Kocsárné Herboly Ildikóval FEHÉR ANIKÓ BESZÉLGETETT[1]
Kocsárné Herboly
Ildikó és fia, Kocsár Balázs karmester
A Magyar Kodály Társaság
Kecskeméti Tagcsoportjának ünnepi rendezvényén.
(Kecskemét, 2023. XII.)
Honnan
a zene iránti vonzalom?
Budapesten
születtem, itt is élek tíz Keszthelyen eltöltött év kivételével, aminek
politikai okai voltak. Ott érettségiztem, a szüleim azután ott is maradtak. Az
édesapám felmenői mind kántortanítók és iskolaigazgatók voltak, valamennyien
zenéltek. Apámnak semmilyen hivatalos zenei végzettsége nem volt, de bárhol
megfordult, azonnal kamarazenekart vagy kórust szervezett, amibe persze minket
is bevont. Így elég sok hangszert megismertem. Zongoráztam, furulyáztam,
mandolinoztam, gitároztam és rengeteget énekeltünk. Az is az igazsághoz
tartozik, hogy apánk műsor szervezéseiért mi nem mindig lelkesedtünk, de
azért részt vettünk bennük.
Az ’50-es években sokat szerepeltünk az
iskolában is, jól jött ez akkoriban nekik. A nővérem orvos, de konzit végzett csellistaként, az öcsém is zenész, ő trombitás.
Anyánk hárfázott, de a hárfáját is „felszabadították” Budapesten a házunkkal
együtt. Apánk rábeszélésére – mivel abból volt hiány – megtanult
bőgőzni.
Én zongoráztam,
előadásokon mindig én voltam a zongorakísérő. Én voltam „a” zenekar hatodikos,
hetedikes koromban. Én soha nem gyakoroltam, tanárhoz sem jártam, de minden
kezem ügyébe eső kottát eljátszottam. Az egész úgy kezdődött, hogy
mikor apám zongorázott, én a lábainál ültem és figyeltem, hogyan függenek össze
a fehér és a fekete billentyűk a kottaképpel. Ez másodikos koromban lehetett.
Egyszer kezembe került Senn Irén Zongoraiskolájának[2]
első kötete. Leültem és végigjátszottam. Másnap pedig a második kötetet,
majd ezek után kijelentettem, hogy én
mától fogva tudok zongorázni. Azt mondták a szüleim, hogy jó, rendben van.
Senki nem lelkesedett, nem örültek különösebben, valahogy természetesnek vették
ezt. Ettől kezdve a nővéremmel rengeteget négykezeseztünk. Miután
nagyon szegények voltunk, a szüleinknek meglepetésül, születésnapra vagy
karácsonyra rendszeresen megtanultunk valamit fejből, esetleg három
szólamban énekeltünk az öcsénkkel. De olyan is volt, hogy egész operákat
végigjátszottunk, zongoráztunk, a nővérem énekelte a női, én a férfi
szerepeket. Rengeteget blattoltunk, amire senki nem biztatott minket. Tanárhoz
sosem jártam, autodidakta módon tanultam mindent, így jutottam el az operák eljátszásáig
és a felvételi anyagig! Később, a Zeneakadémián Hajdú Anna, aki egy
tüneményes tanár volt, tette helyre a billentésemet, az egész zongorajátékomat.
Mindenki azt
hitte, matematikus leszek, mert abból nagyon tehetséges voltam, versenyekre is jártam.
Mindenki csodálkozott, amikor mégis a Zeneakadémiára jelentkeztem, ráadásul fel
is vettek azonnal karvezetés szakra. Ott eleinte sok problémám volt, úgy
éreztem, sokan lenéznek, mert nem tudtam szolmizálni. Viszont ránéztem a
kottára és tudtam a hangnemet, bármit leénekeltem szöveggel. Sokáig azt hitték,
abszolút hallásom van.
A négyszólamú diktandót hogyan írtad le
előtanulmányok nélkül?
Leírtam. Ha
unalmas óra volt a gimnáziumban, Kesztler[3]
példákat oldottam meg önszorgalomból. A matematikus agyam segíthetett ebben. Az
Élet és Tudomány rejtvényeit is sokáig megoldottam. De szolmizálni nem tanított
senki, így az első évben Hegyi Erzsébettől négyest kaptam szolfézsból
emiatt. Nem értettem miért lenne nekem erre szükségem, ráadásul kínnak éreztem
a használatát, amikor bármit leénekeltem a kottából, lalázva.
