások során át a tárgykört
népszerűsítő kutató,[2]
aki maga is talán mindenekelőtt Andrásfalvy Bertalan révén ébredhetett rá
a baranyai tánckultúra feltárásának fontosságára, gyűjtésének vállalandó
mivoltára. Érdemes ugyanakkor jelezni: a tánckutatás hivatásos-formális
elvárásrendszerében lehetséges, hogy kívánnivalót hagy maga a feltáró és közreadó
munka, de a térség elsőrangú ismeretét bizonyító feldolgozás a szigorúan
vett etnológiai-folklorisztikai elvárások nélkül olyan hatalmas forrásbázis
elérését kínálja, amely fölöttébb elismerést érdemlő. A kötetről a
szakmai értékelés az elismerő tónus mellett a kritikai kifogások
tisztázásával vállalja a szakkönyvi besorolást, nem utolsósorban a térség
tánckultúrájának feldolgozatlanságát szem előtt tartva.[3]
Janus Pannonius
Múzeum, 2016
Látni lehet ugyanakkor, hogy Balogh
János tanulmányaiban és feltáró munkájában kiemelt szerep jut a baranyai
tánchagyomány koreológiai, tánchagyomány-kutatási és népszokás-gyűjtési
szándékának, ezek pedagógiai célrendszerének, Gunszt Andrea pedig a
zengőaljai néphagyományokról írt önálló áttekintést, így szerzőtársi
mivoltukban kiegészítik egymást.[4]
A TÜZET VISZEK II. kötete[5]
a Baranyával szomszédos vidékek tánckultúrájára fókuszál (előre jelzetten
a három kötetesre tervezett mű második, „Hegyaljától Tótországig”
térségmeghatározása kissé csúszkál a történeti, etnokulturális,
táncdialektikai, földrajzi egységek között, de a „történelmi Baranya” ekkénti –
közigazgatási? zeneföldrajzi? táncfolklorisztikai? vagy egyéb – körülhatárolása
e szempontból talán mindegy is). Nem mert érdektelen, hanem talán inkább azért,
mert a kistáji, néprajzi csoportbeli, kulturális konvenciók mellett a
kultúraátvételi folyamatokra nem kellő aprólékossággal kitérő
áttekintések „jó közelítéssel” képviselnek folklorisztikai adatbázisba
illő tételeket, főképp arra hangolva mindezt, hogy kifejeződjön,
„nemzeti” kultúrába tagolódjon a térségi kultúra „baranyai” specifikuma.
Andrásfalvy szavaival: „A világviszonylatban is egyedülállóan gazdag magyar
népművészetnek, népköltészetnek és néptánctudománynak baranyai kincseit
ajánlják fel itt arra, hogy annak segítségével a közösség, a közösségi
művészi alkotás örömével fejezhesse ki minden fiatal és
érdeklődő felnőtt magyarul a szeretetét egymás és népe iránt.
Ennek alapján várhatjuk nemzetünk kívánatos egységesülését, jobb sorsát…” (7.).
Kár, hogy ennek pontosítása már nem kerül be a műbe-művekbe, de az is
kétségtelen, hogy a hazai néprajzi muzeológia még számos területen igencsak
hiányos a zenei és tánctörténeti feltárások, gyűjtések és közreadások
területén, így e több kötetes monumentális munka a pécsi Janus Pannonius Múzeum
Néprajzi Osztályának eredményei között mindenképpen kivételes helyzetet
évezhet. Talán érzékelhető az idézetből is: a Tüzet viszek kötetek nem az „összmagyarság” oltára körüli
dicsőítő táncra kínálnak metodikai észrevételeket, hanem a Baranya,
Drávaszög és Szlavónia háromszögben föllelhető vagy megnevezhető
szokások között találnak baranyai, kistérségi, települési és közösségi
egyediséget. S nem „a korszerű nemzeti műveltség”, „a nemzetet
összefogó kultúra” egyneműségében fedezik fel talán a különneműségek
sajátos értékeit. A Szerzők pedig ezen az Andrásfalvy Bertalan (saját
gyűjtéseit is forrásként felajánló) előkészített analitikus munkát
hozzák itt asztalunkra, mely „meghatározta a kutatók előtt álló feladatokat
is” (9.). Kétségkívül óriási anyagot szedtek egybe, első kötetükben a
határon inneni „baranyai táncokat és néphagyományokat”, minthogy „az
archívumokban fellelt filmek és kéziratok segítségével újratanultuk az itt
élők egykori hagyományos táncait, és azóta igyekeztünk magvait mindenütt
elhinteni. Sorra születtek a helyi tánckultúrával foglalkozó szakdolgozatok, és
valamennyi táncos műhelyben tanítani kezdtük táncainkat…” (uo.).
Az Olvasó számára „lefordítva” a
megidézett szavakat, annyi első látásra is kitűnik, mekkora hatalmas
munkát végzett el „a két főállású pedagógus”, aki maradék szabadidejében
szánta el magát a relatíve teljes körű feldolgozásra és közreadásra,
komponálta meg a „lejegyzett tánctanfolyamok rajzait, a szerkezeti elemzéseket,
és az ezek alapján összeállított motívumtárat”, mely utóbbit egy önálló
kötetben kívánnak publikálni (Fügedi János tanácsai alapján). Tehát két
pedagógus, amit gyűjt, rendszerez, elemez, motívumkincset dolgoz föl,
táncol, s mindezt közreadja, oktatja, betanítja, újraalkotja, falvak
tucatjaiban végez gyűjtőmunkát és szólaltat meg „adatközlőket”,
fotótárat mellékel hozzá (a tizenkilenc kottamelléklet után harmincegy fénykép
is gazdagítja a könyvet). Mindezeket a szerzők közlik Bevezetőjükben, amit a Folklór,
a Néphagyomány, a Tánchagyomány és a Tánctípusok Baranyában fejezetek aprólékos anyaga követ. S ez
csupán az első kétszáz oldal, a Falvaink
hagyományos táncélete fejezet további kétszáz oldalon részletezi a
települési szintű tudnivalókat.
A kötet egészét, a táncok és
népismereti közlésmódok megörökítésének feladatvállalását kétségtelenül lehet a
folklór és az „újramelegített” néphagyomány aspektusából is tekinteni, s ez a
refolklorizáció, amely nem a túlélő, hanem a „visszatanított” örökséget
öleli fel, nem kétségesen vitatott a néprajztudomány közelmúlt fél
évszázadában. A szaktudományos vitaszempontok azonban itt, ahol az
örökségátvitel, a hagyományozás szándéka és értéke kíván domináns hatás lenni,
talán kevésbé fontos. Az örökségesítés folyamata úgysem kerülheti meg a régi
„megidézését”, sem az új hatásokkal bekerült másságok megnevezését. Azonban
ott, ahol az értéktartalmak mentése már a szaktudomány (a néprajz) számára is
kontrasztban áll a változásnéprajz tudáselemeivel, nem lehet kérdéses
értékfelmutatás. Az érdeklődő Olvasó minderről eligazító
képanyagot és magyarázó illusztrációt talál Balogh János táncpedagógus
bemutatójában, ennek képi és elbeszélhető anyagában: https://prezi.com/p/gtexi84egizj/tuzet-viszek/
Képválogatás:
Szeremlei
Néptáncegyüttes
Szeremlei
Néptáncegyüttes
Húsvéti
szokások Baranyában – zengői és bólyi hagyományok