100 ÉVE SZÜLETETT VERMES MÁRIA
HEGEDŰMŰVÉSZ-TANÁR
DR. KOVÁCS ILONA[1]
„ADJÁK BELE SZÍVÜKET, LELKÜKET A ZENÉLÉSBE”[2]
BESZÉLGETÉS VERMES MÁRIÁVAL
Wermes Mária hegedűművész-tanár.
Budapesten született 1923. november 23-án. Tanulmányait 1938 és 1947 között
Gábriel Ferencnél végezte a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskolán. 1950-től 1957-ig a székesfehérvári konzervatórium hegedűtanára.
1957 és 1971 között a hallei Händel-Festspielorchester hangversenymestere,
és a Martin Luther Egyetem hegedűtanára. 1972-től 1976-ig a Liszt
Ferenc Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatának, 1976-tól 1981-ig
budapesti Zeneiskolai Tanárképző Intézetének tanára, majd 1981-től a
Főiskola vonós tanszékének docense. A Magyar Hárfástriónak az
együttes 1950-es alapítása óta tagja, s kamaramuzsikusként Európa számos
országában vendégszerepelt. Hungaroton- és Eterna-lemezek szólistája.
Közreadta Händel Chaconne-ját hegedűre
és brácsára, Boccherini hat hegedű-zongora-szonátáját, valamint -
Szeredi S. Gusztávval - a Háromszáz év hegedűmuzsikája című
antológiát, nyolc kötetben. Elhunyt Budapesten, 2018. január 10-én. Kívánságára
földi maradványait szülei mellé, az óbudai Jó Pásztor templom altemplomában
temették 2018. február 1-én, gyászmise keretében
– Vermes Mária tanárnő hetven évig tartó
pedagógiai pályája során hegedűsgenerációk sorát nevelte fel. Kislányként
mi tetszett meg a hegedűben?
– Ez nagyon
érdekes történet. Először a nővérem kezdett el hegedülni. Mégpedig
azért, mert az elemi iskolában a tanító bácsi az énekórát hegedűn kísérte.
Az ő játéka annyira megtetszett a testvéremnek, hogy az első énekóra
után azzal jött haza, nagyon szeretne ezen a hangszeren játszani. A szüleink
rögtön beszéltek a tanító bácsival, Lukács Gyulának hívták, aki nagyon kedves
volt és elvállalta a tanítást. Hetente kétszer adott hegedűórát. Egy év
után a nővérem kificamította a lábát és feküdnie kellett. Ám elfelejtettek
szólni a tanító bácsinak, aki a szokásos időben jött órát tartani. Mikor
megtudta, mi történt, azt mondta: „Nem baj, akkor majd a kicsi!” Így kerültem
én a hegedűhöz. Voltaképpen már akkor nagyon szerettem volna hegedülni,
mikor a nővérem elkezdte a zenetanulást, de azt mondták a szüleim, hogy a
hegedű nem ilyen kicsi gyerek kezébe való, nekem még nem szabad. Borzasztó
szomorú voltam. Még nem jártam akkor iskolába.
Gyula bácsi
nem volt hegedűtanár, de nagyon bensőségesen játszott a hangszerén.
Még most is emlékszem arra a gyönyörű hangra, amit kihozott a
hangszeréből. Ez volt az, ami megszólított bennünket, mi is ezt szerettük
volna megvalósítani. Az ő hatása is talán, hogy sokszor mondom
kollégáimnak, minden tanár igyekezzék minél többet mutatni az órákon. Nemcsak
technikailag, hanem mutassák meg a hegedű kifejezőképességét. A cél
pedig, hogy a növendékek jó értelemben „megirigyeljék” a szép hangzást, és
törekedjenek arra, hogy ők is olyan kifejezően használják a
hangszert, mint a tanáruk.