Miért érezted a szolmizációt kínnak?
Mert olyan volt,
mint egy idegen nyelv. Ma már nagyon hiszek ennek a hasznában, nálam jobban
kevesen tudják, milyen hasznos ez az elv, terjesztem a mai napig is a világ sok
részén. Csakis ezzel kell kezdeni! Az én tanítványaim úgy váltottak dó-t, hogy
észre sem vették, mit csinálnak. A szolmizálás hihetetlenül hozzásegíti a
gyerekeket ahhoz, hogy érzékszervi szinten megtanulják a tonalitást érezni. Én
erre tanítás közben jöttem rá.
Kik voltak a tanáraid?
Bárdos Lajos volt
a zeneelmélet tanárunk. Nagyon féltünk tőle, de imádtuk. Hétfőn
reggel nyolckor volt vele óránk. Az első hónapok után történt, hogy egy
napon nem jött, hiába vártunk rá. Egyszer csak bejött a takarítónő, hogy Herboly Ildikót várja a telefon. Halálra váltan kimentem, Daróci
Bárdos Tamás volt a telefonnál. Azt mondta, édesapja beteg, kéri, tartsam meg
az órát és osztályozzak is. Visszamentem, elmondtam a többieknek és
megtartottam az órát, osztályoztam is. Innentől fogva engem nagyon elismertek
az osztálytársaim, a tanár úr az általam adott jegyeket beírta a naplójába. Dezsényi Magdi, Veszely Gabi,
Bali József, Tar Lőrinc, Szécsényi Olivér és mások voltak az
osztálytársaim. Már akkor jelentős
képességekkel rendelkezett és kirítt közülünk Pertis
Jenő. Zeneszerző lett, de előtte elvégezte a karvezetés szakot
is. Talán ezért olyan énekelhetőek, kórusra alkalmasak a művei.
Szendrei Janka is velünk járt, de ő hamarosan a MTA Zenetudományi
Intézetében kezdett el dolgozni, Rajeczky Benjamin
csoportjában. Népzenekutatással foglalkozott.
Bárdos tudása
lenyűgözött. A házi feladatainkat fordítva, fejjel lefelé olvasta. Akkor
azt hittük, ez micsoda nagy tudás, de amikor én magam is már tizenöt éve
tanítottam a főiskolán, ugyanígy csináltam. Teljesen meg lehet ezt
tanulni, még a C-kulcsokban való olvasást is. Kétszólamú ellenpontot is
ellenőriztem visszafelé olvasva. A tanítványaim csodálták ezt, mindig
mondtam nekik: ez csak gyakorlat kérdése.
Nem olyan nagy ügy!
Bárdos humora
feledhetetlen volt. Amikor mondott egy faviccet, mert ezeket nagyon szerette,
akkor úgy tett, mintha be akarna bújni a tábla mögé. Falra rögzített táblák
voltak. Mi olyan szerencsések voltunk, hogy négy éven át hozzá jártunk, láttuk
azt a csodálatos koncepciót, amivel tanított, amit aztán mindannyian
továbbvittünk. Mindent számonkért, nem volt
improvizálás, rendben és terv szerint halad a munka.
Bárdosnál mindig
pontosan tudtuk, mi fog következni. A dolgok rendben követték egymást. Én is
átörökítettem ezt, többet tanultam tőle módszertanból, mint módszertan
órán bárki mástól.
Szeptemberben
azzal a történettel indított, hogy találkozott valakivel, aki azt mondta, hogy
ő tudja az összhangzattant. Bárdos azt válaszolta neki: de jó, hisz ő
maga még ezt nem mondhatja el magáról. Mindezt persze megfelelő gúnnyal.
Vezényelni egy
évig Vaskúti Erzsébet tanított, akit aztán én később szakfelügyeltem a
Városmajor utcai[4] zenei
általánosban. Ezek az élet furcsaságai. Később Vásárhelyi tanított, aki
zseniális volt, már amikor megtartotta az óráját. Az alatt a néhány alkalom
alatt, amit vele töltöttünk, rengeteget tanultunk az instrukcióiból.
Volt-e a tanításában valamiféle
rendszeresség?
