A.
Gergely András [1]
Táncolt-e a Nyugat?
Egy kontratánc
világtörténetéhez
Egy közléstörténeti
válogatáshoz, a magyar sajtó- és irodalomtörténet talán máig páratlan
folyóiratához közeledett válogató szándékkal a magyar (és nemzetközi)
tánckultúra kutatására, a tánctörténet hazai „klasszikus” korszakára irányított
figyelemmel két egyetemi oktató. Korábban irodalomtörténettel,
cirkusztörténettel, szórakoztatás és teátrum-históriával foglalkoztak, nevük
talán mégsem kellőképpen ismert a szélesebb zeneértő publikum
számára. Major Rita és Tóvay
Nagy Péter szerkesztette, előszavazta azt a kötetet, mely A „Nyugat” és a tánc. Szöveggyűjtemény
a folyóirat tánctémájú cikkeiből (1908–1941) címen jelent meg.[2]
Első pillantásra nem is azonosítja az olvasó vagy érdeklődő, mi
kapcsolat volna a kivételes gazdagságú, irodalomtörténetileg talán a
legismertebb és méltán népszerű folyóirat, a Nyugat, meg a táncolás
között. S nem csupán a kutatási, feltárási, válogatási szempontokat ismertető
előszó az, ahol minderre fény, sőt reflektorfény és a felismerések
derűje világít rá.
Nem
lehet senki magára vállalt feladata, hogy a mintegy hetven-nyolcvan írást
magába foglaló szöveggyűjtemény tartalomjegyzékét akár csak fölvillantsa –
itt most nem ez is cél ez. Elsődlegesen a cél csupán az, hogy a
könyvforgalomba alig került, a világhálón sem kínálkozó kiadvány fontosságát
csak röviden jelezhessük. A többes szám itt nem „szerzői többes”, csupán
az érdeklődők hangja, a lehetséges befogadók körének nyitottsága
olyan megközelítésekre, melyekkel véletlenszerűen találkozhatott csupán, s
amely a tánccal függ össze. Talán minden tánccal, de a színpadival
mindenképpen…
„A tánc tovább tombolt, a postamester, mint egy muzsikáló automata, pontosan és lankadatlanul húzta, a táncosok táncoltak, a kártyások kártyáztak, az asszonyok pletykáztak, senki se vette észre, hogy két fiatal lélek úgy elvált egymástól, mint két bolygó, amelyik addig közeledik, közeledik, míg egymás bűvkörét érintve szét nem csapódik a világmindenségben, hogy ismét egyre távolodó utakon bolyongjon…” – hangzik fel Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradatig című regényének részletében.[3] A magyar irodalomtörténet táncos idézetei mérhetetlenül gazdagok, a tánctörténészek közül is nem kevesen foglalkoztak az irodalmi megjelenítésekkel. De a történeti tónusú, néptáncra fókuszált, udvari vagy szertartási, közösségi és nyilvános vagy fejedelmi és színházi, szakrális és népi táncesemények óriási tömege nem okvetlenül kerül hétköznapi válogatásunk kelléktárába, ha nem figyelünk maga a tánc, társadalmi szerepe és jelentősége, stílusai és korszakai, intézményesült formái, oktatása, színpadi művészetté válása, tudományterületi megjelenése különböző aspektusaira. Közösségi szertartások, vallási ünnepek, családi események, kulturális rendezvények mindennapi velejárójaként persze a tánc megannyi változatban, helyszínen, stílusban és jelentőséggel megjelenik, szinte keresni sem kell. Időközben pedig nemcsak színházi, báli, udvari, közéleti, családi és kisközösségi műfajok sora él vele, de mintegy „beköltözött” a filmek, a fotók, a képzőművészet, az opera, a lokálok, az utcai rendezvények, a regények, a jégtánc és szinkronúszás, az opera, a mozdulatművészet, a vígjátékok, a testkultúra, a divatok, a világháló szinte minden szegletébe. Szerencsére.
