75 ÉVES

Helesfai Andrea / Andrea Helesfai Schneider

hegedűMŰVÉSZ És TANÁR

I.

A budapesti születésű hegedűművésznő a Bartók Béla Konzervatóriumban és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végezte tanulmányait. Tizenévesen számos első díjat nyert országos zenei versenyeken. Egyetemi évei alatt fellépett – részben szólistaként – a Magyar Kamarazenekarban Tátrai Vilmos vezetése alatt, valamint a Budapesti Kamaraegyüttesben Mihály András vezényletével és az Állami Hangversenyzenekarban. 1972-ben a Bartók Béla Konzervatórium adjunktusa lett. Tanulmányait 1973-ban hegedűművészi és konzervatóriumi tanári diplomával fejezte be Tátrai Vilmos osztályában. Továbbképzések következtek Michail Waimann, Henryk Szeryng, és Martzy Johanna mesterkurzusain.

Helesfai Andrea 1973-ban Zürichbe költözött, ahol a mai napig is él. Szólistaként Svájcban, Németországban, Ausztriában, Nagy-Britanniában és Brazíliában vendégszerepelt. Rendszeresen részt vett rádió-, TV- LP-, CD- és filmfelvételeken. 1978-ban Andrea Helesfai díjat nyert a Salzburgi Nemzetközi Mozart Hegedűversenyen. 1980-ban megalapította a „Trio Turicum” vonóstriót.

1973–75 a Zürcher Kammerorchester, 1975–1982 a Collegium Musicum első hegedűse volt, valamint második koncertmestere a Camerata Zürich és a Baroque Strings Zürich együtteseinek.

1975-től 2013-ig, 38 éven át volt első hegedűse a Tonhalle Orchester Zürich-nek. Sir Georg Solti, Michael Stern és David Zinman vezényletével közreműködött a Tonhalle Orchester Zürich koncert- film- és CD-felvételein – beleértve a négy nemzetközileg díjazott CD sorozatokat is. 1970 óta rendszeresen járta koncertturnékkal a világot kamaraegyüttesekkel és zenekarokkal.

Helesfai Andrea

Helesfai Andrea kezdettől fogva aktívan részt vett a zeneoktatásban. 1988-90 között bevezette és oktatta a svájci zenetanárokat a „Kodály zenei módszer” szellemében és alkalmazta Havas Kató és Paul Rolland módszerét a hegedű hangszeres oktatásban. Továbbképző privát oktatás mellett, 1992 és 1994 között a bázeli Zeneakadémián tanított, 1998–2013 között pedig egy zenei érettségivel rendelkező zürichi Gimnázium (Kantonsschule Hottingen) hegedű- brácsa- kamarazene és zenekarvezető tanáraként dolgozott.

Helesfai Andrea lelkesen dedikálja magát az extemporális zenének: a jelen pillanat hangjának, megörökítve CD albumokban.

WEB oldal: www.andreahelesfai.ch

II.

HELESFAI ANDREA FELVÉTELEIBŐL

Charles Ives: Szonáta hegedűre és zongorára, No. 3 (1914)

https://youtu.be/SxwibWnXES4 (28:32)

Helesfai Andrea (hegedű) és Georges Martin (zongora)

0:00 Adagio

14:08 Allegro

18:45 Adagio cantabile

Frank Martin: Szonáta hegedűre és zongorára

https://youtu.be/k6O1OWjYMog (15:33)

Helesfai Andrea (hegedű) és Werner Bärtschi, (zongora)

00:00 Très vif;

05:45 Chaconne: Adagio;

11:35 Finale: Bien modéré – Presto

Heinz Marti: Recitativo desolato hegedűre és zongorára

egy W. A. Mozart által variált téma felhasználásával.