Erre nem
emlékszem. Én magam negyven évig tanítottam karvezetést, de ez mind arra épült,
amit tőle tanultam.
Párkai István is
jelen volt az órákon, engem a diplomakoncertemen kísért.
Dr. Ujfalussy József esztétikát tanított. Leült a zongorához és
csak azért, hogy jobban értsük az összefüggéseket, az összes példát ugyanabban
a hangnemben adta elő… Irodalmi műveltsége is utolérhetetlen volt.
Kollégaként kezelt minket, előre köszönt, ebben nem lehetett
megelőzni. Abszolút úriember volt.
Szőnyi
Erzsébet volt a tanszékvezetőnk. Ötödévben szolfézs módszertant tanított. Szőllősy András zenetörténetet és trapát tanított. Jó humorú, jó kedélyű személyiség
volt. Maros Rudolf hangszerelést tanított, módszertant Perényi László, akinek akkor
jelent meg a könyve, amit a mai napig is a legjobbnak tartok ebben a
műfajban. Ádám Jenő módszerére épül. Később is nagyon jól tudtuk
használni.
Ádám Jenő
zenepedagógiát és népzenét tanított. Az egyéniségére emlékszem.
Lenyűgöző volt, nagyon szeretett bennünket. Pl. az én felvételim után
kijött és egy barackot nyomott a fejemre. Én meg is nyugodtam, hogy akkor most
biztosan fel vagyok véve. Az óráin sokat énekeltünk. Minden órára meg kellett
tanulni tíz dalt a Kodály-Vargyas[5]
gyűjteményből. Kicsit nehezítette a helyzetet, hogy együtt voltunk az
óráin az énekesekkel, akik nem nagyon szerették ezeket a dalokat. Volt némi
elemzés is, de nem vittük túlzásba. Hangulatokról mesélt, élményekről.
Magával ragadó volt.
Kodály nem
tanított, személyes kapcsolatom vele az, hogy kétszer biccentett nekem –
szoktam viccesen említeni. Először ötödéves koromban, amikor az akkor új
Petőfi Színházban zongoráztam, Petrovics Emil hívott oda engem. Itt
mutattuk be az ő vezényletével Szőnyi Erzsébet: Képzelt beteg[6]
c. musicaljét. A zongora közvetlenül az árok mellett volt, én vártam az
előadás kezdetét. Kodály Zoltánné Péczely
Sarolta odaköszönt, Kodály pedig biccentett. Másodszor a Zeneakadémián, akkor
már az egyik gyerekkórusommal adott koncertünk végén a folyosón állt, Sárika
gratulált nekem, Kodály pedig ismét csak biccentett.
1962-ben diplomáztál. Hova kerültél
ezután?
A Váci utcai
ének-zeneibe. Nem az én választásom volt. Győri Mihályné Olga néni volt
ott a gyakorlatvezető tanár, akihez hasonló kitűnő képességű
tanárt azóta sem láttam. Negyedik osztályig volt ott zenei tagozat. Weimari vendégek voltak a Zeneakadémián, Perényi tanár úr elhozta
őket az én gyakorló órámra. Olyan jól sikerült a tanításom, hogy
megkértek, maradjak ott tanítani az iskolában. Közben Olga néni nagyon beteg
lett és én lettem a gyakorlatvezető tanár is. Itt nálamnál eleinte alig
fiatalabb, nagyon kritikus fiatalok vettek körül, nem lehetett mellébeszélni.
Mutatni kellett, hogyan kell ezt csinálni és fel kellett hívni a figyelmet a
nehézségekre is. A gyerekek is nagyon jól meg tudták ítélni ki a jó tanár.
Fantasztikusan
tehetséges tanítványaim voltak, az osztály nagy része zenész lett: Szenthelyi
Miklós, Horváth Andrea és mások. Ők voltak az első végzett osztályom.
Még a Szabó Helga féle zenei általános iskolai könyvek utolsó két éve, a
hetedikes és a nyolcadikos könyvek sem voltak készen, úgyhogy én rengeteg
kottát írtam, körmöltem, másoltam, így adtam a kezükbe az anyagot, amiről az
órákon beszéltem. Szerencse, hogy ilyen családi hátterem van, de én nekik nyolcadikban
Lutosławskit, Pendereckit, rengeteg Bartókot
mutattam. A századik énekórán azt mondtam nekik, azt hallgatnak, amit akarnak.
