SZÜLETÉSNAPI
BESZÉLGETÉS A 90 ÉVES BARLAY ZSUZSÁVAL [1]
- Művésznő,
köszönjük, hogy megtiszteli a Parlando olvasóit egy születésnapi beszélgetéssel.
- Örülök, hogy a laptól megkerestek. Nincsen számítógépem, nincsen
internetem, de a barátaim olvasnak és hoznak cikkeket a Parlandóból,
és tudom, hogy jelenleg ez a legnívósabb és legkomolyabb zenei szakfolyóirat.[2]
- Mi volt az első opera, amit kislányként látott?
- Az Aidára emlékszem leginkább Takács Paulával a címszerepben. Nem
biztos, hogy ez volt az első, de bennem ez maradt meg a leginkább. A
színpadi látvány szintén gyönyörű volt, azóta is egyik kedves operám.
- Mikor dőlt el,
hogy énekes lesz? Hiszen kínálta volna magát a prózai színpad is.
- Balettezni nagyon kicsi koromban, három és
fél évesen kezdtem. Utána a Lakner Bácsi Gyermekszínházában voltam egészen 15
éves koromig, 1948-ig, amikor a színházat államosították, tehát az utolsó
percekig. Egy-két művész él még abból a korosztályból, Galambos Erzsi,
Harkányi Endre és Kalmár Tibor például, akivel egy időben játszottam a
Gyermekszínházban.
Mindig nagyon szívesen énekeltem, és jó hangúnak számítottam az
iskolában is, de az, hogy énekesnő legyek, tulajdonképpen 16 éves koromban
dőlt el. Zenei gimnáziumba jártam, ami ma is megvan a Nagymező
utcában, ott érettségiztem, és párhuzamosan tanultam már énekelni.
Az alkatomnál fogva nem voltak nagy reményeim az operai pályát
illetően, mert minden idők legkisebb termetű énekesnője
voltam. Ez bizonyos korlátokat is szabott az operai életemben, viszont
kárpótolt, amiről kevésszer esik szó, hogy sok-sok évig szinte
egyeduralkodó voltam az oratóriumok terén. Tiszay
Magdát még sokat hallottam, sőt, Sugár Hősi énekében az énekkarban
álltam, amikor ő az alt szólót énekelte. Miután 1962-ben disszidált, rám
szállt az összes alt szóló az oratóriumokban, amiket addig ő énekelt.
- Volt olyan énekes, akit példaképnek tekintett?
- Számomra minden idők legnagyobb énekesnője Giulietta Simionato volt. Legalábbis
abban a korszakban, azt hiszem, ő volt a legnagyszerűbb.
- Már a legelején
lehetett tudni, hogy altmezzó lesz?
- Kislány koromban szoprán voltam, korlátlan magasságokkal, és amíg nem
kezdtem komolyan énekelni tanulni, azt hittem, hogy szoprán leszek, vagyis
szoprán vagyok. Bizonyos műveknek még most is tudom a szopránszólamát,
mert azt énekeltem akkoriban. Úgy háromnegyed évnyi tanulás után mondta a
tanárnőm, Dr. Molnár Béláné Strasser Jolán, aki
kiválóan vezetett mint növendéket, hogy nem szoprán
vagyok.
- Az operaházi tagság
volt a cél?
- Nem mondhatnám. Előtte már sok-sok koncertet énekeltem, és
próbálgattam a szárnyaimat Kodály dalokban, oratóriumokban. Például Sztravinszkij
Oedipus rexében Jocastát még azelőtt
énekeltem sorozatban, hogy az Operaház tagja lettem volna. Tehát nagyon úgy
tűnt, hogy oratórium- és dalénekesnő leszek. Aztán meglepő módon
az Operából felhívtak telefonon, és behívtak egy időpontra. Amint utóbb
megtudtam, egyetlen státusz volt, és nyolc alt énekelt próbát. Én voltam az,
aki nyolcunk közül megkaptam azt a helyet. Nekem csodaszámba ment akkor, és
nagyon nagy boldogság volt, hogy a termetem, a hendikepem ellenére bejutottam.
