Gombos
László[1]
Hagyaték és emlékezet
Balassa Sándor zeneszerző
Balassa Sándor fiatalkori portréja
Egykor
ettünk az almából. Abból a bizonyos almából. Azóta hiába is gyűjtöttünk
bármit életünk során, semmit sem vihetünk magunkkal. Efféle gondolatok jártak
az eszemben, amikor egy évvel ezelőtt Balassa Sándor (1935–2021)
zeneszerző, a Nemzet Művésze hagyatékának feldolgozásához kezdtem, és
emlékeimben gyakran felcsendültek Heinrich Schütz Musikalische Exequien című halotti zenéjének
kezdőütemei: Nacket bin ich von
Mutterleibe kommen. Nacket werde ich wiederum
dahinfahren (Jób könyve 1:21, Wass Albert parafrázisában:
„meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül
térsz belőle vissza”).
Az eltávozottak vagyona általában könnyen gazdára talál, de a személyes emlékek vagy az elhunyt szellemi örökségének rekvizitumai gyakran problémát jelentenek, mivel megőrzésük és ápolásuk sok munkával és anyagi áldozattal jár. A nagy mesterek életművével az arra szakosodott intézmények és hivatásos kutatók foglalkoznak (a zene területén például a Liszt Múzeum, a Bartók Archívum és a Kodály Archívum). Másokról, akik szintén fontos szerepet játszottak a magyar kultúra történetében, jóval kevesebbet tudunk, és személyükről, életükről vagy környezetükről nem sok információ jut el a nagyközönséghez, akkor sem, ha némelyekről számottevő anyagot őriznek a könyvtárak és kutatóintézetek. A legtöbb művésztől pedig az alkotásokon kívül szinte semmi sem maradt ránk, mivel ők vagy örököseik nem gondolták, hogy a dokumentumok megőrzésre érdemesek.
Balassa Sándor esetében ritka és szerencsés helyzetben vagyunk: utolsó otthonában hiánytalanul rendelkezésre áll mindaz, amit a komponista az utókor számára fontosnak tartott, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete pedig elkötelezett az MMA egykori rendes tagja örökségét illetően.
Mit tudhatunk meg ebből a hagyatékból? Balassát ugyanis korántsem nevezhetjük ismeretlennek, hiszen köztiszteletnek örvendett a Magyar Művészeti Akadémián és a Zeneakadémián, főbb életrajzi adatai régóta elérhetők a világhálón, művei hallhatók a koncerttermekben és a rádiókban, továbbá számos írás jelent meg róla, és ő maga is gyakran nyilatkozott a sajtónak. Mégis, a személyes dokumentumok ismeretében kijelenthetjük, hogy a köztudatban élő kép meglehetősen egyoldalú és hiányos, ráadásul vészesen megfogyatkozott azok száma, akik őt hosszabb időn át közelről ismerhették és valóban megismerhették.
A rendszerváltozás idején Balassa közéleti szereplőként is az előtérbe került, amint felvállalta a magyar zene ügyének Petőfit idéző, harcos képviseletét. Ezzel összefüggésben alkotóként is erőteljes fordulatot hajtott végre: az előző évtizedek „korszerű”-nek vélt, kozmopolita stílusával szemben a zenei múlt és a nemzeti hagyomány felé fordult. Ez az a felszín, ami sokak számára elfedte színes egyéniségének többi oldalát, azokat a tevékenységeket és személyiségjegyeket, amelyeket csak tanítványai és közvetlen barátai ismerhettek meg. A hagyatéknak köszönhetően most lehetőségünk nyílott arra, hogy a valóság mélyére ásva megértsük a tettek mozgatórugóit, a háttérben rejlő törekvéseket, és felfedezéseinket az új generációk szélesebb közönsége elé tárhassuk.