Ez a legnagyobb Beatles korszakban, 1964-ben volt. A Bartók Concertót[7]
választották, amit partitúrából követtek zenehallgatás közben. Hatodikban
Mozartot tanítottam nekik, a műveket szintén partitúrából követték. Hetedikben
következett a romantika, és haladtunk szépen tovább. Gonda János Jazz történetét[8]
is tanítottam, rengeteget énekeltünk, kísértük egymást, ritmushangszerekkel
játszottunk. Igaz, eleinte mindig nagyon szigorú voltam egy-egy osztállyal, de
utána semmi problémám nem volt, sosem kellett fegyelmezni. A százhúsz tagú
gyerekkórusban sem. Megtanítottam őket arra, hogy ha valaki rossz hangot
énekel véletlenül, az tegye fel a kezét. Mert ha én valami nem odaillőt
hallottam, akkor leállítottam a kórust. De ha láttam a felnyújtott kezet, akkor
tudtam, hogy az csak egy baki, nincs probléma. Ezt a gyerekek felnőtt
módon alkalmazták. Partnernek kezeltem őket, ez segített. Volt egy olyan
trükköm is, hogy megengedtem nekik, hogy egy-egy művet ne szeressenek. Ki
is mondhatták ezt, nem volt baj. De hogy miért nem szeretik, azt mindig meg
kellett tudni magyarázni! Ugyanígy, mindig megengedtem, hogy a gyerekek oda
üljenek a teremben, ahova akarnak. Barátok, barátnők egymás mellé. De csak
addig, amíg rend van. Megértették ezt is.
Nehéz
kérdés, de felteszem: mi volt a titkod, miért szerették meg annyira a gyerekek
ezeket a nem könnyű műveket?
Az utolsó napig is
imádtam tanítani. Soha nem éreztem ezt nyűgnek. Főiskolás koromban pénzért
kottát másoltam. Nem is kerestem rosszul ezzel. Elhatároztam, ha nem megy a
tanítás, elmegyek kottamásolónak, több pénzért. Csak addig fogok tanítani, amíg
szeretem ezt csinálni. Soha nem kellett kottát másolnom azután, legalábbis
pénzért. Rengeteget meséltem a gyerekeknek a saját koncert élményeimről.
Operába jártam velük, nyolcadikban pl. megnéztük a Kékszakállút. Értették, nem
volt semmi sem tabu. Azóta is operába járnak. Tizennégy évet töltöttem el
általános iskolában, végig volt kórusom is. Az volt az elvem, hogy a kórus hetente
kétszer 45 percben próbál. Az a kórusmunka, amit ez alatt az idő alatt el
lehet érni. Egyetlenegy extra próbát nem tartottam, így készültünk a
koncertekre, a bemutatókra. Engem mindig
zavart, ha valaki a saját karrierje építésére használta fel a kórust, a
gyerekeket. Véletlenül sem éltem vissza a gyerekek idejével. Közben szakfelügyelő
voltam 1969-76-ig, tudom, volt olyan kórus nem is egy, ahol a gyerekek
kitűnően énekeltek kórusban, de ének-zenéből semmit sem tudtak.
Olyan is volt, hogy az osztály egyik felével foglalkozott a tanár, a másik fele
hátul szabadon azt csinált, amit akart. Ezt én erkölcstelennek tartom. Úgy
gondolom, az előadói ambícióit ki-ki élje ki a saját hangszerén, ne a
gyerekeken. Ugrin Gábor kért fel a
szakfelügyelői munkára, amikor ő ezt befejezte. Azt mondta, mikor elkezdtem
ezt a munkát, hogy nagy csalódásokra
készüljek. Igaza volt! Én ugyanis addig azt hittem, mindenki legalább úgy
tanít, mint én. Ráadásul előre be kellett jelenteni, mikor megyek órát
látogatni. Így nem lehetett pontosan megítélni a színvonalat. Szerettem volna
jelzés nélkül betoppanni, és folyamatában, heteken keresztül látni a munkát. Rengeteg
kitűnő kollégával találkoztam országszerte, de gyakran elképesztő
dolgokat is tapasztaltam. Beültem az utolsó padba és elkértem egy-két gyerek
könyvét. Ahogy azt végigpörgettem, nagyon sok minden kiderült. Kinyílik-e a
könyv? Hol nyílik ki? Mi van benne? Mi van a füzetben? A szakfelügyeletet
mindig azzal a kérdéssel kezdtem: mi a problémája? Olyan ember nincs, akinek ne
lenne problémája a munkájával. Volt, aki őszintén válaszolt, volt, aki
nem.
