85 ÉVE SZÜLETETT
I.
LEHOTKA GÁBOR
(Vác, 1938. július 20. – Vác, 2009. december
29.)
Liszt Ferenc-díjas orgonaművész,
zeneszerző, orgonaszakértő, érdemes művész
MEGEMLÉKEZÉS LEHOTKA
GÁBORRÓL[1]
Kedves gyászoló család,
kedves jelenlévők, mindannyian, akik a mai nap Lehotka Gábor
emlékének szeretnék tiszteletünket leróni!
Kiváltságnak érzem, hogy
tanítványai és kollégái nevében szólhatok egyszerre, Lehotka Gábor
orgonaművész, nyugalmazott egyetemi tanár ravatala mellett. Szilárdan
hiszem, hogy nem a véletlenek sodorják egymás mellé az embereket, hanem a
Mindenható Isten életeket rendező és életeket megmentő keze van
életutak találkozásai mögött. Ezt minden tanárom esetében így vallom és talán
egy kis megkönnyebbüléssel emlékezek vissza arra, hogy már 19 évesen is,
amikor Lehotka Gábor tanítványa lettem, így
gondoltam.
Felnőtté válásom
óta úgy érzem, folyamatosan tanulnom kell az elődök tiszteletét. Kevésbé
szolgálhat már mentségemre az, hogy ez általában nem megy egyik napról a
másikra. De a mai nap elsősorban arra indít engem, hogy ez legyen az egyik
első és legfontosabb, amit átadok saját növendékeimnek. Ez a fajta
tisztelet, amiről beszélek, nem köthető feltételekhez. Mindenfajta
elődünknek alanyi jogon jár a tisztelet, és nem csak azután, mikorra már
közös nevezőre kerültünk valahogy. Olyan valakit is lehet, sőt kell
is tisztelni, aki nem egyformán gondolkodik velem. Gondoljuk végig, hány
embernek kellett szenvednie mellettünk addig, amíg megtanultuk ezt a fajta
hozzáállást. Az első lépést lelkünk mélyén kell megtenni, a második az,
hogy ezt ki is tudjuk fejezni. A legtöbb fájdalmat a szüleinknek tudunk okozni,
ha nincsenek eszközeink tiszteletünk kimutatására, de talán ők a
legmegbocsátóbbak is ebben.
Lehotka Gábor sokak tiszteletét és csodálatát vívta ki
orgonajátékával. Ez azonban már egy kicsit másfajta tisztelet, ahol eldöntheti
a hallgató, mi az, ami tetszik neki és mi nem. Így ebben – úgy érzem – kevesebb
felelősség terhel bennünket.
Egy olyan korszakban
vált ismertté a neve, amikor fontos volt, hogy az orgonazene
áttekinthetően,
befogadhatóan szólaljon meg. Az átlátszóság és a részletek követése
segítségével azt
érezhette a közönség, hogy az elhangzó zene közel jött hozzájuk,
megérintette őket.
Így tudták csodálni főként Bach muzsikáját, amit ő elsősorban
zászlajára tűzött. Olyan interpretációt
valósított meg orgonán, melyben a precizitás és az egyszerűség nyerte a
legnagyobb teret. Azt tartotta, nem jár el becsületesen az, aki a változó előadói
divat szerint alakítja előadását. A XX. század utolsó három évtizedén úgy
hagyott maradandó nyomot, hogy Johann Sebastian Bach, az orgona és Lehotka Gábor fogalomként forrtak egybe a közönsége
gondolataiban.
Úgy gondolom, ösztönösen
megérezte, hogy azzal a zenével lesz legtöbb dolga a pódiumon, amiben minden
szempontból a legnagyobb rend uralkodik. Bach zenéjében ugyanis nem csak úgy
egyszerűen van rend. Számszimbolikától kezdve matematikai összefüggésekig,
a legtöbb esetben lelki üzenetet kibontó muzsikáról lévén szó, a teremtett
világban uralkodó kozmikus rend egyfajta leképezésével találkozhatunk, ahol az
előadó dolga már csak idézőjelben annyi, hogy ne zatyulja össze a logikát és élményként azt a benyomást
keltse, hogy a hangokat nem is lehetett volna másképp leírni. Pedig sok
művész könnyen menti fel magát a rend alól sok tekintetben. Ő nem
olyan volt. Bohémkodással, „nekem mindent
szabad” mentalitással soha nem akart feltűnést kelteni. Rendszeretetét
szépírásán és az otthonán keresztül is lehetett érezni. Mindenütt pontosan és
tartalék időt számítva jelent meg, az óráit is beleértve. Emellett
rugalmas is tudott maradni: még olyanba is belement, hogy tanítványával
Unicummal, meleg pogácsával és kávéval kezdje a napot. Ha megtaláltuk a hangot,
sok mindenre rá lehetett beszélni.
