DR. PRAHÁCS MARGIT
130
Dr. Prahács
Margit zenetörténész
(Bp., 1893. ápr. 12. – Bp., 1974. júl. 1.)
I.
KÁRPÁTI
JÁNOS[1]
PRAHÁCS MARGIT SÍRJA FÖLÖTT [2]
Mély megrendüléssel és tanítványi tisztelettel
búcsúzunk dr. Prahács Margittól, Főiskolánk
könyvtárának egykori vezetőjétől, a magyar zenetudomány nemzetközi
hírű képviselőjétől. Megrendülésünket nem csökkentheti, hogy
hosszú és alkotó életet élt: nyolcvankettedik évében, hosszú szenvedés után,
július 1-re virradó éjjel érte a halál. Az elmúlt év decemberéig még
fáradhatatlanul dolgozott, mert a munka éltette, az adott neki erőt ahhoz,
hogy betegsége súlyosra fordulásáig — úgy, mint előtte hat évtizeden keresztül
— felemelt fejjel és egyenes derékkal, büszkén és magányosan járja élete útját.
Mélyen szimbolikus, hogy ez a most lezárult
tudományos életpálya, mely a Liszt-kutatás terén elért eredményekben
tetőzött, már a Liszt-örökség jegyében is indult; a Liszt-tanítvány Juhász
Aladártól nyert zongoraoktatást azonban Prahács
Margit nem pianistaként kamatoztatta, hanem közvetett módon, szervesen
beleépítve fokozatosan kibontakozó tudományos koncepciójába. Az 1917-ben
elnyert zongoratanári oklevél birtokában Prahács
Margit a budapesti Tudományegyetemen folytatja tovább tanulmányait, melynek
eredményeképpen 1924-ben doktorál, A muzikalitás lelki
feltételei című disszertációjával. Az itthon szerzett esztétikai és
lélektani ismereteket azután 1926/27-ben külföldi tapasztalatok egészítik ki a
berlini egyetem zenetudományi fakultásán.
Tudományos érdeklődése – nyilvánvalóan az
egyetemi tanulmányok hatására – először az esztétika felé irányul és
kutatásainak eredményeképpen fokozatosan kristályosodik ki az első nagy cél:
a zene forma és kifejezésrendszerének mélyreható
vizsgálata. A zeneesztétika alapproblémái címmel jelenik meg 1935-ben első
nagyszabású tudományos munkája, melynek alapján a budapesti Tudományegyetem
magántanárrá habilitálja. Már ebben a könyvben megfigyelhető, miképpen
bújik elő a tudományosan iskolázott esztéta álarca mögül az új magyar zene
jó értelemben vett elfogult híve és áldozatkész harcosa. Az előszó az
„élő zenéhez való kapcsolat” fontosságát hangsúlyozza, a befejezés pedig
Bartók Kékszakállújának és Kodály Psalmusának
művészi elragadtatással írt elemzésévé alakul át. Prahács
Margit zeneesztétikája így vált hitvallássá: egyes részei még a Pázmány Péter
Tudományegyetem diszciplínájában gyökereznek, az eredmény, a kibontakozás
azonban már Bartók és Kodály Zeneakadémiája felé mutat.
Időközben ugyanis 1928-ban, Prahács Margit a Zeneművészeti Főiskola
könyvtárosa lett. Nagy nyereség volt ez mind neki, mind a Főiskolának. A
Főiskola végre, először, tudományosan képzett és koncepcióval
rendelkező könyvtárost kapott, ő pedig közelebb kerülhetett az
élő muzsikához – s mindenekelőtt – a legnagyobb élő magyar
muzsikusokhoz, így lett Prahács Margit is Kodály
Zoltán tanítványa — nem a zeneszerzésosztályban, hanem a tudományos munkában.