Ám a látványossági színtér csak egyike a tánc világtörténetének. Sőt, szabadjon a figyelmet arra is fölhívni, mennyi nemzeti kultúra tekinti önkifejezésének, létezésének, örökségének a szűkebb hazában vagy közéleti termőtalaján kialakult táncbeli megjelenését annak, ami közös lehet a mozdulatok egyes köreiben. E hagyománytudat, örökség és ellenpontjai ugyanakkor megint más értelmezési kultúrákat hívnak életre: az antik pogány szertartások, az ördögűzés és a misztériumjátékok, az autodafék nyilvános rendezvényei, az örömkifejezés forradalmi vagy érzelmekkel telített eseményei mind-mind tele vannak tánccal. De épp ezért dúsan rakott az irodalom is, hatalmas gyűjtemény a tánc ábrázolásának és megjelenítésének témaköre a képzőművészetek, a vizuális kultúra, a filmek, szobrok, grafikák, performanszok, fotókultúra, színháztörténeti korszakok látványos attraktumaiban is.
E kötet alaphangjában a Nyugat, mint irodalmi orgánum jelenik meg, folyóirat és szerzői kör, kultúra és kultuszépítés, cikkek és esszék, kritikák és beszámolók, irodalmi műfajgazdagság széles kínálata az, amit átölel. A Nyugat a maga korában és szellemiségével már nem ismeretlen a magyar történelemben, s nemcsak az irodalomtörténet kötelező olvasmányai miatt nem, hanem mert jó fél évszázadra, sok téren több időre is meghatározta a magyar nemzeti tudat fejlődését, melynek hol élesztőjeként, hol vetélytársaként, hol serkentőjeként tekintettek rá – de mindenképpen mérce volt, magas hőfokú ellenhatása a félperifériás fejlődésnek, „keleten” lecövekelt és „elposványosodott” kultúrának. Kontratánc, szembenálló csoportok együttes mutatványa, harmonikus együttléte ugyanakkor. Ilyen volt úgy is, mint a magyar nemzeti fejlődés akadálya, másfelől a kultúra hátországában élő ország kitárulkozási lehetősége,[4] aminek része volt a viszonyítás nyugat felé orientálódása. A Nyugat nyugati kultúrát elfogadó, honosító, egyúttal a nemnyugati vonásokat okkal-móddal nehezményező alaptónusa adott terepet az impressziók befogadásához, s nemcsak irodalmi, hanem színházi, bulvár, zenei, építészeti, képzőművészeti ízlés és még egy sor művészeti területen.
Így az orkesztika, a táncművészet, a testkultúra-felfogások, a revü, a mozi, a balett, a társastáncok, a szakrális kultúra, a stílusdivatok, az életvitel, a tárgykultúra, a sportok vagy a szabadidős kultúra és még egy sor más területen is. Úgy lett nemzeti, hogy megannyi vonásában egyúttal egyetemes is.
A kép forrása: https://kallaitancstudio.blog.hu/2017/05/08/tancmuveszet_a_xx_szazad_elejen
Rövidebben: e könyv nem kevesebbet vállal, mint alapos, kultusztörténeti értelemben is impozáns körképét adja a Nyugat táncos cikkeinek. Ezek olykor irodalmi művek részletei, máskor esszék, tanulmányok, kritikák, ismertetők, portrék, figyelmet igénylő és ismeretgazdagító, „népszerűsítő” lelkendezések, műfajkísérletek, fordítások is egynémely esetben, helyenként kultúratörténeti összefoglalók, pályaképek, s számos egyéb is – vagy tán úgy egyszerűbb jellemezni: minden, ami a TÁNCCAL kapcsolatosan megjelent harminchárom év közleményei között. Ha úgy vesszük, szimpla anyagválogatás, szöveggyűjtemény a táncoktatás egyetemi jegyzeteként. De inkább kultúratörténeti forrásválogatás, mégpedig igen gazdag. Címeket most nem emelnék ki, sőt névsort sem, mert részint a Nyugat szerzői köre (Schöpflin Aladár, Osvát, Hatvany, Fenyő, Gellért Oszkár, Babits, Karinthy, Móricz, Tóth Aladár, Szabó Lőrinc, Füst Milán stb.), de rajtuk kívül a kor kulturális közéletének még több tucat főszereplője is szerepel benne. Köztük képzőművészek, tánctörténészek, színikritikusok, újságírók, koreográfusok, irodalomtörténészek, kritikusok, esztéták, műtörténészek, költők, színházi emberek és mások is, akik a 20. századi magyar kultúra legkiválóbbjai lettek, ma már tankönyvek szereplői, és több korosztály által már csöppet sem ismert képviselői.