Kedvenc szavajárása a
„közös nevező” volt és a rend bárminemű felrúgását „szélhámoskodásnak”
tartotta, a feszültség oldására vált szólássá nála, hogy „az ellentétek között
legszebb az illeszkedés”. A „hogy van uraságod” szokásos kérdése esetemben
érthetően még vicces formát is öltött. A jó humornak egyáltalán nem volt
ellensége.
A tanítvány sok
értelemben „szent” volt számára. Ritkán láttam elérzékenyülni, de tanítványa
sikerénél többször is. Mindig az volt az érzésem, hogy a szabályokat
először a maga számára állítja fel, csak azután fogadtatja el
tanítványaival. Különösen tiszteletreméltónak látom benne azt, hogy hagyta a
tanítványait a maguk útját megtalálni. Fiatalabb kollégáiról is tudott
elismerően szólni.
A becsületesség
szinonimájaként vált felfedezéssé számára Bartók Béla személyisége, élete és
zenéje. Mesterei közül
legtöbbet Hammerschlagra, Szervánszkyra és Pikéthyre hivatkozott.
Kapcsolatait a hazai
orgonakultúra fejlesztésére használta. Hét orgonát építtetett a drezdai Jähmlich céggel. A politikáról viszont, mint erkölcsöt
nélkülöző fogalomról, jelenségről és közegről nyilatkozott. Az
ő politizálása elsősorban abban állt, hogy életútjával egy nagy
attrakciót hajtott végre: a rendszer zászlaja alatt a
rendszer által üldözött klerikális művészeti ágban vált híressé. Aki látja
a lényeget a sorok között, annak feltűnik az is, mi felett nincs már egy
diktatúrának sem hatalma. A legmélyebben hívő keresztyén zeneszerző
Johann Sebastian Bach, aki műveit a Soli Deo Gloriával írta alá, muzsikája egy ilyen
ellentmondásos helyzetben is képes volt felcsendülni és akadálytalanul
hirdetni, hogy a zene legméltóbb hivatása, hogy a Teremtő Istenre mutasson
minden eszközével. A hívő emberek összetartozásának sajátos jelei voltak
az orgonakoncertek a szocializmus idején. Ezt én személyesen is átéltem.
Úgy vélem, Lehotka Gábor felismerte, hogy a zene legmagasabb
rendű küldetését akkor tölti be, ha a Szentírás igéinek igazságait
közvetíti. Különben soha nem fogott volna bele Bibliai témájú kompozíciók
megírásába és a Sola Scriptura Teológiai
Főiskolára sem jelentkezett volna. Vannak olyanok, akik ezt nehezen
fogadják el tőle, mert bárkit is kényelmesebb egy skatulyában őrizni
annál, mint elfogadni, hogy az a pillanat kéretik számon rajtunk, amikor
döntési lehetőségünk van. Hadd hivatkozzak egy konkrét idézetre az
Apostolok cselekedete 17. részéből: A tudatlanság időszakait ugyan
elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Milyen
furcsa: Isten elnézi, mi nem akarjuk egymásnak elnézni. A tudatlanság itt nem
degradáló, megsemmisítő fogalomként szerepel, csupán a határkő
előtti időszakot jelzi, amely mindannyiunk életében valamilyen
formában megvan. A kérdés csak az, mit teszünk a tudás időszakában.
A koporsó mellett
megállva azzal a gondolattal szeretnék búcsúzni tanítványai nevében, kollégái
nevében és a Zeneakadémiát képviselve Lehotka Gábortól,
hogy távozása bennünket ért veszteség, és egyben határkő is az életünkben.
A kérdés az, merre megyünk tovább ezután a határkő után.