(Hélas, j'ai perdu mon amant)

http://youtu.be/k6O1OWjYMog (6:53)

Helesfai Andrea (hegedű), Werner Bärtschi (zongora)

Heinz Marti 1934. május 7-től 2023. szeptember 2-ig élt. Tanítóképző főiskolai tanulmányai és rövid tanítás után Bernben tanult zenét (brácsaművészi és elmélet tanári diplomák). Kompozíciós tanulmányokat folytatott Veress Sándornál és Klaus Hubernél. Többször részt vett a darmstadti Nemzetközi Újzenei Nyári Kurzusokon és a boswili zeneszerzői szemináriumokon (zeneszerzőként és előadóként). Elektronikus zenével foglalkozott a Genfi Rádió "Centre de Recherches sonores"-jában. Brácsaművészként különböző zenekarokban dolgozott, legutóbb a Zürichi Opera zenekarában. Zeneszerzőként számos díjat kapott (Gaudeamus Alapítvány, PRO ARTE Alapítvány, Zürich városa).

Helesfai Andrea gondolatai Heinz Marti „Recitativo desolato” című művének játszása közben: A zeneszerző vágyakozóan panaszos emlékei bukkannak elő a mélyből. Ahogy fokozatosan a felszínre kerülnek, újjáélednek, míg végül is egy eszkalációig fokozódnak. De egy kérdés megállítja őket: „Vajon akkor is úgy tapasztaltam az életet, mint most? Vajon az a veszteség érzése, ami akkor volt, még mindig gyötör, vagy azokat most tisztázva egy feloldáshoz tudnám vezetni?”

III.

„Love is the movement of beauty” B.R.

A szeretet a szépség mozdulata, a megmozduló szépség)

HELESFAI ANDREA: Tátrai Vilmosra emlékezve[1]

Ezen a héten többek között – Haydn Trauer Szimfóniáját játszottuk a zürichi Tonhalle Zenekarral, David Zinman dirigálása alatt.

Milyen csodálatra méltó is az élet szinkronizációs törvénye! Ezen a héten van szeretett tanáromnak és mesteremnek, az apai jó barátnak, Tátrai Vilmosnak a temetése Budapesten. A jelen pillanat fénye átvilágítja az emlékek sorát, amelyek mint források a hegyoldalból törnek elő.

Látom magam előtt, amint a Magyar Kamarazenekarral éppen Haydn Trauer szimfóniáját vesszük fel lemezre Budapesten. Talán egyike az első hanglemezfelvételeknek, ahol én is közreműködöm. Miután tizenkilenc évesen bekerültem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol a közel 80 jelentkező közül a három boldog felvett akadémista egyike voltam – örömöm még nagyobb lett, mikor megtudtam, hogy Tátrai tanár úr vett fel az osztályába, az ő öt növendéke egyikének. Az első év nagy zenei metamorfózisai után, ahol a zenei kommunikáció magától értetődően folyt tanár és növendéke között, legnagyobb meglepetésemre a második tanév kezdetén „Vili Bácsi” meghívott közreműködni a Magyar Kamarazenekarba. Először nem tudtam elképzelni, hogy ez valóság lehet: a sok, oly nagyon becsült művész és tanár körében én, húsz évesen, mint egy junior klubtag, szintén játszhatok. Hetekig tartott, míg valóban el tudtam hinni, hogy ez igaz, és az első koncert szívdobogása után látom magam és a többieket, Vili bátyámmal az élen, a hanglemezstúdióban, a Haydn szimfóniák felvétele alatt. Ezt a felvételt, mint az összes többit is a gyors, hatékony munka és a zenei tömörség jellemezte. A felvétel az akkori technikai fejlettség szintjén, (hatvanas évek vége) nem engedett meg olyan nagy szabadságot a művészeknek, amit céljaik elérésért kívántak volna maguknak. Vili bátyám fáradhatatlan energiájával, átszellemítő atmoszférájával sokszor áttörte az adott határokat, és életteli, friss, szabad zenélésben szintetizálta az akkoriban revolucionális Urtext-kiadás kottaképéhez való hűséget a mikrofon kihívásaival.

Számomra a zenélés a Magyar Kamarazenekarban igen magas fokú zenei kommunikáció volt: művelt fogalmazás, artikuláció, és mégis játék, spontaneitás, öröm és szépség.

