CSEPREGI GYÖRGY [1]
I.
Skicc a veristákról. Puccini, Mascagni, Leoncavallo:
ugyanannak a kornak a szülöttjei mindannyian, egyikük elmélyülten lapozgatja
egy partitúrasaláta lapjait, a másik mindent hátrahagyva vándormuzsikusnak áll,
virágot tűz a kalapjába és festett arcú pojácákkal utazik egy szekéren
a harmadik tépett hajjal mered maga elé, a fotós kattint, falra lógatják
az eufória pillanatát. Ez hát a három zseni, az olasz opera utolsó nagy
triásza.
Puccini
érthetetlen vonzalma az áldozattá lett nőalakok kísérteteihez, Mascagni vérben
ázó romantikája, Leoncavallo maszkok mögötti érzelmei mintha ugyanannak a
történetnek a lapjai lennének. A Bohémélet eladott kabátja, a Turandot
elveszett életű rabszolganője, megannyi elfecsérelt sors, mint dilemma, egymást
érintő és inspiráló paralel-életük lapjai: ezek a fiatal zenepoéták együtt
koplaltak, akár hőseik, verekedtek nőkért, szembesülve a ténnyel, hogy a
libretto él, a partitúra anyaga nem a történet, hanem az élet.
Minden színt megismerni,
amivel a könyvekben találkozhatunk – ez a romantikusok túlzása. Nekik ez
valahogy mégis sikerül, így vagy úgy: megélve, vagy kirekesztődve belőlük,
náluk az élmény és a hiány is zene után kiált. Válaszaik a
létezésre merőben érzelmiek, mégis olyanok, mint az egyenlet, heroikus
tettekben, érthetetlen gesztusokban nyilvánulnak meg, amik olykor szoborszerűvé
magasulnak. Mascagni kócos, könyöklő támaszkodó arca, mintha Picasso-festmény
lenne egy korai korszakából: egy cirkuszos portréja. Puccini arisztokrata
közöttük: tartása, mint egy grófé.
II.
Puccini
Pillangókisasszonya. A látható mögött ott állnak a nem-észlelhető okok,
akár a rajzórán a modell alakja mögötti mértan. A látványt az anatómia
szabályai tartják egyben, az anatómia mögött ott a geometria, amely
nem-megfogható, nem az ábrázolt tárgy tulajdonságait érintve írja le a vonalak
egymáshoz való viszonyát.
Alberto Franchetti (1860–1942), Pietro Mascagni
(1863–1945) and Giacomo Puccini (1858–1924)
A másik
nagy talján, Mascagni ősei között ott a filozófus-orvos előd, Paulo
Mascagni. Fiatal férfiként a neves ős érdeklődik a geológiai iránt, amint
azt a sienai és volterrai hőforrásokról írt tanulmányai is bizonyítják.
1796-ban a Svéd Királyi Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1798-ban pedig az
Accademia dei Fisiocritici elnökévé választják. 1801. október 22-én kinevezik a
Pisai Egyetem anatómia professzorává, 1807-ben a Firenzei Egyetemen ugyanezt a
titulust kapja. 1781-ben utódja, a zeneszerző Mascagni együtt dolgozik
Clemente Susini szobrásszal, aki emberi testeket ábrázoló viaszok gyűjteményén
dolgozik. A gyűjtemény 1786-ban készül el, és körülbelül 800 darabból
áll. Újabb adalék: 1801-ben Francesco Antonio Boi természettudós Mascagni
tanítványa lesz, akivel szoros munkakapcsolatba és barátságba kerül. A
közös munka eredményeit jelentő anatómiai viaszbábukat a Cagliari-i Museo
Archeologico Nazionale-ban tartják.
III.
Amit a
draperia eltakar. A csupasz váll-nyak ív, a járomcsont és a koponya mértana
alatt a vállra dobott, onnan aláomló árnyékos szövet titokzatos fodrai. Ez a
képzelet és valóság mezsgyéje a megfigyelő számára: a látvány anatómiát takar,
bonyolult szobrát a csontoknak és az izmoknak, ennek a fizikai valósága pedig
geometriát: nem-anyagi tulajdonságokat, hanem viszonyokat, mértékét, a
jelenségek arányait, amelyekre a látvány épül.
Régi plakát
IV.
Látvány –
anatómia – geometria. Mit jelent ez a Pillangókisasszony esetében? Látvány: a
nő plasztikus karaktere a fehérre festett arc mögött, a librettóban leírt
karakter megformálása. Anatómia: a szerep maszkja mögötti áldozat, a gyöngéd
szív, amely képes összetörni egy játék súlya alatt. Geometria: az okok
felépítettsége a szerzőben, amely láthatatlan szálakkal köti a drámához.
Puccini szenvedélyes vadász volt, a gyilkolás gyakorlata, annak technikái és
érzelmi velejáróival. Puccini áldozatai az operában is felsírnak, japán
maszkok mögött, Kalaf szolgájának alázatos dalában, Mimi jéggé fagyott,
törékeny kezében és beesett arcában. Senki sem képes úgy leírni a
szerelmes nő fájdalmát, mint a vadász.
V.
Lehetetlen nem szót ejteni a
Gesualdo-Stradella problémáról. Végletek, amelyek egymás inverzei.
Stradella: szelíd, behízelgő rombolás, a szirmok bontogatása, becézi
és lassan boncolgatja a szégyenlős virág szirmait, alattomosan betelik az illatával,
finom selymével, aztán gyalázza, széttépi, ízekre szedi, sejtjeibe zárja,
elveszi minden örömét tékozló eufóriáért cserébe, kérészéletű örömre cseréli
annak minden féltve őrzött titkát és szépségét. Kirabolja, megcsonkítja, aztán
kedveskedő mosollyal búcsúzik a széttépett és megroskadt áldozattól.
Carlo Gesualdo (1566–1613) rusztikus, egyszerű és becsületes ember, ugyanakkor bővérű mediterrán:
ebben rejlik esendősége. A megcsalt férfit látványos vérengzése színpadán
látjuk. A fénytelen ember egyetlen kifejezési eszköze a mértéktelen rombolás.
Semmi öröm, boldogtalan az áldozat és boldogtalan az elkövető, Gesualdo
indulattól eltorzult arca: széttört váza, mozaikfestmény, egymáson
elcsúszott, össze alig illő színes lemezek csonka mértana, Picasso-festmény,
indulat-alkotta torzó. Mások öröme okozta sötétség. A torzó torzót alkot: a
megcsalt férj, a mozaik-arcú, görög vízköpő, ízekre szedi áldozatait,
bénultan nézi bennük saját boldogtalan formátlanságát.
A
konklúzió sem egyszerű: Gesualdo vezeklése, amely haláláig tart és az út végén
a bűnbánat tisztító forráshoz vezet, Antonio Alessandro
Boncompagno Stradella (1643–1682) könnyed, elegáns távozása
a tett színhelyéről, míg bosszút nem állnak rajta: gyorsan lezajló
leszámolás egy sikátorban. A gyarlóságok láncolatának súlyát most már az
ismeretlen elkövető cipeli tovább, akit eltakar az éjszaka, kilétére pedig
sohasem derül fény. Stradella életével együtt a csalás rútságától is
megszabadul, gyilkosa viszi azt magával, most már az ő története,
feladata, missziója kijutni a fénytelen, végtelennek tűnő sikátorból, ahol
tettét elkövette.