Ahogyan olyan sincs, aki tudja az
összhangzattant…
Valahogy úgy. Én
magam csak olyan zenét tudok tanítani, amit szeretek. Volt azért olyan is, hogy
olyan művet kellett tanítani, amit nem szerettem. Ezt is kijátszottam, pl.
a ’60-as években, amikor mozgalmi dalokat kellett énekelni. Én megtanítottam az
Internacionálét[9] négy
szólamban, már voltak olyan fiúk, akik tudtak basszust énekelni nyolcadikos
korukban.
Hogyan láttad meg egy-egy gyakorló zeneakadémistáról,
hogy jó tanár lesz-e és kiből lett valóban az?
Az egyik
legtehetségesebb hallgatóm, gyakorló tanárjelöltem Daróci Bárdos Tamás
felesége, Molnár Kati volt, aki aztán sosem tanított, mert otthon maradt a hat
gyermekével. Thész Gabi is nagyszerű volt,
Emlékszem egy Schumann órájára, remekül zongorázott. Persze voltak olyanok is,
akik nem akartak tanítani. Nem könnyű dolog a tanítási gyakorlat, hiszen
egy más személyiséghez szokott osztályban kellett dolgozniuk. Gyakran a hallgatók
sem tudták, mit mondhatnak. A főiskolán könnyű tanítani, nem kell
„fordítani” az embernek a saját zenei gondolatait. Minél lejjebb tanítunk,
annál nehezebb. Fordítani kell az adott korosztály szókincsére.
1968-tól a Zeneakadémia
tanárképzőjében tanítottál…
Szolfézst,
karvezetést, összhangzattant tanítottam 2002-ig, akkor nyugdíjba mentem. Mikor Dobszay László lett a tanszékvezető, bevezette, hogy
aki szolfézst tanít, az tanítson zeneelméletet is, és egy évig ugyanaz a stílus
volt a tananyag. Erre van olyan tanár, aki alkalmas, és van, aki nem. Én
szerettem, úgy érzem tudtam is így dolgozni.
Közben 1976-ig
párhuzamosan ment a Váci utcai iskolában is a tanítás, majd még három évig folytattam
szintén Budapesten, az erzsébetvárosi Alsóerdősor utcai[10]
ének-zeneiben is.
Mit tanítottál szolfézsból a
Tanárképzőn?
Zenét. Kodály
gyakorlatait nem vettük elő, ezért sokan megróttak. Zeneműveket
elemeztünk és énekeltünk. Fő vonalam a karvezetés tanítása és a kórus
vezetése volt. Heti egy kóruspróba volt, két koncertet tartottunk évente,
karácsonykor és tavasszal. Szolfézs módszertant is tanítottam, Dobszay zseniális könyvei[11]
alapján. Ez a világ legjobb zenei szakkönyve. Ha valaki ezt ismeri, ebből
nagyon jól tud tanítani. A leglustább tanár is könnyen talál benne
kitűnő készségfejlesztő gyakorlatokat. Én mindig is zenét szerettem
tanítani. Mindig teljes dalokat, zongoradarabokat vettünk elő, ahol eleje,
közepe vége volt a műnek. Azt tanítottam a tanárjelölteknek is, hogy úgy
kell a darabot kiválasztani, hogy beférjen az óra időkeretébe.
Tudom
rólad, és említetted is, hogy sok minden érdekel a zenén kívül is. Ez a
nyitottság megvolt benned a tanuló idődben is?
Azt hiszem, ha én
nem zenész lettem volna, bizonyára építész leszek. Ez mindig is érdekelt. Nem
is annyira a képzőművészeti része izgatott ennek a dolognak, hanem a
tömeg és az arány. Én, ha meghallgatok egy művet, még ha nem is ismerem,
pontosan tudom, hol járunk benne, mikor lesz vége. Azonnal szerkezetben hallok.