Egyik emlék hozza a másikat: a koncertek a Zeneakadémia nagytermében, külföldön, mint például a ludwigsburgi kastélyban, a belgiumi városokban, Firenzében, Grazban, vagy az ohridi tó melletti zenei Fesztiválon Macedóniában... A zenélés öröme volt, ami magával ragadott. A technikai perfekció mindig a zene szolgálatában állt. Vili bátyám csalhatatlan zenei intuiciója volt az iránytű az együttes zenélésében – később a Magyar Állami Hangversenyzenekarban is, amelynek szintén tagja lettem, és ahol ő első koncertmesterként volt „tanára” jóformán az egész zenekarnak.

44. e-moll szimfónia "Trauersinfonie": IV. Finálé. Gyors (3:40)

Trauer-szimfónia! Vili bátyámnak egyik legkedvesebb „ráadási” darabja volt a negyedik tétele. Talán mert ez a klasszikus formába öntött, dramatikus és szenvedélyes zene közel állt lényéhez. A másik arcát, a vidám, nevető, örökké viccelődő Tátrai Vilmost is látom magam előtt, bár talán a „dramatikus” világszemlélete volt inkább előtérben: kötelezettséget vállaló kultúrpolitikai felfogása, örökké küzdő és az igazságért harcba menő bátorsága – legyen ez akár zenei, akár emberi igazság.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán eltöltöttöt 5 év a diploma megszerzéséig, életutam determináló fontosságú és felejthetetlen szakasza volt.

Tovább lapozva az emlékek könyvében, újabb képek elevenednek fel. Kedd délután három óra, hegedűóra a harmadik emeleti Hubay-teremben. „Vili bácsi” nemrég érkezett haza egy francia turnéról a kvartettjével, tele van élményekkel, benyomásokkal, fellelkesüléssel... Rövid úti beszámoló után a Beethoven- hegedűversenyt tanulmányozzuk. Miközben egyes passzázsokat többször is együtt eljátszunk, úgy tűnik, mintha az előző élménybeszámoló, átlényegülve, a hangok szférájába, a zenei fantázia végtelen folyamába kerülne bele.

Tátrai tanár úrnak különösen fontos volt a zenei egység becsbentartása. Munkájában (zenélés és tanítás – a zenélés továbbadása) a zenei egység és a szépség mozgása ebben az egységben volt a legmagasabb szempont. Minden egyéb, mint a kottakép hűségének respektálása, az artikuláció, a rendkívül kulturált és mégis intuitív, friss zenei megfogalmazás, a részletek fáradtságot nem kímélő kidolgozása, a zenei egység szolgálatában állt.

Mint egy szivacs szívtam magamba az átadott tapasztalatokat és milyen remekül tudta ő átadni! Együttes zenéléssel, átérzéssel, imitt-amott tréfával fűszerezve bontakozott ki zenei hitvallása. Olyan magas fokon, ahol már személytelenül tudott ragyogni, és ezáltal jóformán minden tanítványa a saját individuális „nyelvére” tudta azt lefordítani. Bár a zenei stílus szolgálatában álló, de igen nagy „művészi szabadsága” volt növendékeinek, ami lehetővé tette, hogy ugyanazt a zeneművet valamennyien másként adják elő.

Vili bácsi tiszteletben tartotta egyéniségünk sérthetetlenségét.

Látom magam előtt elégedett mosolyát, szemének tréfás villanását a diplomakoncertem utáni banketten, amikor a pertu pezsgős-poharát ürítettük, egy kissé bánatos megjegyzés kíséretében: „Tátrai összes növendékét külföldre viszi az élet!” (az én esetemben arra célzott, hogy pár hónap múlva elhagyom Magyarországot, újdon férjemet választott hazájába, Svájcba követve.)

Az utolsó koncertek együtt - olasz turné, kolerajárvány ellenére, és Bécs... Számomra egy új életszakasz derengett már a horizonton.

