Rózsa tövis nélkül

100 éve született Róna Frigyes

„Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.”

(Kosztolányi Dezső)

Róna Frigyes

Megannyi példát hozhatunk fel arra, hogy a Természet „gondoskodik” teremtményeiről, ellátja őket ön- (és ezáltal faj-) fenntartásukhoz szükséges „kellékekkel”. Tövis a rózsának, tüske a sünnek – és folytathatnánk. Eszerint tehát eleve kódolt a védekezés, a védekezni-tudás szükségessége? Végigtekintve évezredek növény- és állatvilágán, kiderül: a (ki)halhatatlanságnak nemcsak egyedek szintjén nincsen receptje. Ráadásul az ember (mint olyan) „nyomot” kíván hagyni maga után – plasztikus képben szemlélteti ezt Vörösmarty a Csongor és Tünde emlékezetes részletében, az Éj monológjában.

A tudós, a művész sajátos helyzetben van: munkássága (részben vagy egészben) közkinccsé válva (vagy legalábbis afféle bőségkosárba kerülve) kiszámíthatatlan távlatokban éli túl, s ezzel megörökítésre kerül az alkotó neve is. Hatásában él.

Az emlékezet azonban véges és szelektív. Elfeledett kultúrkincseknek felfedezés, újrafelfedezés juthat osztályrészül – ám e befogadókészség behatárolt: a távoli múlt kutatása óhatatlanul is együtt jár a közelmúlt iránti figyelem (és érdeklődés) csökkenésével. Nem véletlen az örökzölddé vált „komolyzenei slágerek” térhódítása (amely megmutatkozik a hangversenyek műsorában csakúgy, mint a hangfelvétel-piac tematikájában). Miközben hálásak vagyunk előadóművészek értékfeltáró (repertoárbővítő) kutatómunkájáért, melynek eredményeképp gyarapodik élménykészletünk, perifériára szorul saját korunk megannyi alkotása (új művek gyakran legfeljebb a bemutatót érik meg, a felvételek archívumok mélyére kerültek, avagy épp terjesztői figyelmetlenség nehezíti eljutásukat a hallgatósághoz). Hasonló sorsra jutott megannyi élőzenei élmény, amelyek „a hang elszáll” szlogen aktualitása idején születtek, s csupán a jelenlévők emlékezetében él – legyünk őszinték: ideig-óráig. Míg a következők el nem homályosítják. Igaz, a később rögzítésre kerültek helyzete sem sokkal rózsásabb: a bőség zavarával küzd az áttekinthetetlen kínálathoz akár teljes egészében hozzáférő szerencsés is. Hiszen a napi 24 óra kerete szigorúan behatárolt. Utólag már-már „történelmi szükségszerűségként” könyveljük el az ilyesfajta tényeket – és ritkán gondolunk bele: előadóművészi életművek, esetenként kiváló teljesítmények, tapasztalatok és tanulságok gazdag tárháza megy folyamatosan veszendőbe.

A Móra Ferenc által felpanaszolt jelenség, miszerint rengeteg szegény gyerek tehetsége elkallódik, statisztikailag mérhetetlen, hiszen „elkallódtak”. Hasonlóképp az olyan értékek is veszendőbe mentek, amelyek talán sohasem kapták meg a nekik kijáró figyelmet, megbecsülést. Ezek között megkülönböztetett hely jut Róna Frigyes (1923–1985) munkásságának.

Síremlék-feliratokkal vigasztalódok: „nem hal meg a szeretet”, „csak az hal meg, akit elfelednek”. Eme elfeledés késleltetésének szándékával adom közre e sorokat.

Róna Frigyes

Oly korban élt – mint kortársai. És úgy reflektált életkörülményeire, ahogy kevesen. „Bárány” volt a Heinrich Böll „Biliárd fél tízkor” című regényében ábrázolt pregnáns típusba sorolhatóan. Tövisek, tüskék nélkül - társadalmi dzsungelekben. Igen, többes számban. Családi körülmények (tönkremenés), munkaszolgálat egyfelől, másrészt valamiféle ártatlanság, amely elpusztíthatatlannak bizonyult. A művészetek (elsősorban irodalom és zene) iránti csillapíthatatlan vonzódás kimeríthetetlen erőforrásnak bizonyult. Láthatatlan vértnek, amely ugyan nem óvta meg az életfogytig kijutott sérülésektől – de valamiféle misztikus regeneráló erőt jelentett számára, kimeríthetetlen forrásként.

Mondhatnám, „öreg lélekkel született” – de megalapozatlan lenne, hiszen nem gyermekkorától ismerhettem. Talán csupán intenzívebben élte meg a környezeti hatásokat, tapasztalatokat. Mindenesetre, a szó nemes értelmében vett emberi „bölcsesség” kevés hasonló megnyilvánulásával sikerült azóta is találkoznom.

Nem volt benne semmi „negatív” érzés, indulat, szinte sztoikus nyugalommal tudta elfogadni a kétségkívül méltatlan körülményeket, szakmai „lehetőségeket” is. Értékekből töltekezve, „belülről” alakította ki világát, amelyben centrális szerep az értékes művészeteknek jutott. Eközben élte hétköznapi életét, végezte munkáját, elfogadva a kisebb-nagyobb lehetőségeket kínáló felkéréseket. Érdekérvényesítő képességét aligha lehetett volna 0-nál többre értékelni.

A nem-fogalmakkal való megközelítésnél tanulságosabb a „pozitív” oldal felmérése. Magától értetődő természetességgel tudta úgy kezelni saját gondjait-problémáit, hogy azokkal soha ne terhelje környezetét. Több mint remek társaság volt, ellenállhatatlan humorral, szellemességgel – a közelében megszűntek a bosszúságok, pontosabban, a saját nagyságrendjükre leszállítva, perifériára kerültek. És ha művészetre fordult a szó, csak csodálni lehetett elképesztő tudását. Talán tényleg író és/vagy költő szeretett volna lenni fiatalon – egészen kivételes volt a szavak iránti érzékenysége (ami műfordításaiban is gyakran kifejezésre jutott), a költői képek ínyencként való ízlelése (Vörösmarty láttató ábrázolásai), és nem utolsó sorban az elképesztő mennyiségű memoriter (Arany János balladái, megannyi Shakespeare-drámarészlet).

Róna Frigyes és Fittler Katalin

Tanulsága miatt érdemes a megosztásra egy személyes élményem. Tudtam arról, hogy a ’60-as években Ghanában élt, s amikor budapesti nemzetközi konferencián a ghanai Nketia Kwabena (1921–2019) tartott előadást, utána megemlítettem neki, hogy „van közös ismerősünk: Róna Frigyes”. Leírhatatlan az a felfénylő boldogság, amely felragyogott az arcán: „Mr. Rona” – mondta minden kommentár nélkül is érthető, tiszteletteljes elismeréssel (sikerült találkozniuk, mindkettejük őszinte örömére).

Szívesen tréfálkozott, közvetlenségével viszont azt érte el, hogy nyílt terepen is szinte „láthatatlan” maradt. Közvetlen munkatársai (énekkari tagok, zenekari játékosok) legtöbbje számára a kedvelt „Frici bácsi” volt. Ennyi és nem több. Sajnos.

Fittler Katalin

(A képek Fittler Katalin archívumából valók. Köszönjük. A Szerk. megj.)