BEVEZETŐ

 

Egy csésze kávé és a folytatás

 

Ha valaki néhány évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy visszatekintéssel és beszélgetésekkel tele kötetet jegyzek Kürthy András operarendezővel, nem igazán hiszem el. A kölcsönös bizalom, hogy egy ilyen munkába belevágjunk, évek alatt alakult ki. Kellettek hozzá a viszonylag rendszeres találkozások, amikor egy csésze kávé mellett megbeszéltük a világ apró-cseprő dolgait, és talán egyikünk sem gondolt arra, hogy egy napon könyv születik Kürthy András életéről, pályájáról. A megismerést szolgáló találkozások voltak, számomra a rácsodálkozásoké, hogy milyen tartalmas életút bontakozik ki a szemem láttára és fülem hallatára.  Meg az örömé, hogy minden beszélgetésből tanulhattam valamit. Nem keveset…

 

2021-ben aztán, amikor javában tartott még a koronavírus-járvány, néhány magánbeszélgetést követően rászántam magam, hogy interjút készítsek a Művész úrral. (Nem az első volt, közel tíz évvel azelőtt a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában beszélgettük egy kiadósat, valószínűleg akkor egyikünk sem gondolta, hogy annak a csevegésnek folytatása lesz.) Mivel a pandémia miatt utazgatni nem lehetett, telefonon készült el az interjú, én a szobámba ücsörögtem, Kürthy András otthonról válaszolgatott. A beszélgetés nagyjából két órát tartott, az adott témától néha jócskán eltértünk, én pedig újabb és újabb történetekkel gazdagodtam. Kezdett bennem motoszkálni a gondolat, hogy érdemes lenne egy nagyobb lélegzetvételű interjúba is belevágni, hiszen a csodálatos művészi pálya, a sok-sok anekdota, az igencsak megszívlelendő gondolatok könyvért kiáltottak. Szerencsére Demény Péter, a Prospero-sorozat szerkesztője is hasonló véleményem volt, így az elhatározást tett is követhette. A közös kávézások mellé immár tervezés is társult, Kürthy András komolyságára vall, hogy viszonylag rövid idő alatt belevághattunk a munkába, a kötethez szükséges anyagokat hihetetlen pontossággal kaphattam kézhez.

 

Nem lehet nem tisztelni és csodálni egy olyan embert, aki Kürthy Andráshoz hasonló szakmai alázattal, pontossággal áll minden feladathoz, amit az élet elébe sodor. Olyan művész, aki hivatásában és a magánéletben is mindig pontos, precíz, nála nincsenek félmegoldások, elodázások, véletlen rátalálások. Szakmai múltjának köszönhetően – dolgozott ő is könyvszerkesztőként – pontosan tudta, miről és hogyan kell „megszólalnia” egy életinterjú-kötetnek, ez pedig a munkát rendkívüli módon megkönnyítette, és ha lehet, még élvezetesebbé tette. 

 

Kürthy András számomra egy élő legenda, akire felnézek, akitől tanulok, akivel minden eltöltött idő felér egy katarzissal. Akárcsak rendezései. Nem állítom, hogy operaszakértő vagyok, de azt bátran elmondhatom, hogy szerintem rendezéseivel Kürthy új színt hozott Európa egyetlen kisebbségi operaházának, a Kolozsvári Magyar Operának az életébe. És még ki tudja hányan mondják ugyanezt a világ különböző tájain, miután megnézik munkáit, élvezik az általa színre vitt operákat, koncerteket. Számomra a reveláció akkor született meg, amikor megnéztem az általa rendezett Nabuccót.  1999-ben történt, és ott helyben úgy éreztem, ennél magasztosabb, nagyszerűbb, monumentálisabb produkciót operaszínpadon életemben nem láttam. Annyira a helyén volt minden, olyan csodálatos képeket varázsolt Kürthy a jó öreg deszkákra, annyira jók voltak az előadók, hogy az máig feledhetetlen élmény maradt számomra. Kürthy, a rendező, igen mélyen szunnyadó dolgokat hozott ki a kolozsvári társulatból, az énekesekből, akik közül sokan szinte mérföldkőként tekintenek arra az előadásra – saját, illetve a kolozsvári opera szemszögéből egyaránt. Később meggyőződhettem/győződhettünk mi kolozsváriak, hogy a „képvarázslás” Kürthy esetében nem a véletlen műve. Képekben gondolkodik – nem csoda, hogy hozzáértő fotós is -, az általa rendezett előadások olyan vizuális élményt jelentenek a nézőnek, mintha a Louvre festményei között sétálna. 

 

Nem csak az általa rendezett előadások megtekintése jelent felemelő élményt, de Kürthy Andrással beszélgetni, vagy csak ülni is hallgatni, amit mond, mindenkoron szellemi felüdülést jelent. (Ezúton is köszönöm a bizalmat, és hogy megtisztelt a rám szánt idejével!) Akinek pedig van „füle”, tanulságokat is levonhat belőle. Remélhetőleg így gondolják majd azok az olvasók is, akik fellapozzák a jelen kötetet. Amelyben nem csak Kürthy András operarendezővel „találkozhatnak”, hanem a magánemberrel is, aki hivatásán túl is nemes és teljes életet él.

 

Kissé rendhagyó a jelen kötet formátuma: az első részben a könyv alanyának önvallomása olvasható, ezt egészíti ki a második rész, melyben kérdéseimre válaszol. Talán így lett kerek és megismerhető ez a nagyszerű életút, ami most őszintén elénk tárul.

 

Adjuk hát át a szót Kürthy Andrásnak!