Isadora Duncan
A kép forrása: https://kallaitancstudio.blog.hu/2017/05/08/tancmuveszet_a_xx_szazad_elejen
De ami még különösen izgalmas metszete a kiadványnak: a kölcsönhatások nyugati és hazai, az átvételek és visszahatások kultúraközi, a sajtótörténet mellett az irodalmi, a poétika mellett a tánctörténeti vonulat. Nem kétséges a cél, megismertetni mindazt, ami körülvette a színpadi táncot, a balettet és a mozgásművészetet, de például Balázs Béla például A fából faragott királyfi nyolc táncáról közöl sorozatot a Nyugat 1912-es évfolyamában, mely itt egy helyen olvasható,[5] ugyanakkor a korszak nyugati balettművészetét és színházi-operai táncrepertoárját is megjeleníti a kötet oly kiváló szerzők és tárgykörök sorában, mint Harsányi Zsolt írása Karsavináról, Schöpflin Aladár alapozó írása az orchesztikáról, François Gachot cikke Sztravinszkijról, Rabinovszky Máriusz tanulmánya a mozgásművészetről, az új táncról és a tánc őstörténetéről, Tersánszky Józsi Jenő cikkei Madzsar Alice mozdulatművészeti Új színházáról, Szentpál Olga Vigadó-beli iskolájáról, Török Sophie és Kassák Lajos Nizsinszkijről, Jemnitz Sándor a jávai táncművészetről, Devecseri Gábor A csodálatos mandarinról, Molnár Antal Rita Saccettoról, Bálint György Nagy Etelről. A Tánc a Nyugatban fejezet kiegészül a Tánc és irodalom fejezettel, ahol Lengyel Menyhért, Környei Zoltán, Lackó Géza, Cs. Szabó László is szerepel, s mintegy a kötet záró akkordjaként még Móricz Virág is megjelenik az elbeszélők között:
„Beálltak a táncolók sorjába. Dóra remegett, ahogy megölelte. A szeme elhomályosult, eleresztette a derekát, könnyen, vigyázva indultak el, lassan, együtt úsztak a muzsika forgóján. Már megszokták egymás mozgását és ritmusát. Összeölelkezve, kábultan forogtak, percekig, szó nélkül. Nem gondolkozni, nem gondolkozni. Összekeveredett fejében minden terv és gondolat, összetörten, lassan ocsudva adta oda a táncát, a párjának. Lassan ébredt tudatára, hogy ez az, amiért verekszik, amit akar. Diadal, diadal. Mi ez, az alkohol mámora, vagy a tánc kábulata? A szeme fekete, éles fekete, meleg fekete. Jólesik odanézni. Dóra el-elkapja a tekintetét és újra visszanéz. Kigyulladt a teste az idegen tenyerében, szétnyílik az ajka, bőre megfeszül a tánc mozgásában, remeg az érintés alatt. Senkit nem lát maga körül, már a párját sem. Csak érzi, minden összetapadó ideg és izomszálával a másikat – és önmagát. Soha nem lesz vége ennek a táncnak? Csak meg nem szólalni, nem beszélni. Egy hang összetörné az egészet. Érthetetlen ez az érzés… nevetni és ordítva sírni szeretne, újra arcában a vér. Mi ez? Olyan közel, olyan iszonyúan közel érzi a másikat magához! Mintha a tánc lépései alatt mérföldjáró csizmában rohannának egymás felé. Minden fordulat akkora ugrás, amit csak évek alatt jár meg a gyalogos…”[6]
A könyv tehát sok szempontból nem más, nem is kevesebb, de semmiképp sem figyelemre méltatlan…, mint egy lassú, megfontolt, ellazult tánc a Nyugat tánc-cikkei körül. Az iszonyú közelség és az ugrás, az ocsúdás és a kábulat jóleső szemléje irodalom és élet, tánc és tánctörténet, érzület és mozgás, örökség és folytonosság körül. Ahogyan a nyugat táncolt, s ahogyan ama táncnak egy jelentős része a keletből lett nyugativá, vagy legalább kölcsönössé. Egymás kontrasztjává, de együttes kettősévé, polgári és művészi stíluskorszakká.