És remekül tudtak is használni. Harmincegy évig voltam az opera tagja, kis
szerepeket és nagy szerepeket egyaránt örömmel énekeltem. Nagyon jól éreztem
magam, családias volt a hangulat, jó barátságban voltunk, öröm volt az ott
töltött idő.
- Az opera mellett rengeteg
kül- és belföldi hangversenyen is énekelt.
- Többször voltam Párizsban, Olaszországban, Németországban, sok helyen,
például Lendvay Kamilló zenekari dalaival. Vivaldival, a Juditha
triumphansszal
bejártuk szinte egész Európát. A pódiuméneklés legalább annyira az
erősségem volt, mint az opera. A hangversenypódiumon semmilyen külső
tényező nem korlátozott. Ezeket az utakat a nemzetközi koncertiroda
szervezte. A szolgálati útlevelünket onnan kaptuk meg az utazás előtti
napon, és a fellépést követő napon általában már haza is kellett jönnünk. Nagy
dolog volt, hogy máshol is kipróbálhattuk magunkat. De az Operával is sokat
vendégszerepeltünk akkoriban.
- Sose próbálták meg külföldre csábítani, ott marasztalni?
- Az operai szerepléseim előtt majdnem egy egész szezont énekeltem Németországban,
többek között Erdát. Maradhattam volna, de nekem rideg
volt a városról városra járás, ráadásul nagyon honvágyas voltam.
- „Bel canto” vagy alakítás?
- Hét évig voltam a Rádió Énekkarának tagja, utána 1959-től két
évig a Filharmónia szólistája. Mindkét helyen olyan magas szintű volt a
zenei elvárás, olyan fantasztikus magasiskolát járattak velünk, hogy amikor
bekerültem az Operába, az nekem zeneileg sokkal lazábbnak tűnt. És ez talán
így is van, mert ott már más szempontok is érvényesülnek. Az operában a
színészi játék, az egyéni tehetség sokat számít, és az néha a hangi problémákat
is elfedi. Ha valakinek varázslatos légköre van, ami persze eléggé
megfoghatatlan dolog, az attól a pillanattól kezdve, hogy belép a színpadra,
rengeteget számít. Mert énekelhet valaki tökéletesen, ha ezt a légkört nem
tudja maga körül megteremteni, akkor a közönség érdeklődését sem tudja úgy
fenntartani.
- A kortárs zene
megosztja az énekeseket. Egyesek kerülik, mások örömmel vállalják.
- Szokolay Vérnászával szinte egész Európát végigjártuk,
nagyszerű darab volt. A témaválasztás és Lorca sem volt ismeretlen
Nyugat-Európában, így óriási siker lett. Szokolay vette a fáradtságot, hogy megkérdezzen
bennünket, milyen hangfekvésben írja a szólamokat.
- És volt olyan
műve is, amelyet kifejezetten az Ön hangjára írt.
- Kimondottan nekem, névre szólóan írt egy Néger kantáta
című művet, aminek megvan a Rádióban a felvétele. Sanyi megkérdezte,
hogy milyen mélységet, milyen magasságot írhat bele. Hiszen az emberi hang
leginkább középfekvésben énekel. Szélsőséges hang néhány akad egy
operában, de gyakorlatilag középhangokon énekeljük a darab nagy részét.
- Az operai szereptárból kiderül: olykor egy hónapban tíz fellépése is volt.
És ehhez jöttek még az oratóriumok, dalestek, turnék. Hogy lehetett ezt
összehangolni a privát élettel?
- Rosszul! Sajnos ezt kell mondanom. A privát élet biztosan sérül. Mi
már nem voltunk abban a helyzetben, mint a régi nagyok. Ők megengedhették
maguknak, hogy az előadás napján ne beszéljenek, még volt személyzetük, mi
hétköznapi életet éltük az előadás napján is. Az ember persze óvta magát
estére, de azért nagy felhajtást nem csináltunk.