Eltelt hat
hét, mire a nővérem felállhatott. A tanító bácsi akkor azt mondta – amit
nem fogok megérteni sohasem –, hogy most már túl vagyok a kezdeti nehézségeken
és kár volna abbahagyni. Azért nem értem ezt a mondatot, mert tanárként minden
fokon tanítottam, és nagyon jól tudom, hogy hat hét után még nincs
túl a növendék a „kezdeti nehézségeken”. Ez nagyon kedves mondat volt
tőle, ami máig megmaradt bennem, de érteni nem fogom. Gyula bácsiban óriási
becsületesség is volt. Három év után azt mondta a szüleimnek, hogy ő ennél
többet nem tud, keressenek nekem egy hivatásos tanárt, mert ő
szeretetből tanított hegedűt. Szívesen gyakoroltam, és a szüleim
biztattak, hogy érdemes. A nővérem is sokáig hegedült még aztán a nyelvek
még jobban vonzották és végül magyar-latin-görög tanár lett. Sokszor
beszéltünk vele zenéről és játszottunk együtt duókat a későbbiekben
is, mivel a család nagyon szerette, ha mi ketten hegedülünk. Édesapánk végig
böngészte a zeneirodalmat, hogy mi az, amit el tudunk játszani. A klasszikus
duóirodalom nagy részét eljátszottunk.
– A szülők muzsikusok voltak?
– Egyikük sem. Édesapám ügyvéd volt és a
nővéremmel együtt ő is elkezdte a hegedűtanulást, mert nagyon
kedvelte ezt a hangszert. Szüleim mindketten nagyon szerették a zenét.
Nyaralásaink alkalmával sok időt töltöttünk együtt, ilyenkor ők
gyakran énekeltek. Ez mindig nagyon tetszett. A zene komoly szerepet játszott
az életünkben, de nem mondhatom azt, hogy ez csábított a zene felé. Hanem mert
a zene szép és mert élveztem. Sok mindenen átsegített. A háború –
mint általában – a mi családunk életébe is beleszólt. Egyszer, amikor a Szondi
utcában hullottak a bombák, egyedül voltam otthon, éppen gyakoroltam és nem
hallottam semmit a bombázásból. Az egészet végig hegedültem. Mikor hazajöttek a
szüleim és a nővérem, kérdezték, lementem-e az óvóhelyre, a pincébe.
Csodálkoztam, miért kellett volna lemennem. Annyira elmélyülten
gyakoroltam, hogy a nagy zajból, rázkódásból semmit nem érzékeltem.
– Mikor vált bizonyossá a zenei
pálya?
– Gábriel Ferencnek köszönhetem, aki
zeneakadémiai tanárom volt. Nagyon sok kitűnő hegedűst adott a
világnak. Velem meg volt elégedve, szívesen tanított és jól tudtunk együtt
dolgozni. Az ő osztályában sok jó példát láttam magam előtt.
– Ki volt Gábriel Ferenc?
– 1922-től 1959-ig tanított a
Zeneakadémián, Hubay Jenő iskolájához tartozott és hosszú ideig a Hubay
Vonósnégyes második hegedűse volt. Sok mindenben követte mestere tanítási
elveit.
– Tanárnő zeneszerzést is
tanult, mégpedig Viski Jánosnál.
– Engem nagyon érdekelt a zeneszerzés. Nem
mintha az lett volna a vágyam, hogy egyszer majd komponáljak és zeneszerző
legyen belőlem, hanem szerettem volna megismerni, hogyan „működik” a
komponálás.
– Kodály Zoltán nevét is a tanárai
között találjuk.
– Mi voltunk az első évfolyam, akiket
Kodály népzenére tanított. Akkoriban még nem volt jegyzet, nem volt könyv,
semmi nem volt, úgyhogy mi voltunk az „úttörők”. Kodály nagyon
következetes tanár volt. Tanításának másik alapvető jellemzője volt
töretlen hite abban, hogy népzenei alapokkal mindenki hozzáférhet a zenéhez.
Azzal a módszerrel – amit ő maga sohasem nevezett „Kodály-módszernek”, a
relatív szolmizálással – a kottát nem ismerőknek is meg tudta tanítani a
zenei lapról olvasást. Nagyon magas követelményeket támasztott tanítványaival
szemben. A vizsgára száz népdalt kellett megtanulni és elemezni,
abból tizenötöt választott ki. Nekem ráadásul nagy hátrányom az abszolút
hallásom. A mások számára praktikus relatív szolmizációt nekem magamban
folyton transzponálnom kellett.
– Tanárnő zeneakadémiai
tanulmányainak kezdetén még Dohnányi Ernő volt az intézmény igazgatója.
Van Dohnányi Ernővel kapcsolatos személyes élménye?
