UNGÁR ISTVÁN [1]
Koldusok
Kukán Géza (Érsekújvár, 1890 - Budapest,
1936): Koldus
Arcukat mélyen a
földre szegezve, térdre borulva kéregetnek koldusok Prágában a Károly hídon és
környékén. Nem akarják, hogy lássák arcukat, mert szégyellik nyomorukat.
Mellettük a tányér az adakozásra és várják a pénzérmék csörrenését. Nem látják –
úgy gondolom, nem is akarják látni –, a közönyösöket, a másik nincstelent, de
azokat sem, akik szánalomból vagy együttérzésből adakoznak. Kizárják magukból a
külvilágot. Rejtőzködésük zavarba ejtő, ugyanakkor tiszteletre méltó. Sokat
gondolkodtam, hogyan viselik fizikailag és lelkileg a megalázkodást.
Beletörődtek sorsukba, vagy reménykedve keresnek kiutat abból? A választ nem
tudhatom, de abban biztos vagyok, hogy minden jóérzésű ember feszeng, miközben
pénzt dob vagy csúsztat a tányérba. Nem normális, méltatlan állapot ez a
kapcsolat egy embertársukkal, amelyben ő mozdulatlan, láthatatlan és szótlan.
Felkavaró érzés.
Koldusbotra
jutott, megviselt, öreg parasztemberként jelenik meg Tiborc Erkel Ferenc Bánk
bán c. operájának II. felvonásában. Bánkhoz intézett panasza az opera alapjául
szolgáló Katona József drámában a XIII. századi magyarság nyomorba taszított
kisemmizettjeinek a későbbi évszázadokra is érvényes segélykiáltása. A magyar
irodalom meghatározó vádirata.
A XIX. század
Erkel Ference és a zenedráma szövegkönyvírója: Egressy Béni fogékonyak voltak
hazájuk évszázados sorstragédiájának Katona József leleplező írásán keresztül
megfogalmazott, szeretetteljes aggodalmára, hiszen Tiborc panasza elhallatszott
saját korukig. Csak aki nem akarta, az nem látta, hogy érvényességéből mit sem
veszített az idő múlásával. Katona József is a XIX. században írta a Bánk bánt
(1814). Az opera 1861-ben készült el. Nemzeti operánkként tiszteljük.
Cselekménye II.
Endre uralkodásának idején játszódik. A király távol csatában harcol hősiesen,
míg hitvese, Gertrudis és meráni talpnyalói gyalázatosan fényűző életet élnek az
éhhalál szélére sodorva a magyar parasztságot. Egymást követik a pompában úszó
bálok, végeláthatatlan dőzsölések, mulatozások. Tiborc erre akarja felhívni
Bánk bán figyelmét, aki eleinte kétkedik – nagyon szereti királyát –, ám aztán
őszinte megértéssel és barátsággal fogadja a kétségbeesett paraszt szavait. A
nagyúr Bánk és a koldulásra kényszerült Tiborc találkozása Erkel operájának
egyik egyszerre drámai és lírai jelenete. Dramaturgiai telitalálat, ahogyan a
magyar hazáért érzett felelősségről, annak hazafiúi szeretetéről és
csodálatáról énekelt óda („Hazám, hazám…”) magasztos hangvétele után botlik
Bánk bán a szerencsétlen, megkeseredett Tiborcba. Az ízig-vérig romantikus
zenei nyelvezetbe belelopja magát a magyar öntudat. Szívhez szóló dialógus
veszi kezdetét. A becsületben, tisztességben megőszült Tiborc bevallja az
ország bánjának, hogy beteg asszonya és éhező gyermeke egy alkalommal a lopás
bűnös kísértésébe juttatta. Beosont a palotába, tele volt az minden földi jóval,
ám amikor az egyik tálra rátette a kezét, elfogta a szégyenérzet: „De isten
látja fenn az égben szívemet,/ A lelkiismeret nem vitt rá engemet.” Széles bel canto dallamát Bánkkal együtt
ismétli meg, aki meghatottan fölé tercelve azonosul a paraszt fájdalmával: „De
isten látja fenn az égben szívedet,/ A lelkiismeret nem vitt rá tégedet.” A
dialógusból rövid időre duett lesz. Egymásra talál úr és jobbágy. Bánk ezután
mégis elfordul az öreg paraszttól. Vívódik önmagával, nem bízik senkiben.