- Az énekesi pálya
végeztével hogyhogy nem lett főállású énektanár?
- Igazán sose akartam tanítani, de azért bele-belecsöppentem. Voltak,
akik tanácsot kértek tőlem, és néhányszor foglalkoztam is velük. Többnyire
magasságproblémákkal jöttek hozzám. Ami a tanítás lényegét illeti, azt
gondolom, hogy mindenkinek a saját hangját kell megtalálnia. Minden ember más
és más fizikailag, alkatilag, és nagyon rossz, ha egyenoktatást kap, az sose
válik be. Mindenkinél teljesen egyéni és speciális, hogyan énekel, fizikailag hogyan
rezonál a teste. Ezt nagyon nehéz megfogalmazni, erre szerintem nincsen
egységes teória.
- A fizikai és az
idegrendszeri állóképesség is a pálya elengedhetetlen része.
- Tudjuk sok példából, hogy ezen nagyon meg lehet csúszni, és vannak,
akik egy-két év után kudarcot vallanak. Rengeteg olyan operai tagunk volt, aki
egy-két évig volt a színház tagja. Az alatt derült ki, hogy alkalmas-e mindarra, amit a színpad megkíván. Idegrendszer, lélekjelenlét, rengeteg minden
kell ahhoz, hogy valaki színpadilag jól használható
legyen. Voltak olyan nagyszerű hangú kollégák is, akik idegileg nem bírták
a pályát, pánikoltak.
- Vagyis elhatalmasodott rajtuk a lámpaláz.
- Gyurkovics Máriával még énekeltünk együtt a Rigolettóban,
én akkor kezdtem a pályát, ő nagyjából akkor fejezte be. Mérhetetlenül
izgult, szélsőséges eset volt ilyen szempontból. Németh Anna is a legizgulósabbak közé tartozott. Rettegett a színpadra
lépéstől. Nem tudom ugyan, hogy mitől, mert az egyik legcsodálatosabb
alt volt. Én is egy kicsit lámpalázas voltam mindig, de éppen elviselhető
mértékben. Jó, ha az emberben van egy inspiráló, de nem túlzott feszültség,
mielőtt színpadra lép, anélkül nem lesz jó az alakítás.
- Barátságok is
szövődtek az énekesek között?
- Gencsy Sárika, akivel a Varázsfuvola
égi gyermekeiben találkoztunk, és egészen a haláláig barátságban maradtunk,
tüneményes teremtés volt, nagyon szerettük egymást. Volt egy ÖTYE-társaságunk,
és Sári már elég rossz állapotban volt, amikor a villamosmegállónál vártam rá.
Akkor mondta, hogy majd az égből gondol ránk. Én is ilyen halált kívánok
magamnak. Nagyon gyors és rövid volt a szenvedése a János Kórházban. Utolsó
pillanatig tanított, végtelenül szerették a növendékei.
- Más kollégákkal is ennyire jó volt a viszony?
- A másik legjobb barátnőm, akivel sokszor privát is találkoztunk,
együtt nyaraltunk, Házy Erzsi volt. Őt növendék
koromból ismertem, négy évvel volt idősebb nálam, de oda járt még a
konzervatóriumban, amikor én ott gimnazista voltam. Ő is akkor odébb volt
még akkor, az Operától, még nem volt tag. Egy évig a Rádióban volt énekkaros. Az
összes nagyszerű kolléganőm úgy kezdte, hogy valamelyik kórusban
kenyérkereset után nézett. Komlóssy Erzsi szintén,
aki egykorú volt velem, talán másfél hónap volt köztünk. Vele már diákkorunkban
együtt jártunk a zenei gimnáziumba, ő is kórusban kezdte. Déry Gabi, a
Fővárosi Operettszínház kórusában. Szőnyi Olgi az Opera kórusában. Ágai Karola a Rádiónál. Nem volt olyan
főúri dolgunk, mint a mai fiataloknak, akiket a szüleik eltartanak és Akadémiára
járatnak. Egyikünk sem járt Zeneakadémiára.