– Emlékszem, mikor megjelent a
Zeneakadémia folyosóján, akkor ott „egy oktávval feljebb” ment a hangulat. Nagy
pillanat volt. Feltétlen tiszteletnek örvendett a diákok körében is, áhítat
vette körül. Bár a Zeneakadémia első emberét akkoriban „csak” főigazgatónak
hívták, mégsem a cím számított, hanem az, hogy az óráin úgy mutatott, úgy
játszott, mint a koncertteremben. Igazgatósága alatt hihetetlenül sokat tett az
intézményért és tanulóiért. Mindig részt vett a művészképző felvételi
vizsgáin, ahol tévedhetetlen volt a zenei tehetségek felismerésében. Jó, hogy
manapság egyre többet hallhatók a művei koncerteken, rádióban. Magam is
sokat játszottam Dohnányi op. 21-es cisz-moll
hegedű-zongoraszonátáját.
– Milyen művek szerepeltek a
diplomakoncert műsorán?
– J. S. Bach g-moll szólószonátája,
a Mendelssohn-hegedűverseny, Ravel Tzigane,
Paganini Boszorkánytánc című kompozíciója és még
több apró darab, amire már nem emlékszem.
– Friss diplomásként
Székesfehérváron folytatódott a pálya.
– 1950-ben mentem Székesfehérvárra.
Előtte három évig szabadúszó voltam és akkor nagyon sokat koncerteztem.
Szép volt. Hívtak a mai Bartók Konzervatórium elődjébe is, de
nem akartam magam elkötelezni a minden napi délutáni tanítással (mivel ott
délelőtt zajlott a közismereti oktatás). A székesfehérvári tanítást úgy is
meg lehetett oldani, hogy két teljes napra mentem. Egész nap tudtam dolgozni,
mivel felnőtt növendékeim is voltak, akikkel délelőtt foglalkoztam.
Nagyon jó tanári gárda volt ott akkoriban és Szekeres Kálmán igazgató
nagyszerűen vezette az iskolát. Életet tudott lehelni az iskolába, rangot
adott az intézménynek. Nem csoda, ha őérte lejöttek a tanárok Pestről
Fehérvárra. Az ország legjobb hangszeres művészeit tudta tanári kara számára megnyerni. Az ottani oktatásban zenekari
gyakorlat is volt a hangszeresek számára, így az életre készülhettek fel.
– Milyen volt Fehérváron tanítani?
– Nagyon jó. Családias volt a hangulat, ám
a munkát mindenki nagyon komolyan vette.
– Mi volt az oka, hogy 1957-ben
más irányt vett Tanárnő pályája?
– Időközben az NDK-ból karmesterek és
különböző zenei korifeusok jöttek magyar zenészeket meghallgatni, mivel
elsősorban vezetőképes muzsikusokra volt szükségük. Engem és Szeredi
S. Gusztávot is behívtak próbajátékra. Eredetileg három évre szerződtünk,
végül tizennégy év lett belőle, de rendszeresen hazajártunk
Magyarországra. S még el nem felejtem: 1950 óta működött a Magyar Hárfás
Trió, melynek tagjai Szeredi S. Gusztáv (brácsa), Molnár Anna (hárfa) és
jómagam voltunk. Így mentünk ki, illetve Molnár Anna már júliusban kiutazott
Hollandiába, ugyancsak egy zenei meghívásnak köszönhetően. Később az
NDK-ban találkoztunk.
A
Magyar Hárfás Trió: Vermes Mária (hegedű), Szeredi S. Gusztáv
(mélyhegedű), Molnár Anna (hárfa)
– Nem minden napi ez a
hangszer-összeállítás. Mi szerepelt a repertoáron?
– Elsősorban azok a barokk
művek, melyeknél a billentyűs hangszert hárfa is helyettesítheti,
ugyanis a hárfa nagyon jól illik a vonós hangszerekhez. Sokat dolgoztunk a
műsorok kialakításán. Harminc évig játszottunk ebben a felállásban, végül
a Szeredi-Molnár házaspár halála miatt szűnt meg a Magyar Hárfás
Trió.
– Mi adta az ötletet az együttes
magalakulásához?