Az esztétika megjelenésének évében – ez ismét csak szimbolikus – már egy új
téma is foglalkoztatja Prahács Margitot a Népzene és
nemzet összefüggése. Nyilvánvalóan Kodály hatására a magyar zene
élő problémái kerülnek érdeklődésének középpontjába. 1936-ban
megjelenteti A magyar zeneirodalom válogatott
bibliográfiáját, élénk kritikusi és esszéista tevékenységet fejt ki a Magyar
Szemlében és a Napkeletben, s már gyűjti az anyagot az 1943-ban publikált
második nagyszabású műhöz, melynek címe: Magyar
témák a külföldi zenében. Az előszót hozzá Kodály Zoltán írta.
A Főiskola Könyvtárának értékes
gyűjteménye – különösen a Liszt-hagyaték – beláthatatlan új kutatási
lehetőséget is nyújt Prahács Margitnak. Ennek
köszönhető, hogy miközben folytatja eddigi kutatásait – s 1948-ban publikálja
alapvető fontosságú Bartókbibliográfiáját –
egyre jobban beleássa magát a Liszt-kutatásba. Először esszék kerülnek ki
a keze alól Liszt Ferenc az író (1933) valamint Liszt Ferenc és a magyar
műveltség (1936) címmel, majd egyre jobban belemélyed a hagyaték
forrásértékű anyagának feltárásába és rendezésébe, mindenekelőtt a
hatszáznál is több, felbecsülhetetlen értékű Liszt-levélbe. 1955-ben
publikálja első eredményeit kiadatlan és ismeretlen Liszt-levelek címmel s
ezt rövidesen követi a Zeneművészeti Főiskola Liszt-hagyatéka
című nagyszabású feltárása Zenetudományi Tanulmányok Lisztnek és Bartóknak
szentelt emlékkötetében, így jutott el Prahács Margit
– lépésről lépésre, következetesen és fáradhatatlan kutatómunkával – az
1966-ban megjelent legnagyobb szabású munkához, a német nyelvű nemzetközi
jelentőségű publikációhoz, mely a magyarországi gyűjteményekben
őrzött valamennyi Liszt-levelet adja közre eredeti nyelven, bőséges
jegyzetanyaggal. Közben Liszt életének tárgyi dokumentumai is feltárásra
kerülnek: a Hubay Jenő által megalapozott főiskolai
Liszt-emlékszobából szorgos gyűjtőmunka és megható lelkesedés árán
valóságos Liszt-múzeumot létesít, olyan gyűjteményt, mely a Főiskola
mai épületében is Liszt egykori, Sugár úti lakásának atmoszféráját sugallja, s
amely méltán veszi fel a versenyt a gazdag weimari és
bayreuthi Liszt-gyűjteményekkel.
Prahács Margitnak köszönhetjük,
hogy Liszt Ferenc budapesti működése, a Zeneakadémia alapítása, és a
Liszttanítványok szerepe ma már minden mozzanatában tisztán áll előttünk,
neki köszönhetjük, hogy Liszt-múzeumunk — mai helyén is — nemzetközi hírnévnek
örvend, neki köszönhetjük, hogy Liszt zenéjének kutatói és rajongói a világ
minden tájáról bizalommal fordulnak hozzánk, magyar zenetudósokhoz, mint az
örökség méltó sáfáraihoz.
Prahács Margit – fájdalom – nem
érhette meg, hogy élete munkájának legfőbb és legféltettebb eredménye, a
Liszt-múzeum a Zeneakadémia régi palotájában kapja meg méltó otthonát. Mi
azonban, akik ezt a hagyatékot átvesszük tőle, teljes erővel azon
fogunk munkálkodni —, mert ez egyben a magyar zenekultúra és társadalom közös
ügye, és kötelessége, hogy Prahács Margit álma, az
igazi Liszt-múzeum valóra váljék. Kárpáti János
II.