Kedves gyászoló
gyülekezet! Vajon el tudjuk-e nézni ezentúl egymásnak a „tudatlanság
időszakát”, és megtanuljuk-e végre őszintén megadni a kellő
tiszteletet a közelünkben élő (azt is
mondhatnám: még élő) embereknek, mindazoknak, akikkel életutunk bizonyára
nem véletlenül, hanem ajándékként találkozott.
II.
TARJÁNI FERENC
(Dorog, 1938. szeptember 11. – 2017. december
27.)
Liszt Ferenc- és Bartók–Pásztory-díjas érdemes és
kiváló művész, egyetemi tanár.
(A kép forrása: music.metason.net)
Hegedűn kezdett tanulni, de egy csuklótörés
miatt hangszert kellett váltania és kürtösként folytatta. 1954 és 1961 között a
Zeneművészeti Szakiskolában Ónozó János tanítványa volt. 1957-től a Postás Szimfonikus Zenekar, 1958-tól a Magyar Rádió és Televízió
Szimfonikus Zenekarának első kürtöse, szólamvezetője volt. 1962-ben
Genfben, 1964-ben Münchenben, 1966-ban Budapesten nyert nemzetközi versenyt. A
Magyar Fúvósötös, a Budapesti Kamara együttes alapító tagja, a Tarjáni
Kürtkvartett alapítója volt. 1975-től a Zeneművészeti Főiskola tanára, docense, majd 1991-től
egyetemi tanára volt.
„NEM SIRATNI, DE DICSÉRNI JÖTTEM…”[2]
Kedves Barátaim, volt
Kollégáim, volt Növendékeink.
Nem siratni, de dicsérni
jöttem ide Veletek Tarjáni Ferencet.
Dicsérni, mert ugyan
előtte és vele együtt is voltak remek kürtösök, de ahogy Ő játszott,
amilyen hihetetlen biztonsággal, szépséges hangon és muzikálisan, úgy
világszerte sem sokan. A kürt itthoni szólóhangszerré tételét is Neki
köszönhetjük.
Szakiskolás korunkban
ismerkedtünk meg egy versenyen, ahol Ő lett az első, én a második, és
ez nagyjából mindig is így maradt.
Ő aztán Münchenben
is díjazott volt évekkel később, és egy bécsi Nemzetközi Kürtös találkozón
szenzációsan eljátszott Hidas Frigyes kürtversennyel egyszer s minden korra
beírta nevét a kürtösök világába, egy úttal ráébresztve a zenei figyelmet a
magyar kürtoktatásra. Ugyanezt tette New-Yorkban a Carnegie Hall-ban, ahol
Mozart egyik versenyművével remekelt, majd újabb évek múltán a németországi Dettmoldban – szintén egy Nemzetközi kürtös találkozón
- egy M. Haydn kettős versennyel, ahol fiával, Ferivel léptek fel.
Ahol csak lehetett,
meghallgattam, megvettem a lemezeit, s noha többen próbáltak közénk éket verni,
végig kellemes, baráti és kollégális viszonyban
maradtunk.
Egy alkalommal a
Zeneakadémián a Liszt Ferenc Kamarazenekarral Bach I. Brandenburgi Versenyét
játszották, s virtuóz és tökéletes fúvása után mit tartott jónak Sándor Frigyes
karnagy úr megismételni? Persze, hogy a különösen nehéz Polacca-t, de „véletlenül” akkor is hibátlanra sikerült.
Emlékszem egy nemzetközi
Fúvósötös verseny döntőjére szintén a Zeneakadémián, ahol Farkas Ferenc
Szerenádjában a középfekvésben írott szólót a lehetőségként megjelölt
oktávval feljebb játszotta. A hallgatóság szó szerint felhördült a
csodálkozástól.
Keze nyomán egy remek
fiatal generáció nőtt fel, melynek tagjai mindenhonnan hozzák a
verseny-győzelmeket, s hogy a szertartáson – abban a hideg templomban – a
harsona és kürtművész urak olyan szépen tudtak játszani, annak minden
hangjában benne volt valamilyen módon a Tanár Úr is.
Emlékezzünk Rá, nem
akárki hagyott itt bennünket, emlékezzünk Rá, amíg élünk…
Friedrich Ádám