Új telek, új utazók

Schubert: Winterreise, D 911, Zoltán Megyesi - tenor, Balázs Fülei - piano (1:05.21

Franz Schubert: Winterreise

1. Gute Nacht; 2. Die Wetterfahne; 3. Gefrorne Tränen; 4. Erstarrung; 5. Der Lindenbaum;

6. Wasserflut; 7. Auf dem Flusse; 8. Rückblick; 9. Irrlicht; 10. Rast; 11. Frühlingstraum;

12. Einsamkeit; 13. Die Post; 14. Der greise Kopf; 15. Die Krähe; 16. Letzte Hoffnung,

17. Im Dorfe; 18. Der stürmische Morgen; 19. Täuschung; 20. Der Wegweiser;

21. Das Wirtshaus; 22. Mut; 23. Die Nebensonnen; 24. Der Leiermann.

(Live recording, 2016)

Schubert Winterreiséje kétségkívül a dalirodalom egyik ikonikus csúcsa, a mély és megrázó alkotás sohasem téveszti hatását – legfeljebb szertartás-jellegűen épül be a hallgató érzés- és gondolatvilágába. Hogy mennyiben jelent katarzist a ciklus újrahallgatása, jelentős részben az előadók teljesítményének függvénye – ugyanakkor aligha kárhoztatható az a hallgató sem, aki már-már a szövegtől (tartalomtól) függetlenül gyönyörködik a zenében, amely közvetlen hatásával akár ugyanazt a hatást érheti el, mint másoknál a szöveg alapos ismerete.

Megyesi Zoltán és Fülei Balázs

Különleges felvételt kínál Megyesi Zoltán és Fülei Balázs a Hungarotonnál megjelent felvételen, amelynek létjogosultságát korántsem csupán az az érdekesség indokolja, hogy némi sorrend-módosulással hallhatjuk a dalokat a hagyományosan megszokotthoz képest.

Érdemes lenne egyébként tesztelni: a dalok alapos ismerői, a ciklus ismeretében észreveszik-e (és hány alkalommal) a sorrend-módosulásokat. Merthogy az „ismeret” tág fogalom: az is „ismertnek” tekinti a dalokat, aki az első hangok után „tudja” a folytatást, nem csupán az olyanok, akik egy-egy dal befejezését követően „tudják”, hogy melyik dal következik. Tehát, némiképp olyanok, mint a kezdő hangszerjátékos, aki „tudja” a darabot, csak épp a kezdőhangot „felejtette el”, s ha az megvan, máris következhet a kiérlelt produkció. Vagy mint a lámpalázas előadó, akinek elég, ha a súgó akárcsak egy szótagot előlegez, és máris megszűnt minden probléma.

Nem tudni, honnan jött a két előadóművész ötlete e dalciklus felvételének elkészítéséhez – és voltaképp nem is érdekes. Hasonlóképp az sem, hogy milyen súllyal játszott közre felvételkészítő-szándékuk realizálásában az a „szempont”, hogy „érdekességként” a megszokottól eltérő sorrendben rögzítsék a dalokat. Megkockáztatom: aki „csak” a schuberti dalok szerelmese, talán észre sem veszi, hogy néhány dal nem a megszokott sorrendben követi egymást…

Ugyanakkor az előadók sorrend-javaslata korántsem megalapozatlan. A kísérőszöveg pontosan „elszámol” a dalok keletkezésének sorrendjével, és magyarázatot ad arra a kísérletre is, hogy miért szándékozzák „visszaállítani” a versgyűjteménybeli sorrendet. Igaz, korántsem új ez a „felfedezésük”. Bő fél évszázada jelent meg Dietrich Fischer-Dieskau könyve (An den Spuren der Schubert-Lieder), amely a 3. kiadást követően magyarul is hozzáférhetővé vált (A Schubert-dalok nyomában címmel, Tandori Dezső fordításában, 1975-ben a Gondolat Kiadónál). Dieskau természetesen ismerte a komponálás körülményeit, Schubert lehetőségeit a részleges, majd a teljes Müller-ciklus megismerésére, ráadásul számon tartotta az időközben történt „rekonstruálási” kísérleteket, s hangot adott saját véleményének (meggyőződésének). Ő az általánosan ismert verzió mellett voksolt, éppen az általa ismert rekonstrukciós kísérletek tapasztalatai birtokában („Hans Joachim Moser vagy Günther Baum olykor-olykor megpróbálta például hangversenyein a Müller-féle sorrend helyreállítását, ezt azonban megsínylette az egyébként a transzpozícióknál is lehetőleg megtartandó hangnem-sorrend, nem is szólva a Schubert által javasolt dramaturgia széttöréséről”).

Ami a ciklus „gondolatiságát” illeti, így vélekedett: „Az érzelmi állapotok sorjázásában Schubert minden eddigit felülmúló egyszerűségről tesz bizonyságot. Az utána jövő zeneszerzők közül ugyan ki került volna el ennyire egyrészt minden szentimentalizmust, másrészt túlfinomult karakterizálást a zene kedvéért? Még zenei gondolatok motivikus újrafelvételét sem engedélyezi magának, száműzi ekképp a versek mondandójába való önkényes beavatkozás minden veszélyét. Az állapotokat nem fűzi össze szentimentálisan, teljesen váratlanul ér minket minden újabb, pusztító kétségbeesés-fokozat.”

Talán viszont éppen a fokozatoknak ez a teljesen-váratlanul-érésére ad létjogosultságot a dalok sorrend-változtatásának (a hagyományos sorrend ekképp módosul: 1-5, 13, 6-8, 14-21, 9-10, 23, 11-12, 22, 24).

Vélhetően nagyon kevesen lesznek, akiknek e felvétel hallgatásakor a sorrend-módosulás jelenti az alap-élményt. A nagy többségre, a Schubert-ciklus korábbi (többé-kevésbé alapos) ismeretében az interpretáció gyakorol elementáris hatást. A két művész kamarazenei összhangja, az állandó teljes-értékű jelenlét, s nem utolsó sorban: a tökéletesen érthető szövegmondás. Ami ráadásul azzal párosul, hogy a „logopédiai” perfekción túl a szavak jelentésének, alkalmazásuk érzelmi indítékának is birtokában van az énekes, és az átélés által az utazás élményének részesévé teszi a hallgatókat is.

Ha mindenképp valami kifogásolnivalót keresnék, azt a dinamika viszonylag szűk keretében találnám meg. Amit viszont mások azért kedvelnének, mert a póz- és sallangmentesség jelenként értelmezhető – ráadásul így a lejátszókészüléktől távol (mindennemű beavatkozás nélkül) is élményadóan hallgatható a felvétel.

(HCD 32883)

Fittler Katalin