DR. PRAHÁCS
MARGIT
KODÁLY ÉS A ZENEMŰVÉSZETI FŐISKOLA KÖNYVTÁRA[3]
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Könyvtára (jelenkorikép) (lfze.hu)
Jó pár évtizede annak, hogy mint újdonsült
főiskolai könyvtáros, június végén, már a tanév bezárása után, nagy
buzgalommal láttam neki első feladatom teljesítéséhez, a könyvtár anyagának
megismeréséhez. Akkor még – az ifjúkor könnyedségével – mit tudtam én, hogy
hosszú évek tapasztalata, nagy és részletes tanulmányok kellenek ahhoz, hogy a
könyvtárnok legalább némiképp tájékozott legyen birodalmában. Nemrég fejeztem
be berlini tanulmányaimat, s ott, az Egyetemen, az egész német zenetudomány
központjában óriási könyvanyag állt rendelkezésemre. Ilyen gazdagság után
egyszerűnek láttam a főiskolai könyvtár vezetésének ellátását. Úgy
gondoltam, hogy mint elsősorban iskolai gyakorlati könyvtár, a tanárok és
a növendékek meghatározott könyv- és zeneműszükségletét kell, hogy
kielégítse, és fejlesztésének irányelvei is eszerint igazodnak. Persze
időnként fel kell frissíteni az agyonhasznált tananyagot, beszerezni a
zenekari és énekkari hangversenyekhez
szükséges műveket, és kielégíteni a tanárok esetleges kívánalmait –
véltem. Akkor még nem tudtam, mit jelent ez az utolsó pont azon a
Főiskolán, ahol Kodály Zoltán tanítja a zeneszerzést.
Az év eleji nap délelőttjén, a vakációs
csendben egyszerre nyílik a könyvtárajtó, s belép első látogatóm: Kodály
Zoltán. Addig csak távolból ismertem és tiszteltem, így nagyon elfogódottan
mutatkoztam be neki, mint új könyvtárnok. Egy könyv után érdeklődött, amit
még elődöm rendelt meg az óhajára. Jól emlékszem a könyv címére: Johner P. Dominicus, a híres
gregorián kutató ,,Der gregorianische
Choral" c. műve volt. Persze a
könyvről nem tudtam semmit, mire Kodály rögtön elköszönt, otthagyva engem
tudatlanságomban lesújtva és ráébresztve arra, hogy nem lesz olyan könnyű
a kapott feladat.
Egy ízben nagyobb tanulmányt írtam ,,A cigányzene és a magyar népzene" címen. Azt igyekeztem
elemezni benne, hogy a cigány lélek milyen messze áll a magyar lélektől, s
hogy milyen kis fajsúlyuk van a cigánytól művelt népies műdaloknak az
igazi magyar népzenéhez képest. Lelkes kirohanásommal, amelyet a konzervatív
középosztály olvasóinak nevelésére szántam, igen meg voltam elégedve.
Sajnos a hatás egészen más volt, mint amit
vártam. Először is a népies magyar műdalok szerzői hördültek fel
a cikkre, s nemcsak nem tartották helyesnek megállapításaimat, hanem egyenesen
becsületsértőeknek minősítették. Az egyik nótaszerző vérszemet
kapott, és a magyar nóta védelmében, „amelyhez csak imádatos kézzel lehet
hozzányúlni"*, nemcsak egy ellencikkben rántotta le a tanulmányomat, hanem
perbe fogott, és becsületsértés címen a bíróság elé állított. Töreky, a tárgyalás elnöke alig tudta megőrizni
komolyságát az ügyvédek vitájában, s végül is a legrövidebb megoldást
ajánlotta. Írásban kellett kijelentenem, hogy „becsületsértő"
megállapításaim csak a sátoros cigányokra vonatkoztak, a városi
cigányzenészeket, mint kitűnő gentlemaneket, sohasem akartam
megbántani.
Így végződött az én cigánykalandom. A
nótaszerző elérte a célját, a per reklám volt neki is meg a nótáinak is.
Bartók jót mulatott az eseten, és azt hiszem, egy kicsit engem is gyanúba vett,
nem feltűnéskeltés céljából írtam-e a cikket. De érdemesnek tartotta, hogy
külön lejöjjön a könyvtárba, elkérje a cikket, majd gondos széljegyzeteivel ellátva
visszaadja.