És a búcsú, az ideiglenes. „Mi nem búcsúzunk, rokonlelkek soha nem búcsúznak.” Milyen igaz! Valahányszor újra találkoztunk, akár az én későbbi zürichi otthonomban akár Vili bátyámék budapesti lakásán, ez bebizonyosodott. A közös fonal mindig meg maradt: barátságunk a távolság ellenére még inkább elmélyedt és családiassá vált. Beszélgetéseink időtlenek voltak, fonalukat mindig követni tudtuk, egyik alkalomtól másikig. Hogy közben esetleg évek teltek el, nem játszott szerepet.

Időközben életem egy másik szakaszát Zürichben élem, mint már említettem. Számtalan új tanulmány, tapasztalat, tanítványok serege, örömteli zenei élmények, koncertek (ahol tudatosan vissza tudok adni abból a SOK-ból, ami osztályrészemül jutott), töltik meg, róják tele életem könyvének további fejezeteit, de az alaphang, szülőhazám zenei kisugárzása és Vili bátyám irányadása mindig hű kísérőim zenei utamon.

Mérhetetlen hálával emlékszem összes tanáromra és mesteremre. Sorukban Tátrai Vilmos személye különleges helyet foglal el, mint mester, művészkolléga, kortárs, apai barát. Emlékét örökre őrzöm szívemben – az ő szavaival: „mi nem búcsúzunk, a rokon lelkek soha nem búcsúznak.”

IV.

Helesfai Andrea emlékezése Martzy Johannáról[2]

(Átdolgozott verzió)

Én nem vagyok költő, de Johannáról megemlékezni csodálatos feladat. 1979-ig kialakult közöttünk egy szívélyes barátság, amely a tanár-diák viszonyból egy anyai barátsággá alakult.

A budapesti Zeneakadémián a kamarazene tanárom Mihály András volt, aki lelkemre kötötte, hogy Svájcban mindenképpen keressem fel Martzy Johannát. Ő tudta, hogy a művészdiplomám és svájci férjhezmenetelem után Svájcban élem tovább az életemet. A zürichi Tonhalle zenekar művészeként és több kamerazenei társaság tagjaként dolgoztam, amikor bejelentkeztem Johannához előjátszani. A találkozó vele felejthetetlen volt. A glarusi vasútállomásról elhozott, és hamarosan megérkeztünk glarusi otthonukba.

Beléptünk az Eichenhausba, azaz Tölgyfaházba, amely egy vendégeket mindig szívesen látó helyként is ismert volt, és pillanatok alatt egy Bach szólószonáta kidolgozásának kellős közepén találtam magam. Ezután meghívott engem Johanna rendszeres alkalmakra, mesteriskolai szinten együtt dolgozni. Ebből a meghívásból egy igazi mesteroktatás nőtt ki: a félnapos „mesterórákon” átvettük szinte az egész hegedűirodalmat, és emellett kamerazenéltünk is. Johanna egy igazi tanítómesternő volt, meg voltam ajándékozva az ő egyedülálló hihetetlen precíz tudásával és azzal a képességgel, amellyel át tudta adni nekem a tudását. Számára az volt ajándék, hogy magas szinten tudta elmondani a mesterségbeli ismereteit. A Tölgyfaházban az ő órái egyszerűen egy egész napos zenélést jelentettek, a szabadnapjaimon tudtam hozzájuk utazni. Kedves férje, Dániel Tschudi és dakszli kutyájuk Dákó is nagyon örültek nekem, mikor megérkeztem.

Azokban az időkben később, mikor Sabina lányuk egy Lausanne-i bennlakós internátusba került, mint a „második lányukra” tekintettek rám. Én abban az időben egy nemzetközi versenyre készültem föl. A házukba érkezés után megszokott módon visszavonultunk az emeleti részben Johannával, ahol órákig a hegedűetűdöket, hegedűversenyeket és repertoár bővítési darabokat dolgoztuk együtt át.