Tiborc látja és érti ezt és egy újabb költői szépségű dallammal tépelődik: „Édes,
teremtő istenem,/ Hozzám beszél, én azt hiszem…” Bánk továbbra is
elbizonytalanodva, de megrendülten néhány hangnyi eltéréssel megismétli Tiborc
dallamát: „Oly vádoló e bús panasz,/ Ne hidd, hogy Bánk nem hallja azt!” Az
öreg paraszt ezután kezd bele a Katona József által írt panasz Egressy Béni
készítette megrövidített változatába. Erkel muzsikája szinte körülöleli
szívszorító szavait. Bánk bán immár belátja, hogy népéért, hazájáért cselekednie
kell. Egy sebhelyről felismeri Tiborcban egykori megmentőjét. Ettől kezdve
harcos szövetségesekké, társakká, barátokká válnak. Ismét kettős következik,
most már harcias hangulatban szinkópás
indító lendülettel: „De szép is volt a hősi harc,/ Be jó, hogy rá emlékezem…” A
koldus bölcsessége gyújt világosságot a Bánkban összegyűlt sötét gondolatokban.
Szép.
Erkel
Ferenc Bánk bán operafilm magyar felirattal(1:56:08)
Az idézett
jelent kezdete: 49:49
A bölcsesség
ilyen helyzetekben, akár csak Muszorgszkij Puskin nyomán komponált Borisz
Godunov c. operájának szent Bolondjánál, a koldus kiváltsága, mert ő éli meg
teljes mélységében korának ellentmondásait és a megnyomorítottak szörnyű
szenvedéseit. Egy velejéig romlott, hazug korszakban, amely a XVI-XVII. századi
Oroszország népét sújtja, egyedül a Bolond láthat tisztán. Ebben az orosz
népzenét is megszólaltató monumentális alkotásban Muszorgszkij a Bolond lelkébe
lát. A szent bolondot (Jurogyivij) az orosz nép körében tisztelet övezi. Csak a
gyerekek csúfolódnak és mókából elcsenik egyetlen kopejkáját, de őt nem ez
zavarja. Borisz cár személyes tragédiája ebben a kopejkás jelenetben találkozik
a bolond szívbemarkoló, bugyuta nótáján keresztül az elviselhetetlen bűntudat
rémével. A Bolond leleplezi, de nem oldozza fel az uralkodót. A síró, jajgató kisszekundok – amelyek énekének állandó
kísérői – beleolvadnak a cár komorságát és elesettségét mindannyiszor
megjelenítő 6 hangnyi motívumba a zenekarban. Az utolsó 2 hang, amely egy
felfelé ugró kisszext, kíméletlen
felkiáltójel, könyörtelen állandó figyelmeztetés, amelyben ott kísért a gyermek
cárevics,Dimitrij álnok legyilkoltatásának fojtogató emléke. Ebből nincs
menekvés Borisz számára. A Bolond pontosan tudja ezt és síró kisszekundjaival a cár közelébe
férkőzik. Miután bepanaszolja a gyerekek csínytevését, szembesíti őt a szörnyű
magában hordozott teherrel, amelyet nem oszthat meg senkivel. (A síró kisszekundok, amelyek egy
kiszolgáltatott népet siratnak, visszaköszönnek majd Kodály: 55. zsoltár –a Psalmus
Hungaricus – könyörgésében. A sírás jogossága egy leigázott népért áttöri az
évszázadok határát.) Borisz számára bizonyos értelemben megváltást jelent, hogy
kimondatott a kimondhatatlan. A koldus ítéletet mondott a cár atyuska felett.
Az uralkodó hiába kéri, hogy a szent ember mondjon imát érte, a Bolond ezt keményen
megtagadja: „Nem mondhatok imát Heródes királyért.” Lélegzetelállító percei az
operának. A megtört Borisz elengedi a bolondot. Palotájában gyász van: esküvőre
készülő lányának vőlegényét megölték. Megszakíthatatlan bűnhődése mögött egy
érzékeny lélek rejtőzik. A hatalom esztelen megszerzéséért kivetkőzött magából,
ám soha véget nem érő, öntisztító bűnbánata Muszorgszkij muzsikája által igenis
szerethetővé válik. Majdani halála családja és hívei körében a zenedráma
emelkedett és mélységesen szomorú részlete. A szent Bolond azonban azt is
tisztán látja, hogy cárok jönnek, cárok mennek, de az orosz nép kifosztottsága,
nyomora marad. Nincs jövőjük, mert tudatlanok, és beletörődtek sorsukba.