És Kodály? Figyelemmel kísérte az egész polémia
lefolyását, ellátott tanácsaival és segítségével, de láttam, hogy nem tetszik
neki az ügy. Hiszen így tűnt ki, hogy az intelligens magyar középosztály
még akkor, 1930-ban milyen messze volt az igazi magyar népzene
ismeretétől, s milyen feltétel nélkül hódolt a cigány zenének. Kodály
véleménye szerint ezt a közönséget ilyen eszközökkel nem lehet nevelni, csak
még jobban elvadítani.
Ez az eset megmutatta, hogy Kodály távol minden
erőszakos módszertől, minden magyar élethez tartozó hagyományt
megbecsült, ha valódi és nem hamis próféták csinálmánya. És az már valóban az
ő stílusa volt, hogy ezt a problémát nem üres polémiákkal, hanem tettekkel
akarta megoldani. Hát lássuk csak, milyen is az a cigányzene, hogy lehetne ezt
is olyan módszerességgel vizsgálni, mint ahogy Kodály és Bartók a magyar
népzenét vizsgálták. S mivel a cigányzene nagy rajongói közül erre senki sem
vállalkozott, Kodály biztatására én vállaltam e feladat előkészítését.
Nagyobbrészt könyvtári munka volt
összegyűjteni és címjegyzékbe foglalni külföldi mesterek olyan
műveit, amelyek témáját a szerző a magyar cigányzenéből
merítette. Így született meg a „Magyar témák a külföldi zenében" c.
bibliográfiám cigányzene ihletésű csoportja. Kodály előszavával
tüntette ki munkámat, s még halála előtt szándéka volt bővítve, új
kiadásban megjelentetni. Az alap már mindenesetre megvan ahhoz, hogy ebből
az anyagból meg lehessen állapítani a cigányos magyar műzene valódi
értékét és sajátságait, így tudott Kodály egy meddő és céltalan polémiát
olyan útra terelni, amely a lényeg felismeréséhez visz közelebb.
Ezután a kis intermezzo után
térjünk vissza a könyvtárhoz. Hogy a kritikus pont: „a tanárok kívánalmainak
kielégítése" mennyire túlnőhet a szokványos kereteken, s mennyire
megváltoztathatja egy egész könyvtár képét, arra Kodály könyvtári munkássága
adja a legjellemzőbb példát. De ennek a munkásságnak páratlan alaposságát
és sokoldalúságát nem adták ingyen. Kodály már zeneakadémiai növendék korában
szoros kapcsolatban volt a könyvtárral, mert zsenialitása mellett csak így
lehet megmagyarázni a könyvtári anyagnak azt a bámulatraméltó
ismeretét, amellyel 40 év előtt használt művekre emlékezett vissza,
és a legrészletesebb zeneelméleti problémák elemzéséhez biztos kézzel emelte ki
a megfelelő segédeszközöket. A könyvtári állomány legértékesebb részének
katalógusát pontosan össze lehetne állítani azokból a művekből,
amelyeket Ő tanulmányozott. A nagy népdalkutató itt sem tagadta meg magát:
mindent első kézből, „Urtext"
kiadásokból akart megismerni, beszerzésüket szorgalmazta.
A Kodály megindította nagy Palestrina-renaissance
ugyancsak a könyvtárhoz fűződött. A Palestrína-összkiadás
32 kötete kis kézi könyvtárként szerepelt, amelyet a Kodály-növendékek, mint a
klasszikus ellenpont bibliáját állandóan tanulmányoztak, másoltak. A kiváló dán
Palestrina-kutató, Jeppesen „Contrapunkt”
c. műve még meg sem jelent német fordításban, s már eredeti dán nyelven a
zeneszerző-növendékek Palestrina-tanulmányainak legfőbb
segédeszközeként szerepelt. (Ilyen esetben mesterük nem ismert nyelvi
nehézségeket.)
Természetesen a legszorgalmasabb
könyvtárlátogatók az ő tanítványai voltak. Mesterük megérttette velük,
hogy a kötelező iskolai tanulmányok csak az alapot nyújtják, de a
módszeres, a növendék egyéniségéhez szabott továbbképzéshez szükséges
eszközöket a könyvtári tanulmányok nyújtják, s így a Könyvtár látogatottsága és
megbecsülése a Főiskola szellemi színvonalának igazi mértéke.