Ezután egy közös vacsora következett a szalonban, ami után sokszor éjszakába nyúlóan folytattuk még a nemes munkát. Johanna fáradhatatlanul tanított, semmi sem volt neki sok, a legfontosabb dolog volt számára a zeneszerzők szándékának felismerése és zenéjük esszenciájának a felszínre hozása és az előadásban e lényeg tolmácsolása. Mindig nagyon boldog volt, ha a megoldás kulcsát megtalálta, és ennek átadásával a „növendék” előadásában a mélyebb összefüggések megértése által magasabb szintű interpretáció születhetett meg. A kis részletektől, technikai megoldásoktól haladtunk a cél felé: a zeneművek esszenciális tartalmához. Az volt a legfontosabb számára, ami mindig a szépséget szolgálta.

Kedvenc muzsikusa Horowitz volt, akinek sok lemezét hallgattuk meg együtt. Azt mondogatta mindig, a világnak egy-egy hangszerből csak 10 kimagasló szólistára van szüksége.

Johanna mozgása a hegedülésben és a mindennapi életben is nagyon nemes, finom és kecses volt, a dolgok átlátása nála mély és lényegre törő volt, párosulva szarkasztikus humorral, de mindig találóan. A partnereivel is szókimondó volt, soha nem titkolta a véleményét, ezért nem mindig volt népszerű, több karmesterrel is feszült viszony alakult ki emiatt köztük.

Johanna szerette a szépet és a zseniálisat a kompozíciókban, mint ahogyan az előadásokban is. Aminek csak lehetett és tudott, utánanézett szenvedélyesen és szüntelenül gyűjtötte a kéziratokat, nagy muzsikusok leveleit, előadók visszaemlékezéseit, és olvasta őket fáradhatatlanul. Gyakran jártunk együtt Zürichben koncertekre, vagy ha én játszottam a zenekarban, a koncertek után felkereste a művészeket a művészszobában egy kis beszélgetésre.

Johanna mindig kerülte a megalkuvást a zenében és az életvitelben egyaránt. A tanításban nem volt elégedett addig, amíg a tanítvány előadása esztétikai lelkesültséggel nem adta vissza a darab célját. Az ő nézetei a kultúrában, a művészetben, a politikában és a mindennapokban is nagyon világosak, mértékadók voltak. Néha megjegyzései késhegyre menően élesek voltak, de személyesen nem voltak bántók.

Ő bizonyos fokig szétszórt is volt és könnyen feledékeny, ezeken ő maga is nevetett. Egyszer elmesélte, hogy egy fárasztó spanyol turné folyamán, mikor napról napra új városba utazott és minden este egy versenyművet játszott - ami eléggé igénybe vette a teljesítőképességét - egyik délelőttön egy fárasztó utazás után ment a próbára, gondolván, hogy aznap jó lesz majd egy kis idő pihenni, mert ugyanaz a Mozart-koncert lesz a programon, mint az előző napi volt... A próba megkezdődött, Johanna felment a pódiumra, a karmester, a zenekar már várt készen állva. Kezdhetünk? – kérdezte a karmester. – Igen – felelte, és ekkor felcsendült a Mendelssohn-koncert másfél taktusos bevezetője! A próba bár baj nélkül lement, de a délutáni pihenőről le kellett mondania, ahelyett át kellett gyakorolni a Mendelssohn-koncertet.

Ha röviden szeretném összefoglalni szavaimat, azt mondhatom, hogy Martzy Johanna szenvedélyes szolgálója volt a Szépségnek, és ezt kereste természetesen a hegedű irodalmon át mindenütt a zenében.

Ő korának legnagyobb hegedűsei között foglalt helyet.

---

[1] Helesfai Andrea emlékezése a Tátrai Hegedűszó alkonyatban c. könyvben jelent meg (329-331. oldal). Sajtó alá rendezte: Tátrai Zsuzsanna és ifj. Tátrai Vilmos. (Klasszikus és Jazz Kiadó, Budapest, 2001)

[2] Részlet Ligetiné Beke Ágnes: Martzy Johanna, a szépség szenvedélyes szolgálója - Élete és művészete c. emlékkönyvből. (Püski Kiadó Kft, 2021)