Valószínűleg ez a tulajdonságom vitt el engem a Képzőművészeti
Főiskolára[12], ami
közel volt a kollégiumhoz, az Andrássy útra Pogány Frigyeshez[13].
Kértem, engedje meg, hogy bejárjak az óráimra. Ő csak annyit mondott: foglaljon helyet! Sosem tudtam meg, hogy
a zenei hasonlatait ő csak azért mondta-e, mert én is ott ültem, vagy
ő eleve ilyen hasonlatokkal élt egy-egy kompozíció értelmezésénél.
Ilyeneket mondott, hogy ez a díszítő elem, mint egy orgonapont vonul
végig, vagy ellenpontozza az alapmotívumot… Ilyenektől én el voltam
ragadtatva, hiszen nekem valószínűleg többet jelentettek ezek a mondatok
mint másoknak, mert pontosan értettem őket. Sosem vizsgáztam nála, de a
jegyzeteim máig is megvannak.
A másik „szerelmem” a színház volt. Miután vidéken éltem tíz évig,
valószínűleg kevesebb színházi élményben lehetet részem, mint a
budapestieknek. Annak ellenére, hogy a szüleink nagyon sokfelé elhoztak
gyerekkorunkban. De Zeneakadémista koromban szinte minden este színházban
voltam. Voltak olyan darabok, amelyeket szinte betéve tudtam. Nagyon szerettem.
Koncert, színház és opera váltogatták egymást, hangsúlyozom: minden este! A
legfelső karzaton volt helyünk az Operában, ahonnan teljesen lehetet látni
a zenekart. Nem a színpad volt a lényeg akkor számunkra. Elsőéves voltam,
amikor a Kékszakállút[14]
először láttam. Ezt a művet azóta sem játszották úgy, hogy én ne
lettem volna ott. És mindig, a mai napig is találok benne olyan hangokat,
amiket előtte nem vettem észre. Csodálatos mű. Nem lehet a végére
jutni!
Vajon mi lehet ennek a vonzalomnak az oka?
Talán Bartók maga. A főiskolán is mindig volt egy év, amíg csak Bartókot
tanítottam. És bármilyen sokszor is vettem elő egy-egy művet, mindig
találtam benne újdonságot vagy érdekességet. Ez a fajta mindenkori
újrafelfedezés aztán átragadt a hallgatókra is.
Külföldre hogyan kerültél ki?
Zeneakadémista
korunkban senki ki nem ejtette azt a szót, hogy Kodály módszer. Csináltuk, de
nem neveztük nevén. Nem volt még ez megcímkézve. 1969-70-ben Kodályné Sarolta még a Köröndön lakott és havonta egyszer
tartott a lakásán egy összejövetelt, amivel előkészítette az 1970-es
Kecskeméti Kodály Szemináriumot. Hegyi Erzsi, Katanics
Mária, Vikárék[15], Hamvas
Anikó, Szabó Helga jártak oda, én voltam a legfiatalabb a csapatban. Ott
készültünk az első Kodály Szemináriumra. Én ott már tanítottam, akkor magyarokat.
72-ben ez megismétlődött, akkor is tanítottam, akkor már külföldieket,
tolmáccsal. Egyszer a tolmács ott kellett, hogy hagyjon minket, magamra lettem
utalva. Angolul kellett folytatnom. Ezután a hallgatók azt mondták, tolmács nem
kell többé. Ettől kezdve tanítok angolul is. 87-ig minden Kodály
Szemináriumon tanítottam. Közben az Intézetben is, akkor még mindent kellett
mindenkinek tanítania: szolfézst, zeneelméletet, karvezetést, trapát. Módszertant nem, később viszont tanítottam
szolfézs módszertant.
Denise Bacon ott
látott engem, meghívott Wellesley-be az Intézetbe 73-ban
és 74-ben nyári kurzusokra. Sőt Ohio-ba is
mentem utána. Hatalmas csapat, Katanics Mária, Szabó
Helga, Hegyi Erzsi, Vendrey Éva, Rozgonyi Éva, az Erdei
házaspár, Kokas Klára, Forrai Kati voltunk kint akkor. Ez volt a hős
korszak. Utána kb. húsz kurzust tartottam Írországban, ugyanannyit Angliában, hússzor
Ausztráliában és Japánban. Ezek voltak a fő területeim. Amerikában kb. tizenötször
voltam. Hosszú időre sosem mentem el a családom mellől. Az első és
legfontosabb hivatásom a férjem volt, akinek megfelelő hátteret próbáltam
teremteni. Karriert sosem akartam csinálni, azért tanítottam, mert szerettem!