Egy különösen aktív élet nyolc évtizedét tárja fel a több tízezer oldalnyi levél, újságkivágat, koncertműsor, műismertetés, interjú, cikk, nyilatkozat, feljegyzés, szerződés, okirat, kéziratos és nyomtatott kotta, valamint fényképek, könyvek, folyóiratok, hangfelvételek és a legkülönfélébb események dokumentumai. A kutató számára a „hagyaték” egyik legnagyobb kincse a művész második felesége, Mariann: számos esetben ő az egyetlen, aki alapvető és hiteles információkkal egészítheti ki az írott anyagot.
Sok mindent megmagyaráz Balassa Sándorral kapcsolatban, hogy valójában kétszer született: először 1935-ben, szüleinek köszönhetően, majd másodszor szinte felnőttként, amikor eldöntötte, hogy zenész lesz. Verdi Trubadúrjának filmfeldolgozását látva kötelezte el magát a muzsika mellett, és géplakatos ipari tanuló létére beiratkozott a zeneiskolába, majd a konzervatóriumba. Közben gépgyárban, telefongyárban, általános iskolában és könyvraktárban dolgozott, illetve levelező iskolában szerzett érettségit, hogy végül eljusson a Zeneakadémiáig. Harmincéves volt, mire lediplomázott. Műveltsége ifjúkori hiányosságait autodidaktaként pótolta (a tanulást utolsó pillanatáig folytatta, ebből eredt lenyűgöző tudása), csupán a zongorajátékban nem juthatott el arra a szintre, mintha gyermekként, könnyen alakítható gyermeki kezekkel kezdte volna meg a gyakorlást. Nem véletlen, hogy 1981 és 1995 között a Zeneakadémia Zeneszerzéstanszakán éppen a hangszerelés oktatását vállalta: a zenekari művek ifjú komponistáinak ebben a fázisban kell túlemelkedniük a zongorahasználat mankóján, ő pedig ebben lehetett a növendékek legnagyobb segítségére.
Ifjúkori lendülete töretlenül vitte tovább a sikerekhez, amelyek valódi jelentőségével a hagyaték dokumentumai szembesítenek: a Kassák-requiem 1972-es párizsi győzelme a nemzetközi felkérések egész sorát indította el, és többek között a washingtoni Koussevitzky Alapítvány, a Bostoni Szimfonikus Zenekar és a BBC manchesteri zenekara rendelt tőle zeneműveket, amelyeket a világ vezető karmesterei tűztek műsorra. A 90-es évektől viszont a hazai együttesekkel alakított ki gyümölcsöző alkotói együttműködést. A műsorlapok és kritikák az előadások százairól mesélnek, európai és amerikai fesztiválokról, a világ nagy koncerttermeiről, operaházairól és vidéki hangversenyekről egyaránt.
Balassa levelezése ugyanakkor a művészi és baráti együttműködések olyan hálózatát tárja elénk, amelyet aligha sejthettünk előre. Oldalakat töltene meg a vele kapcsolatban állt jeles személyek névsora, nem beszélve azokról, akik köszönetüket fejezték ki műveinek előadásait követően, kéréssel fordultak hozzá, vagy díjaihoz, kitüntetéseihez gratuláltak. A Magyar Művészeti Akadémia egyik alapítójaként meghitt viszonyba került Makovecz Imrével és Fekete Györggyel, egykori barátai között volt Döbrentei Kornél, Gerzson Pál, Kiss Dénes, Tőkés László és Szijártó István, illetve a muzsikusok sorában Bozay Attila, Durkó Zsolt, Falvai Sándor, Fekete-Győr István, Gyermán István, Hőna Gusztáv, Ittzés Mihály, Lantos István, Medveczky Ádám és Onczay Csaba, az ifjabb zeneszerzők közül Király László, Kovács Zoltán és Tóth Péter. Kapcsolatot ápolt a külföldön élő zenésztársakkal, Erőd Ivánnal, Sallay Imrével, Sári Józseffel és Terényi Edével, és nem verte nagydobra, hogy az évtizedek során hány hazai fiatalon és határon túli zenésztársán segített személyesen vagy kapcsolatai révén, illetve hányszor állt ki a Szerzői Jogvédő Hivatal ülésein a zeneszerző-kollégák érdekében.