– Egy Saint-Saëns-darab,
a Fantázia hegedűre és hárfára és jó néhány klasszikus
hegedű-brácsa darab. A sok barokk kompozíció mellett – amit alternatív
hangszerelésben hallhatott tőlünk a közönség – számos kortárs darabot is
előadtunk. Ezek közül jónéhányat kifejezetten nekünk, erre a három
hangszerre írtak a zeneszerzők, például Szokolay Sándor, Maros Rudolf több
művet is, Kósa György, Farkas Ferenc, Percy Young, Vaclav Felix, Balassa Sándor.
– Tanárnő minden szinten
tanított. Székesfehérváron alsófokon, az NDK-ban és itthon,
a Zeneakadémián felsőfokon, a nyugdíjas években pedig
középfokon.
– Igen. Halleban a Martin-Luther
Egyetem zenei fakultásának docense voltam, 1957 és 1971 között. Ez nem
zeneművészeti főiskola, hanem az ottani zenetudományi intézet egyik
elágazása, ahol a hegedű főtanszakon tanítottam leendő
zenetörténészeket, zenetanárokat, vagy azokat az egyetemistákat, akik egy
bizonyos szintet elértek a zenetanulásban és szerették volna hasznosítani
tudásukat az egyetemi zenekarban. Az egyetemi zenekarral nagyon szoros
kapcsolatot ápoltunk. A tanításban teljesen szabad kezet kaptam, saját
módszerem szerint taníthattam. A növendékeimmel kölcsönösen szerettük egymást.
Még most is van olyan tanítványom, aki legalább egyszer egy évben meglátogat
(ő végül szívsebész lett). Egy másik növendékem Rostockban lett
kémiaprofesszor az egyetemen, vele máig levelezek. Volt, aki idejött nászútra.
Ezzel egyidejűleg a hallei Händelfestspiel-Orchesterben szóló-koncertmesteri
feladatot is elláttam. Nyelvi problémáim nem voltak. A nővéremmel az
ország legnagyobb leánygimnáziumába, az Andrássy úti Mária Terézia Gimnáziumba
jártunk (a régi Zeneakadémia másik sarkán), ahol nagyon jó volt a nyelvoktatás.
– Miben különböznek a németek
tőlünk?
– A német emberek általában nagyon
muzikálisak. A muzikalitást illetően szerintem fölöttünk állnak, de
nincsenek olyan kiugró tehetségeik, mint nekünk. Nálunk nagyobb az „amplitúdó”.
Még egy dolog: nagyon szorgalmasak. Ha leckét kapnak,
azt akkor is megcsinálják, ha nincs kedvük hozzá. Sokszor megmosolyogtató ez a
kötelességtudat. Nálunk vagy lelkesedik valaki, vagy a sarokba dobja a
hangszerét. Ez nagyon nagy különbség a két nép mentalitása között. Az biztos,
hogy ott az általános zenei műveltség az átlagnívó felett van.
– Tanárnő hogyan építette fel a
hegedűóráit, mit kért a tanítványoktól
–Először azt, ne arra gondoljanak,
hogy ott vagyok, mindent játsszanak úgy, mint a napi gyakorláskor. Skálát,
etűdöket mindig kértem, úgy, ahogy otthon is csinálták, hogy lássam,
hogyan gyakoroltak, bár azt minden hangból lehet hallani. Általános tanítási
recept nincs, személyre szabottan, a tanuló képességeit szem előtt tartva,
egyedileg kell felépíteni az órákat. Nagyon fontosnak tartom a jó gyakorlást.
Sokan még akkor sem tudnak jól gyakorolni, mikor már felsőfokon tanulnak.
Ezen nagyon sok múlik. A másik fontos dolog, hogy jó legyen a hegedűs
tartása. Nem a hegedűtartás, hanem egyáltalán, a testtartása, hogy minden
pillanatban oldott és „ugrásra kész” legyen. Ez kell a zenében. Sokszor mondtam
is a tanítványaimnak, hogy amikor kezükbe veszik a hangszert, akkor gondolják
azt, hogy egy bűvös kör van körülöttük: csak ő és a hangszer – majd a
kompozíció –, semmi más nem létezik. Akkor lehet valakinek egyéni kisugárzása.
A legutóbbi időkig tanítottam. 1994-ben mentem nyugdíjba a Zeneakadémiáról.
Akkor kért fel Záborszky Kálmán, a Szent
István Király Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója, hogy menjek
hozzájuk tanítani. 2011-ig jártam be a Columbus utcába.
