JAKAB GÉZA [1]
Álruhát
a meztelen királynak?
Vitacikk
az érettségi ürügyén egy jelenségről
Az illusztráció forrása: m.eduline.hu
I.
Elkerekedett szemekkel hallgattam, amint kollégám idézte az idei érettségi zeneismeret tárgyának írásbeli feladatát:
„Írjon esszét a mai koncert- és operaéletben tapasztalható szokásokról, divatokról, kedvező vagy kedvezőtlen változásokról! Vannak-e a koncert- és operalátogatásnak íratlan szabályai? Olvassa el ugyanerről a kérdésről egy divat- és protokoll-tanácsadó gondolatait!” (A példaszöveg[*] kizárólag az öltözködésről szól.)
Számos zenetanár háborodott fel és fejtette ki ellenvéleményét, egészen a vizsgakérdés érvénytelenítéséig menően. Nem idézve a kollégákat, három olyan kifogást sorolok, amelyek külön-külön is elégségesek az érvénytelenítéshez.
1. A kérdés nem a zene, hanem a szociológia, szociográfia körébe tartozik, csak ürügyként használja a zenét, mint környezetet. Az érettségi tárgy neve viszont „klasszikuszenész-ismeretek”, amelyre 4 éven keresztül zenetanárok zeneoktatással készítik fel a zenei gimnáziumok zenésznek készülő növendékeit. A szolfézs-zeneelmélet a zenei készségeket és hallást, a főtárgy és kamarazene a technikát és előadóművészetet, a zeneirodalom a zenetörténeti összefüggéseket, formákat és stílusokat oktatja, illetve fejleszti. (A szakbarbárképzést az iskola összes többi tárgya és oktatója segít elkerülni.) A szociológia érintőleges szerepét nem vitatom, sőt ajánlom a zenetörténeti korok és jelenségek élményszerűbb megidézéséhez. Mégis, a szociográfia egy kifejezetten marginális kérdését tenni a négyéves zenei tanulmányokat lezáró, szimbolikus értékű vizsga fő feladatává súlyos szakmai hiba, mind zenei, mind pedagógiai szempontból. A diákok nem ezt tanulják, vagy másként: ezt nem tanulják. A vizsgakérdés ilyen feltevése kétséget ébreszt bennük tanáraik iránt, iskolájuk iránt, megkérdőjelezi saját tudásuk, szakmai irányultságuk helyességét és értékét.
2. Az érettségit elbíráló tanár képzettsége zenetörténész, vagy legalábbis a zenetörténet iránt különös affinitással bíró zenei előadó vagy szolfézstanár. Sem képesítése, sem tudása nincs a szociológia területén, bár természetesen valamennyire konyítania kell hozzá, csakúgy, mint az irodalomhoz, történelemhez is. Ezekről többé-kevésbé megalapozott lehet a véleménye, de ez nem szakvélemény. Ahogy az irodalom vagy történelem érettségi-dolgozatokat nem értékelheti más, csak irodalom vagy történelem szaktanár, ugyanúgy nem teheti ezt meg a zeneirodalom-tanár a zenének álcázott szociológia-dolgozatokkal, mert ezzel szakmai vétséget követ el.
Hályogkovácsok, univerzális kontárok persze vannak a tanárok között – ugyanúgy, mint a kétkezi munkások, mérnökök, orvosok, sőt politikusok és minisztériumi szaktanácsadók között is. De egy egész szakmát Mekk Eleknek tekinteni akkor is megalázó, ha a pedagógustársadalom már hozzászokott az akár több évszázada tartó, szinte folyamatos megalázottsághoz, a megbecsülés teljes hiányához. Ennek ellenére még mindig vannak tanárok, pedagógusok, akik hivatástudattal, szakmaszeretettel, magas színvonalon nevelnek és tanítanak, és tudják, hogy mire. Becsüljük meg őket!
