Egy fájdalmasan időszerű zenei novella

Jandó Jenő halálára

A sors úgy hozta, hogy gyerek- és kamaszéveim egyik fontos szereplőjének, Jandó Jenőnek (Jencinek, ahogy mi, szűkebb pécsi körei becéztük, ahogyan édesapját, a nagyszerű, sokgyerekes zenetanárt és karnagyot, rövid ideig a Leőwey Gimnáziumban kollégámat, Jenci bácsinak!) a halálhírét közvetlenül azután olvastam az interneten, hogy befejeztem egy végtelenül finom és érzékeny, 1944-ben megjelent, Szerelmes muzsikusok című novelláskötetet, Szili Leontin méltatlanul elfeledett, művelt és zeneértő prózaíró könyvét. Ennek az elbeszélésfüzérnek az értékét növelik a párizsi Julian Akadémián és Vaszarynál tanult, El Greco és Modigliani nyújtott figuráit, portréit modern formába átültető Battyány Gyula átszellemült illusztrációi, ő egyébként Battyány Lajos dédunokája, s 1953-ban apám márianosztrai politikai fogolytársa volt.

Életművét a Kieselbach Galéria gondozza. A Bachtól Muszorszkijig ívelő szerelmes muzsikusok témájú dramolettek közül engem leginkább a Jandó Jenő életére-egyéniségére rendkívül emlékeztető Chopin-epizód fogott meg; már akkor könnyek között olvastam, amikor mitsem tudtam annak az egykori kisfiúnak tegnap bekövetkezett haláláról, akit én először nem hangversenyteremben, hanem Sörház utcai otthonukban, majd egy keszthelyi Helikon ünnepségen hallottam játszani. Történetesen éppen mellettem állt az ottani múzeum előcsarnokában, amikor Ivasivka Mátyás (Matyi bácsi) vezényletére csak ad hoc összetömörülve, nem szólamokba rendezve elfújtuk Kodály-Berzsenyi A magyarokhoz… szóló, örökös helikoni dalát: „Forr a világ bús tengere, óh, magyar…”

Mielőtt a nagyon határozottan Jandó Jenő művészi kisvilágára (sikereit, kitüntetéseit, pozícióit, s az őt ért méltánytalanságokat sokan felsorolták tegnap óta, ezekre itt nem térek ki!) utaló Chopin-novellából idéznék, lássuk a közismerten zenerajongó írónő, Szili Leontin sokak számára talán túlzó, ugyanakkor sok igazságot feltáró sorait: „A zene érzelemkifejező ereje a legmélyebb, leggazdagabb minden művészet között. A muzsikusok beszélik azt a nyelvet, amely az érzelmeket a leghívebben adja vissza, annyira, hogy a hallgató tökéletesen átveheti a zeneköltő akkori hangulatát. [Ezt, olyan költőként, tollforgatóként, aki nagyon szereti a zenét, elfogadom. P. É] Az érzelem közvetlenül szól az érzelemhez. A nyelv sokkal konvencionálisabb és kevésbé gazdag árnyalatú a zenei beszédnél. Sokkal nehezebben idomul az egyéni érzelem hullámvonalaihoz, mint a zenei nyelv kötetlensége és légiessége. Szinte lehetetlen kivonni magunkat a zenei nyelv kifejező hatása alól… [Halkan bár, de tegyük hozzá, akadnak azért költők, akik mai érdes világunkban is ragaszkodnak a zeneiséghez. P. É.] Ezek a szerelmen keresztül exponált novellák reflektorszerűen villantanak be a nagy muzsikusok érzelmi életébe, de csakis a zenével együtt és a zene által világíthatnak bele az emberiség örök titkába, a szerelmes szív kiszámíthatatlan rejtelmeibe.” Vonatkozik ez, véleményem szerint, nem csupán a komponistákra, de az előadóművészekre, különösen a Jandó Jenőhöz hasonlóan szenvedélyes alkatúakra is. Lássuk a Mallorcai tél című elbeszélés legmegrázóbb részletét, amelyben a Palma De Mallorcán, az egykori valdemosai kolostorban gyógyulást kereső, 1838/39 telén kedvese, George Sand írónő kíséretében ide látogató „Señor Chopin” szinte feltámad az érzése szerint már kopogtató halálból „– A zongorám! – szakadt fel Frédéricből az örömujjongás. Nem törődött most hideggel, semmivel a világon. Mintha az üdvösségét fogadná, úgy rohant végig a hepehupás sötét folyosón, le a kapuhoz, ahol éppen akkor emelték be a ládát. Szerelmes símogat csak úgy, ahogyan ő nyúlt a faragatlan deszkák után. Alig egy hete egy széket sem mert volna arrébb tolni, de most olyan erő fogta el, hogy egyedül vállra kapta volna a ládát, csakhogy minél előbb megszabaduljon burkolatától a fekete Pleyel. Sajátkezűleg bontotta ki, és úgy vizsgálgatta egy anya aggódásával, nem ártott-e a nedvesség érzékeny húrjainak? … George, [a Palmából este Chopinhez visszatérő Sand, a pipás-bricseszes, szenvedélyes, de nagyon kemény írónő] most döbbent arra, hogy nem az az igazi szerelem, amit őiránta érez, hanem az, amit most dalol el a zongorájának… Csaknem kilenc év múlva váltak el, de valójában ezen az estén szakadtak el egymástól.” Ezekről az élményekről, a mallorcaiak ellenséges magatartásáról, a Chopin által használt bútorok elégetéséről, s az őket 1838/1839 telén befogadó karthauzi kolostorról részletesen beszámol George Sand Egy tél Mallorcán című könyvében. A híres szerelmespár, részben az asszony fiának folyamatos, kitartó intrikái miatt, 1847-ben szakított. Körülbelül két évvel Chopin 1849-ben bekövetkezett halála előtt, amikor a tuberkulózis, hála a gyógyító zenének, a vártnál jóval később végzett vele. Jandó Jenő, Fischer Annie és minden nagybetűs Zongoraművész emlékére írásomhoz csatolom Delacroix híres képét, amelyen szoktalan harmónia látható Sand, Chopin és a fekete Pleyel zongora között.

Eugène Delacroix: Frédéric Chopin és George Sand portréja (1838)

Most pedig, Jenő, Jenci, Te sokszor megkoszorúzott és sokszor megbántott művész, s ugyanakkor sokak elhivatott zeneakadémiai tanára, hadd küldjek Neked egy búcsú-üzenetetet. Nem csak úgy, mint generációs társad, mint ifjú éveid, első sikereid egykori tanúja. De úgy is, mint egy idős tollforgató, akiben ott lakik még az egykori zenerajongó pécsi kislány, azt kívánom neked, hogy most kezdődő, második, emberi kínoktól már szabad életed középpontjában, finom ujjaid, de legfőképpen lelked közelében mindig legyen ott szeretett hangszereid valamelyike. S ha játszol rajta, éld és érezd a teljes életet, úgy, ahogyan Chopin a kopár és nyirkos, de a novella tanúsága szerint, egy-egy a zenét a tüdőbaj veszélye ellenére áhítattal hallgató mallorcai „bennszülöttet” is rejtő, Chopinék ottani hónapjai idejében már csak vendégszállásul szolgáló spanyol kolostorban!

Nocturne No. 6 in F Major (4:12)
F. Chopin: F-dúr noctürn, Op. 15, No.1 (Andante cantabile)

Jandó Jenő (zongora)

℗ 1989 HUNGAROTON RECORDS LTD.

Petrőczi Éva