Érdekes volt szembesülni azzal, hogy több ott tanító kolléga is egykori
tanítványom volt. Egyáltalán, nincs jóformán olyan zenekar Európában, ahol ne
lenne egykori tanítványom. Az is érdekes, hogy növendékeim közül sokan
választották később az orvosi pályát.
Hacsaturján:
Hegedűverseny - Vermes Mária (1976.11.23) (42:48)
Hacsaturján:
Hegedűverseny Vermes Mária (hegedű) és az I. István Gimnázium
Szimfonikus Zenekara, vezényel: Brenton Langbein
Respighi:
Hegedűverseny - Vermes Mária (1978.12.19) (30:40)
Ottorino Respighi (1879-1936):
Concerto Gregoriano per violino
e orchestra (P. 135) (1921) Vermes Mária
(hegedű), I. István Gimnázium Szimfonikus Zenekara,
vezényel:
Helmut Steinbach
(Budapest,
Zeneakadémia, 1978.12.19.)
– Állítólag az zene és a gyógyítás igen
közel állnak egymáshoz.
– Valóban. Még zeneakadémista koromban
történt, hogy a tanárom megkérdezte, volna-e kedvem egy orvos-kvartettbe
beülni prímáriusnak. Mondtam, persze, nagyon
szívesen. Kedves társaság volt. Kiderült, hogy három ideggyógyász játszotta a
többi szólamot. Azt mondták, hogy ha nem lenne zene, akkor már régen saját
betegük lennének…
– Tanárnő több bemutató szólistája
volt.
– Én mutattam be G. Wohlgemuth Hegedűversenyét, J. Rawp-Raupp németországi zeneszerző Concerto
und Essay című művét, melyet
nekem ajánlott, mindkettőt lemezre is vettem. Kósa György nekünk (a
Magyar Hárfástriónak) írta Miniatűrök című
szerzeményét. Kósát még a Zeneakadémián ismertem meg, zongoratanárom volt. A
Miniatűrök bemutatójához fűződik egy vidám kis történet, amit
maga Kósa utólag mesélt el nekünk. Volt egy baráti házaspár-ismerősünk,
akik minden hangversenyünkre eljöttek. Ezúttal is ott voltak, éppen a
Kósa-házaspár mögé szólt a jegyük. Mikor a Miniatűröket játszottuk, Kósa
odasúgta a feleségének, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen jó ez a darab.
Erre a szókimondó hölgyismerősünk megkocogtatta Kósa vállát: „ha nem
érdekli, menjen ki” – mondta a szerzőnek. Csak akkor szembesült, kit
utasított rendre, mikor a darab végén kihívtuk a zeneszerzőt a pódiumra. A
hölgy utána nem győzött tőle bocsánatot kérni…
Vermes Mária
(Szent István Gimnázium Jubileumi Zenekara)
– Bámulatos ez a mai napig tartó
vitalitás. Mi a titka?
– Mindig fiatalok között voltam. Ha az
ember a tanítványaival többet van, mint a kortársaival, az fiatalon tartja a
szellemet. Jómagam még két éve Finnországban és Horvátországban tartottam
mesterkurzust. Másrészt szerencsés géneket örököltem. Édesapánk a halála
előtti napon még latint magyarázott, kilencvenhat éves volt akkor,
Édesanyám nyolcvanhat évesen az utolsó percig aktív volt. Azt tudom tanácsolni
a mai ifjú muzsikusoknak, hogy adják bele szívüket-lelküket a zenélésbe,
nemcsak azért, mert ez is fiatalon tart (ez sem egy elhanyagolható szempont),
hanem mert ez csodaszép dolog. Ezt először akkor éreztem, mikor a
zeneakadémiai felvételim előtti nyáron Klotildligeten
(Piliscsaba mellett) nagyon sokat gyakoroltam. A gyakorlásomat meghallották a
szomszédgyerekek. Az egyik kisgyermek azzal a kéréssel jött át, hogy átmennék-e
egy kicsit hegedülni nekik. Átmentem. Körben ült tíz-tizenkét gyermek. Azokat a
tekinteteket nem felejtem el, ahogy a szemükkel is itták a zenét. Óriási élmény
volt látni rajtuk, hogy megértették, mit játszottam, mert ez ugyanolyan közlés
volt a zene által, mintha szavakkal tettem volna. Csak a zene könnyebben
érthető…