3. Egy percre eltekintek az előzőektől. Tegyük fel, hogy zenetanáraink szociológiából is felkészítették diákjaikat. Ebben az esetben az érettségi esszé sikeres elkészítésének egyik feltétele (a tudás) adott. De mi a helyzet a tapasztalattal? Ahhoz, hogy egy 18 éves ifjú sikeresen kifejtse a véleményét, elengedhetetlen a személyes tapasztalatok bősége a kitűzött témában, vagyis, hogy része legyen a koncertjáró, operalátogató közönségnek. Erre mindenkinek megvan a lehetősége – ha Budapesten él.
Van-e élet Budapesten kívül?
Szombathelytől Nyíregyházáig tucatnyi zenei gimnázium képezi a zenei pályára készülőket, 5 korábbi zenetanárképzővel, ma egyetemi karral szoros együttműködésben. Ők vannak a helyi zeneélet centrumában, a koncertéletet művésztanáraik, sőt növendékeik előadásai képezik. Kiemelkedő szerepet töltenek be a zenekultúra helyi terjesztésében. Zenekari koncertek hébe-hóba vannak, operaelőadások (pár szerencsésebb helyet kivéve) soha. Élvonalbeli magyar művészek évente talán, ha párszor, világnagyságok tízévente egyszer fordulnak meg. Hogy a csudába szerezzen akár egy érettségi esszéhez elégséges tapasztalatot egy átlag vidéki konzis? Akinek a fejéből az ötlet kipattant, alighanem ahhoz szokott, hogy 300 méter sugarú körön belül található a csodálatos Zeneakadémia és az Operaház. Másoknak ez 300 kilométer! A vidéki konzisok minden nap saját bőrükön érzik a hátrányt. Ezt a végletekig kiélezni épp azon a záróvizsgán, amelynek az országos összehasonlíthatóság a célja, nem más, mint az esélyegyenlőség szándékos megsértése. Az eset ombudsman elé kívánkozik!
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kérdéshez gondolatébresztőként mellékelt „szakértői” szöveg – lásd a lábjegyzetet – rémisztően szakmaiatlan, előítéletes és sekélyes. Épp ezt példaként állítani a nevelésünkre bízott ifjúság elé kultúrgyilkos tett.)
II.
Az „ügy”-et mostantól ürügyként használva a zenetörténész-szakma egy megoldatlan kérdésére szeretnék rávilágítani.
Voltaképpen ki a zenetörténész? Tudós-e – mint más területek (pl. irodalom) történészei –, akinek tárgya a zene, vagy muzsikus, aki saját művészi területét tudományos felkészültséggel vizsgálja?
Minden tudományhoz kell a megszerezhető tudáson felül egy bizonyos mértékű készség, képesség. Nem véletlen, hogy valaki matematikus vagy nyelvész, orvos vagy jogász lesz. Ezek egymással nem felcserélhető készségek, egy bizonyos szint fölött nem elég csak „okosnak” lenni. Ám a zenetörténésznél olyan mértékben szükséges nem egy, de két készség megléte, amelyre nem tudok másik példát hozni. Egyszerre kell legyen kivételes hallású és művészi adottságú muzsikus, és széles látókörű, tudományos igényű bölcsész. Vagyis a realitásnak fittyet hányó, szárnyaló művész és két lábbal a földön álló tudós. Ráadásul a két oldalnak viszonylagos egyensúlyban kell lennie.
Létezik egyáltalán ilyen ember? Bizony ritkán. Elsőként Kodályt említhetem, aki egyszerre végezte a Zeneakadémiát és a Tudományegyetemet. Az sem véletlen, hogy Kodály a hazai zenetudományi képzés megalapítására épp Szabolcsi Bencét választotta. De ha ezt a sort folytatni kellene, igen rövid volna.
Kodály Zoltán zenetudósokat tanít a
Zeneakadémián 1953-ban.
Balról: Gábry György, Hoffer Péter,
Székely András, Vikár László,
Pernye András, Kárpáti János, Bónis Ferenc, Hegyi Erzsébet, Olsvai Imre, ül:
Tóth Margit
A készség kiművelését jelentősen meghatározza a képzési környezet. A muzikológus-képzés a világ túlnyomó részén a tudományegyetemek területe. Magyarországon – kivételképpen – a Zeneakadémián történik. Nem meglepő, ha (természetesen általánosítva) a külföldi zenetudósoknál sokkal erősebb a bölcsész-háttér, ennek az egész kutatói pályát meghatározó következményeivel, ugyanakkor gyöngébb a zenei tudásszint. Zeneakadémiánkon viszont, a helyszínhez illően – legalábbis az ezredforduló előtt – már a felvételin követelmény volt a magas szinten kiművelt zenei adottság, amelyet hatékonyan tovább is fejlesztettek, míg a bölcsész-háttér és műveltség alig számított, és az oktatásban is súlytalanul jelent meg.