Kodály érdeklődésének előterében
állottak a gregorián stílustól és a legrégebbi többszólamúságtól kezdve a régi
mesterek és mindazok az alkotók, akik a népzenéhez közel állottak, de éppen
ő mutatta meg azt is, hogy a zeneirodalomnak nincsen olyan jelentős
műve, amelyből nem lehetne tanulni. Ebből a szempontból nem tett
különbséget a korok stílusa között. Számára csak kétféle zene létezett: jó vagy
rossz. Tehát éppen úgy tanulhatunk Glareanus Dodechachordonjából, a trienti
kódexekből, Reicha fúvósötöseiből, a
Puccini-operák hangszereléséből, Honegger, Stanford, Delius,
Grieg, Sibelius zenéjéből.
A könyvtár magyar anyagát Kodály
kitűnően ismerte, és a múlt század népies műdalirodalmát olyan
lelkiismeretesen tanulmányozta, mintha a népi zene gyöngyei lettek volna. A
magyar zeneszerzők műveinek külön katalógusa ugyancsak az ő
szorgalmazására készült el, hogy lehetővé tegye a magyar anyag
áttekintését. A magyar népzenei gramofonlemezek gyűjteménye, mint Kodály
népzenei kollégiumának szemléltető eszközei kerültek birtokunkba.
S ha végül csak megemlítjük, hogy hányszor hívta
fel figyelmünket új külföldi kiadványokra, hányszor sikerült az ő
útmutatása alapján nehezen hozzáférhető, fontos műveket közvetlen
forrásokból megszerezni, hogy milyen megértést tanúsított a könyvtár sok ügyes-bajos
dolga iránt, hány üdvös tanácsot adott még könyvtárkezelési, gyakorlati
ügyekben is, csak vázlatosan, nagy vonásokban jellemeztük Kodály könyvtári
kapcsolatainak felmérhetetlen áldásait. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy kedd-szerda-pénteki zeneszerzési órái, mikor egy nagy
egyéniség hozta mozgásba és sarkallta szellemi erőfeszítésre a
zenészelméket, a könyvtár szellemi hivatásának magaslatán állva valóban
aranykorát élte. Ez ma már a múlté, de emlékét hálás szívvel őrzik azok,
akik ennek a páratlan egyetemes magyar lángelmének legalább egy kis területen
némi személyes szolgálattal segítségére lehettek.
III.
PRAHÁCS
MARGIT
KODÁLY ZOLTÁN VALLÁSOS MŰVÉSZETE[4]
KODÁLY
ZOLTÁN VALLÁSOS MŰVÉSZETE
DALOS
ANNA
PRAHÁCS MARGIT MŰVEINEK ANNOTÁLT
BIBLIOGRÁFIÁJA
Dalos Anna: Prahács Margit
műveinek annotált bibliográfiája
Megjelenés helye, ideje: BTK ZTI 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum, 2021 DOI-azonosító:
https://doi.org/10.23714/mza.10016_NKFIH_123819
Miként
érvényesülhetett a Horthy-korszakban a tudományos pályán egy nő? Milyen
ideológiai-politikai megfontolások határozták meg gondolkodását? Milyen
kapcsolati hálót épített és ez mennyiben befolyásolta publikációs stratégiáját?
Dalos Anna kismonográfiája a zenetudomány-történet, a politika-, a társadalom-
és nőtörténet sokszögében elhelyezve mutatja be a Zeneakadémia könyvtárvezetőjének,
a neves Liszt-kutatónak és bibliográfusnak, Bartók és Kodály feltétlen hívének,
Prahács Margitnak (1893–1974) kivételes életpályáját.
Dalos, Anna (2021) Tudós nő a
Horthy-korszakban. Prahács Margit (1893-1974). Musicologia Hungarica, 1. ELKH
BTK ZTI, Budapest. ISBN 978-615-5167-40-9