- Ezt a hatalmas zenei tudást eszerint a konzervatóriumban is meg lehetett szerezni.
- Igen, igen, igen. Az Operában nagyon-nagyon különböző volt a
zenei előképzettség. Akkoriban még akadt olyan, aki nem volt túl jóban a
kottával, és inkább fül után tanult. De a korrepetitorok, akik nagyszerűek
voltak, addig dolgoztak velük, amíg elsajátították a szerepet. Volt, aki
pillanatok alatt megtanult egy szerepet, volt, aki hónapok alatt. De ez persze
nem tartozott a közönségre.
- A Pillangókisasszonyban Renata
Scotto partnere volt.
- Először a nézőtérről hallottam
mint Traviatát, aztán énekeltünk közösen is. Utóbb Amerikában nagyon sokban
megváltozott az énekesnői habitusa, ami már kevésbé volt számomra olyan
varázslatos, mint mikor fiatal énekesnőként először Magyarországon
járt a Lammermoorival. Amikor a Manonban
megláttam, meglepett, hogy a gömbölyded Scottóból egy karcsú nőt faragtak.
Dehát Amerikában hagyományai vannak, hogy átváltoztassák az illető külsejét. Elfogadta ezt az amerikai szokást, és utóbb egy olyan
repertoárra váltott, ami a hangjának sem teljesen felelt meg. Az okokat csak
feltételezhetem, erről már nem beszéltünk.
- Liszt Krisztus oratóriumát Párizsban Dietrich Fischer-Dieskau partnereként énekelte.
- Imádtam őt. A felvételeit éjjel-nappal képes voltam hallgatni, a
Schubert dalokat, a Schumann dalokat, a Mahlereket. Én is nagyon sok Mahlert énekeltem,
köztük a Lied von der
Erdét is,
amit kevesen vállalnak, nem is megy túl gyakran, mert nagyszerű, de nehéz
feladat. Dieskaunak komoly kapcsolata volt Párizzsal,
és már a pályájának az utolsó szakaszába esett, amikor a Krisztust
énekeltük. Nagyon drukkolt, és persze ennek ellenére nagyszerű volt.
- Korábban nyilatkozta, hogy Liedet
a legnehezebb énekelni, mert a műfaj más eszközöket, mozgékonyabb hangot
igényel, és hogy az igazán nagy, drámai hangok közül Christa
Ludwig volt az a kivétel, aki minden műfajban egyaránt maradandót alkotott.
- Egy kis formán, egy egy-két perces darabon belül kell egy teljes
történetet vagy egy kis drámát előadni. Fantasztikus, sűrített lehetőség,
aminek pillanatok alatt kell kibontakoznia. Semmiféle színészi eszköz,
gesztikuláció, efféle nem lehet egy dalban. Ez stíluskérdés, és szinte több
koncentrációt kíván, mint egy opera. Az operában egy kicsit lehet svindlizni, mert ott az ember elfordul, odébb megy, nem mindent
vesznek észre. Koncertpódiumon, ahol mozdulatlanul kell állni, és minden
pillanatot ellenőrzés alatt tart a publikum, ha ott kikapcsol az ember akár
egy másodpercre is, azt azonnal észlelik.
- Volt olyan rendező, akivel különösen szeretett dolgozni?
- Az én operai rendezőim mind nagyszerűek voltak, és
mindegyikkel nagyon jó viszonyban voltam. Sőt, egy operán kívülit, Vámos
Lászlót is kell említenem, akivel több televíziós filmet készítettem: a Bösendorfer
című operafilmet, Erkeltől a Névtelen hősöket pedig a Szentendrei
Skanzenben csináltuk. Mikó Andrással, Békés Andrással nagyon jól és szívesen
dolgoztam. Én voltam az a csodabogár, aki negyven év alatt senkivel az
égvilágon nem veszett össze, nem volt konfliktusa. Hogy ez erény-e vagy sem,
azt nem tudom.