Látszik, hogy egyik metódus sem ideálisan kiegyensúlyozott. De ha két rossz közül mégis választani kell, melyik a kevésbé rossz: ha valaki magas szintű zeneértéssel képtelen az eredményt megfelelő háttérbe ágyazva, tudományos szinten megjeleníteni, vagy ha széles látókörrel és kiművelt tudományossággal tálalja azt, amihez lényegében nem ért?
A hazai zenetudományi képzés az utóbbi években, sőt évtizedekben erőteljesen elmozdult bölcsész irányba. Ezzel egyet lehet érteni, a korábbi képzésnek ez az oldala messze elmaradt a kívánatos egyensúlytól. Azonban a változásnak van egy elengedhetetlen feltétele: a zenei szintből nem szabad engedni! A korábbi ilyen felvételi követelmény nem az ideális, hanem a minimális volt. Ezt csökkentve már az elégtelen szint következik. Hiába a megcélzott egyensúly – ha alacsonyabb szinten valósul meg, az azt jelenti, hogy már a zenei szint sem üti meg a szükséges mértéket. Ez éppen olyan kapitális hiba, mintha az alapvetően írásos eredményeket létrehozó szakma belépési pontján nem vizsgálnák az íráskészséget.
Felelősen aligha válaszolható meg, hogy a féloldalasan képzett vagy az egyenletesen alulképzett szakember jobb-e. Egyik sem elfogadható képzési eredmény. Az azonban elgondolkoztató kellene legyen, hogy a bölcsész-tudáson belül sokkal nagyobb arányt képvisel a megtanulható rész. A kiművelt zenei készségben viszont döntő a született képesség, s ha ez fogyatékos, az semmilyen módon nem pótolható. Jelzésértékű Kodály és Szabolcsi döntése, hogy a zenetudományi képzést a Zeneakadémián alakították ki, és ezért indokolt, hogy a zenetudós hallgatókat az intézmény hagyományaihoz méltó zenei követelmény elé állítsák úgy a felvételin, mint a képzés során végig. Ezt lehet kiegészíteni (de nem helyettesíteni) a bölcsész-irány megerősítésével.
III.
A zenetörténész-szakma egyik feladata a zenei ismeretterjesztés, amelybe a zenetörténet- vagy zeneirodalom-oktatást is beleértem. Erre alapvetően két út áll rendelkezésre: a közönségigényhez leereszkedni, így keltve érdeklődést, és közben némi gyöngyöt mégis elszórni számukra, vagy a közönséget nevelni és felemelni az igényességnek arra a szintjére, ahol a valódi értékek találhatók. Mindkét út járható, indokolható. Az elsőhöz tartozik, ha mondjuk a szerzők szerelmi életét ecseteljük, vagy akár, ha az öltözködési divatot állítjuk középpontba. Nekem mégis az a kedves, amit a hajdani „Ki mit tud?” zsűrijében Pernye András, vagy zenekritikáiban Kroó György művelt: a legmagasabb hozzáértéssel, segítve-bírálva szólni az előadókhoz, s közben szinte észrevétlenül formálni a közönség igényét az értékek felismerésére, megértésére, helyes megítélésére. Tőlük sohasem hallottunk egyetlen mégoly szépen megfogalmazott, de szakmailag üres mondatot sem. Bárcsak minden zenetanárunk minden tudásával ezt az irányt követné, és távol tartaná magát az olcsó sikert hozó alibi-gondolatoktól. Mert ne feledjük el Pomádé új ruhájának esetét: aki az igazságos kritikát kegyetlen őszinteséggel kimondja a meztelen királyról, az a gyermek.