Több dossziényi irat dokumentálja, hogy mennyire szívügye volt a Partiumi Keresztény Egyetem támogatása, amelynek keretében zongorával, hanglemezekkel és kottákkal látta el a nagyváradi zeneoktatást. Kiváló együttműködést alakított ki az ország vezető zenekaraival, elsősorban a Pécsi Szimfonikus Zenekarral (Pannon Filharmonikusok). 1996-ban alma materében, a Zeneakadémián Balassa máig működő alapítványt hozott létre, amely tanulmányutakat szervezett, hozzájárult a fiatalok külföldi napidíjaihoz és útiköltségeihez, ösztöndíjakkal segítette a rászoruló tehetséges diákokat, illetve Falvai Sándor rektor közreműködésével jelentős összegeket harcolt ki az épület javítási munkáihoz.
Balassa Sándor (1935) -
Hegedűverseny Op. 3 (1964) (36:31)
Balassa Sándor: 301-es parcella (12:59)
Balassa Sándor
1997-ben írt zenekari darabot „301-es parcella” címmel az elhunytak emlékére.
Balassa műve a pécsi Kodály Központban a Pannon Filharmonikusok
előadásában csendült fel. Vezényel: Bogányi
Tibor.
Balassa Sándor: Október virágai op. 77 (14:15)
Közreműködik a
szegedi Szimfónikus Zenekar, vezényel Gyüdi Sándor
Az MMA 2016. október
23-i ünnepi hangversenyének hangfelvétele.
Elhangzott a Szegedi Nemzeti Színházban.
Balassa Sándor szerzői est
(2:30:00)
Balassa Sándor: Tündér
Ilona, op. 45
Balassa Sándor:
Fantázia hárfára és vonószenekarra, op. 76
Balassa Sándor: Magyar
koronázási zene, op. 63 (bemutató)
SZÜNET
Balassa Sándor:
Cívisek városa, op. 91
Balassa Sándor: Hunok
völgye, op. 69
Közreműködik:
Vigh Andrea (hárfa) és MÁV Szimfonikus Zenekar, vezényel: Medveczky Ádám
„Gondolatban legyen új a mű, kapcsolataiban gazdag, emberi
gesztusaiban sokrétű. Legyen stílustiszta: a jelenlevő hangok csak
önmagukból következzenek. (...) Csak egyféle mérce létezik: ezzel kell mérnünk
a vakondtúrást és az Ararátot.” (B.S.)
Balassa Sándor ismeretlen oldalai közé tartozik a természet és a természetvédelem iránti elkötelezettség, ami világlátásának egyik központi elemét alkotta. Lelkesedett az állatokért és növényekért, kiválóan ismerte tulajdonságaikat (fejből tudta például a környéken élő valamennyi madárfaj jellemzőit), és Bartókhoz hasonlóan őt is a magas hegyek nyűgözték le leginkább. Elvi döntése volt, hogy autó helyett mindig a kevésbé szennyező tömegközlekedést választotta. A természet pusztulása iránti aggodalmát a Harmadik bolygó című operakantátájában is megfogalmazta: „Fáj az Ember a Földnek, kirabolja! Szépségét, kincseit letarolja! Harsog a korszerű jelszó, Hasznos legyen és olcsó!” A mű megjelent hanglemezen, de rendszeres, reprezentatív élő előadásai sokkal inkább szembesíthetnék a döntéshozókat a zeneköltő (aki itt zeneszerző és költő egy személyben) szavaival.
Balassa Sándor
A hagyaték fontos jellemzője, hogy nemcsak egyetlen személyről, hanem fél évszázad magyar kultúrájáról szolgál alapvető információkkal. Olyan kortársakról, akikről nem maradt elegendő dokumentum, illetve kiegészíti, cáfolja vagy megerősíti eddigi ismereteinket. Tudjuk, hogy ha eljön az idő, valamennyiünknek meztelenül kell távoznia, de reméljük, hogy mindig akadnak olyanok, akik továbbviszik örökségünket, és viselik a megőrzés terheit.
A fotókat Balassa Mariann családi archívumából kaptuk. (A Szerk. megj.)