1:59:19 -The Scene in the Forest (Varlaam, Misail, Grigory, chorus
- Сцена в лесу)
A
forradalmi jelenetben a határszélen primitív és agresszív csürhévé züllenek
párszázan vagy pár ezren is talán. Felkoncolnak egy bojárt lázadás gyanánt a
gyermekgyilkos Borisz ellen. Ráadásul élvezettel teszik, mert ez által
csillapul a bennük felgyülemlett keserves düh. A szedett-vedett csődület gúnyos
zenéléssel tetézi a csúfos vérengzést. Kegyetlen cirkuszt rendeznek. Erősnek
érzik magukat. Ebből izmosodik ki az ún. forradalmi kórus: „Mozdul már a nép,
az óriás.” Valójában, azon kívül, hogy elvakultan, értelmetlenül legyilkoltak
egy embert, nem változik semmi. Ujjongással, éljenzéssel fogadják újabb
elnyomójukat, a büszkén belovagoló ál Dimitrijt. Kiadták a mérgüket és máris
bégető birkákká szelídülnek. Menthetetlenek. Hajlongva hódolnak az új cár
atyuska előtt, akiről pedig tudhatják, hogy nem lehet az igazi cárevics. A
korábban erejét fitogtató csorda meghunyászkodva kíséri Moszkváig az újabb
ünnepi koronázásra. A Bolond nem a cárért, hanem őértük mond imát. Ő nem
ünnepel, a többiek ünnepléséből bújik elő megállíthatatlan, keserves sírása:
„Beborul az ég, jön a sűrű éj. Te csak sírj orosz nép!”Népéért aggódó, kisszekundokkal alátámasztott dallama
időtlen. A mai napig könnyeket csal a szemekbe. Ez a művészet.
A végső
letisztultság, az egyszerűségében félelmetes hangvétel jellemzi Schubert
Winterreise (Téli utazás) c. dalciklusának záró, 24. dalát: DerLeiermann (A
kíntornás). A 20. dal: DerWegweiser (Az útjelző) egy zaklatott, csalódottsággal
teli vándorlás után átlépi a halál felé vezető út küszöbét. A végállomáson egy
megroppant öreg koldus tekeri az elnyűtt kíntornát. A zongorakíséret
monotonsága maga a rozzant verkli. Az elcsüggedt nóta ugyancsak eszköztelen. A
nyomasztó, sötét hangulathoz a moll hangnem
is hozzájárul. A céltalanság költészete ez a dal. Rossz belegondolni, de mintha
a mindössze 31 évet élt zeneköltő lélekben már át is költözött volna a
túlvilági koldus falujába. Odaát a szótlan verklis bizonyára tud valamit, amit
a halandóságból érkezett vándor nem. A zongora basszus szólamának csendes,
kongó, üres kvintjei misztikus
légkört teremtenek. Alamizsnát kéregetnek egy másvilági faluban? Ott is? Talán
Schubert látomásszerű szellemképe a kopott masináját forgató koldus. Egy
reményvesztett, szomorú szellemkép. A zeneszerző társulni szeretne a vizionált
kíntornással. Együtt küldenék dalukat az örökkévalóságnak. Az énekszólam nem az
alaphangra, hanem annak kvintjére érkezik.
Csak a zenedoboz talál vissza a valódi záróhangra, a zongorán megszólaló moll tonikára. Maga a dal befejezve
befejezetlen. A Wilhelm Müller verseire készült dalciklus lehangoló szövege
ellenére, Schubert varázslatának hála, a fájdalomban is gyönyörűséges. A
Winterreise legfőbb tanulsága, hogy milyen felemelő lehet a szomorúság. A
megálmodott koldus nem beszél, hanem zenél. A túlpartonigazi partnere a
muzsikában élt Schubertnek.
Thomas
Quasthoff& Daniel Barenboim – Schubert: Winterreise, D. 911: 24.
DerLeiermann (excerpt)(3:07)
Tiborc, a szent
Bolond és az odaát verklijét forgató koldus bizonyítékok arra, hogy mennyire
keveset tudunk életről-halálról. Ahogyana CatfishRow néger közösségében élő,
lebénult, tisztaszívű, életvidám Porgy himnikus, méltán népszerű songjának
szívmelengető bölcselete is zavarba ejtő a XX. századi Gershwin-operában.
És a prágai
koldusok? Megfejthetetlen titkot hordoznak, akárcsak a művészet. De azért
legyünk rá kíváncsiak, jót tesz az egészségnek. A mondás szerint a kíváncsi
ember hamar megöregszik. Úgy érzem, hogyha igényes és nem felszínes, akkor
éppen fordítva igaz: fiatalon tart. Az érdektelenség, a fásult elidegenedés
tesz koravénné. Inkább legyünk őszintén nyitott, kíváncsi fiatalok! A
megöregedés ráér.