- És a karmesterek?
- Elsősorban Ferencsik, aki megtisztelt azzal, hogy szinte mindig engem
választott egy bizonyos időszakban. Rengeteget dolgoztam vele koncerten
is, és amikor operában vállalt egy-egy felújítást vagy premiert, akkor mindig
rám is gondolt. Nagyon szerette a német mestereket, Mozartot, Wagnert, Richard
Strausst, neki ezek a művek voltak a specialitásai. Úgyhogy a Varázsfuvolában,
az Ariadnéban, amikor ő vezényelte, biztosan énekeltem. A koncertpódiumon
meg aztán főképp: János-passió, Máté-passió, h-moll mise,
9. szimfónia, Mozart és Verdi Rekviemje.
- Monteverdi, Bach,
Vivaldi, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Rossini, Donizetti, Liszt,
Erkel, Verdi, Wagner, Brahms, Offenbach, Csajkovszkij, Saint-Saëns, Puccini, Mahler, Richard Strauss, Janáček, Sztravinszkij, Kodály, Bartók, Szokolay, Ránki, Ádám Jenő, Kurt Weill, Johann Strauß, Gilbert és Sullivan, Kacsóh, Kálmán, Lehár, Huszka,
Kemény Egon... Valamennyi műfaj, stílus, komponista fel sem sorolható. Más
hangi, más technikai kritériumokat kíván a barokk, az olasz vagy a német
repertoár, vagy akár a kortárs opera?
- Nem tartom magam specialistának, valamennyi stílus egyaránt közel állt
hozzám, és egyik sem okozott nehézséget. Nagyon-nagyon könnyen tanultam, és a
muzikalitásom az köztudott volt. A stílus, a ritmus, a készség, az valakinek
vagy a vérében van, vagy sem. Azt nem lehet megszerezni, az egy született képesség,
ami valakiről azonnal kiderül. A stílusérzék és a muzikalitás mellett
persze a hangi kritériumok nagyon sokat számítanak. Ha valakinek korlátozottabb
a hangterjedelme, mint amit egy opera megkíván, akkor egy speciális területen
jobban boldogulhat. Technikailag persze az elvárás azonos. A barokkban például a
stílus, a zeneiség a legfontosabb, mert ott ritkák a szélsőséges
magasságok, mélységek.
- Magyar vagy eredeti
nyelvű éneklés? A kérdés főképp az opera kapcsán vetődik fel.
- Nagyon sok változata volt a magyar fordításoknak is, ezt mindenki egy
kicsit a saját előnyére igazította. Akadt, aki minden magasságot é-vel
elénekelt, például Szabó Miklós. Minden magassága nagyszerűen a helyén
volt végig, de bizonyos hangok bizonyos hangzókon biztonságosabban szólalnak
meg, és ez énekesenként más és más. Én az anyanyelvű éneklés híve vagyok,
mert érzelmileg sokkal jobban tud vele azonosulni az énekes. A közönségről
nem is beszélve, mert vagy a feliratot olvassa, vagy a színpadot nézi. De ez nyilván
egy régimódi álláspont.
- Ennyi fellépés,
ennyi felvétel, ilyen sűrű pálya után, milyen érzés volt 1989-ben
nyugdíjba vonulni?
- Az Opera visszahívott még három évadra, ami nagy dolognak számított,
mert mindig létszámfölösleg volt, és rengeteg ember, aki nem jutott munkához.
Úgyhogy már ideje volt befejezni, mert mindig kellett a hely az újaknak, akik
kijöttek a Zeneakadémiáról. Kapcsolatom a Házzal persze nem szakadt meg, nyolc
éve az örökös tagok sorába választottak.
- Hiányérzet vagy
megkönnyebbülés a pálya vége?
- A megkönnyebbülés nagyon csúnyán hangzik, de tényleg megkönnyebbülés.
Ma már felelősség nélkül szeretem a zenét, és boldogan hallgatom. Most is
nagyon figyelek, hogy az M5-ön vagy a Bartók Rádióban mit lehet hallani. Érdekelni
a zene változatlanul érdekel, az elkötelezettség az emberben haláláig megmarad.
És kritikusabb vagyok, mint valaha. Türelmetlenebb vagyok a rosszal
szemben.
- Korhű
rendezés, modern rendezés, ellenrendezés?
- Erről nem is szívesen beszélek, de manapság látok olyan
rendezéseket, hogy a hajam égnek áll. Nehéz dolog egy pólóban meg egy
tornacipőben hitelt érdemlő figurát alkotni. Nagyon-nagyon sokat
segítenek a jó díszletek, a jó kellékek, a korhű ruha. Tévedés azt hinni,
hogy egy modern díszletben és jelmezben ugyanazt az illúziót lehet kelteni. Igenis
más egy énekesnek, hogy érezze magán a korhű ruhát, a kellékeket, ami
feldobja, pozitívan befolyásolja az ő teljesítményét is. Ezt igazán csak
az érti meg, aki kipróbálta, hogy ez mennyit számít. Talán már a koromból is
adódik, hogy nem vagyok elég rugalmas, de ellenzem a művek meghamisítását.
- Mennyiben változott
akár az énektechnika, akár a színészi játék?
- Az énektechnika nem változott. A tudatosság nagyobb lett. A hangok
minősége viszont változott. Kevesebb a kirobbanó, a nagy, a drámai hang,
mint régen. Sokat töprengek rajta, hogy miért, de nem tudom a választ.
- Volna olyan
gondolat, amit egy hosszú pálya után útravalóként adna a mostani énekeseknek és
a közönségnek?
- Mi egy lapra tettük fel az életünket. Hogy ez jó volt-e vagy rossz,
nem tudom. Hallom, hogy manapság valakinek hónapokig nincs előadása, és
utána hirtelen valami nagyon nagy szerepet kell elénekelnie. Ezt mi el sem
tudtuk volna képzelni. Állandóan edzésben, állandóan forgalomban voltunk.
Persze, nekünk is voltak rosszabb napjaink, nálunk sem volt mindig egységes a
színvonal. De az, hogy hónapokig nem éneklek, és utána kiállok egy nagy
szereppel... Pedig ma így van. Többek között ez volt a társulati rendszer
előnye.
Az énekeseknek és a közönségnek egyaránt üzenem, hogy hallgassák a régi
felvételeket is, merítsenek, építkezzenek, inspirálódjanak
belőle. Ami már egyszer létrejött, megszületett, azt nem kell újra
feltalálni. És amit már feltaláltak, abból érdemes tanulni.
A közönségnek még azt üzenem, hogy differenciáljon. Azért nagyon
haragszom, ha valami igencsak gyenge vagy közepes produkciót hallanak, és
ugyanolyan vastapsot produkálnak, és kritikátlanul fogadják. Bosszantani tud, amikor
a nagyon hitvány színvonalra is ugyanolyan a fogadtatás közönség és a kritika
részéről, mint a sokkal jobbra és a nívósabbra, mert akkor nincs
differenciatétel a teljesítmények között. Nem szabad, hogy egységes tapsot,
elismerést kapjanak, mert aki sokkal jobb, akinek a szíve-lelke benne van, és
nemcsak a szíve-lelke, hanem a hangja is, azt igenis meg kell különböztetni!
Hiszen akkor mire van az egész, ha nincs különbség a jó és a rossz között? Ezt
az igazságérzetem diktálja. Nem tartozik szorosan a pályához, de azt gondolom,
hogy meg kell különböztetni a kiválót a gyengétől.