Egyetlen hosszú
ideig tartó távollétem volt csak, 1988-ban, mikor a fiam is felnőtt volt
már, Oakland-ban, San Francisco mellett a Holy Names College[16]-ban,
egy gyönyörű helyen töltöttem el egy egész szemesztert. Szolfézst,
karvezetést tanítottam és a kórust vezettem. Nagyon szép időszak volt,
talán a hely is hozzájárult ahhoz, hogy olyan jól éreztem magam.
Férjed Kocsár Miklós zeneszerző,
mikor találkoztatok?
Elsős voltam,
amikor találkoztunk. Amikor megszólított azt mondta, feleségül akar venni, de
nem akar udvarolni. Ekkor ő negyedéves volt, én elsős. Ötödéves
voltam, amikor ősszel összeházasodtunk, azért pont akkor, mert így ezzel
megúsztam az akkor kötelező hároméves vidéki tanítást.
Úgy tudom, az ő művével
diplomáztál.
Igen, mindig volt
egy munkakapcsolat köztünk. Amikor a fiam[17]
zeneszerzést tanult, az ő műveit is meg kellett hallgatnom. A férjem
is nekem játszott el először mindent.
Balázs fiam 1963-ban
született. Ő most karmester, de sokáig hallani sem akart a zenei pályáról,
függetlenül attól, hogy szembeötlően tehetséges volt. Ő sosem
szeretett szerepelni, talán nem volt jó zongoratanára. 18 évesen jelentette ki,
hogy zenész lett. Én mondtam neki, hogy erről lekésett, mert matematika
tagozatra járt, nem foglalkozott zenével ez idáig túl sokat. De ő
ragaszkodott a tervéhez. Diktáltam neki valamit próbaképpen, és amikor
másodszor akartam eljátszani, megkérdezte miért?
Leírta ugyanis elsőre. Később
az órákon is unatkozott. A konziba járt
zeneszerzésre, az apjához. Csodálatos kis csapat volt, Tóth Péter, Bogár István
lánya, Rita, Körber Tivadar lánya, Kati és Balázs.
Balázsnak hihetetlen
memóriája van, már az ötvenedik operát tanulja meg fejből. Mikor Dvořák IX. szimfóniáját[18]
dirigálta szabadtéren, csodálkozva kérdeztem tőle, hogy-hogy fejből
vezényelt. Azt válaszolta: fújt a szél…
Egyszer, még konzis korában az egyik társa darabját
nem tudta senki sem elvezényelni, Balázs próbálta meg. Kiterítettük a
partitúrát az ágyra, ő elmondta melyik hangszer hol helyezkedik el
képzeletben és elvezényelte tökéletesen, két kézzel a művet. Semmi
gyakorlata nem volt pedig azelőtt ebben. Később sem kellett tanulnia,
tudott mindent ösztönösen.
Nem volt már valaki ebben a családban,
akinek nem kellett zongorát tanulnia?
Lehet…
Karvezetésen kezdte a tanulmányait a Zeneakadémián, majd átment a
karmesterképzőbe.
Sokfelé tanítottál, minden korosztállyal
találkoztál. Melyik állt hozzád legközelebb?
Nem
tudom. Ma is nagy öröm és kihívás a tanításra alkalmas zenék kutatása, ötletek
gyártása. Ma is tanítok külföldön, sosem viszem magammal kétszer ugyanazt a
zenei anyagot. De úgy érzem, talán ma már nem lenne türelmem a gyerekekhez, egy
egész osztályhoz.
Külföldi tapasztalatok birtokában miben
látod a fő különbséget a magyar és az ugyanolyan korú és végzettségű
külföldi hallgatók felkészültsége között?
A külföldi
hallgatók zenei felkészültsége általában nem olyan szisztematikusan felépített,
mint a magyaroké. A külföldiek gyakran tudnak valamit, ami miatt
feltételezhetnénk egyéb tudást is, ami nem biztos, hogy megvan. Gyakran hézagos
a tudásuk és nagyon függ attól, milyen iskolába, kihez jártak. Nincs az az
egymásra épülés a tudásban, mint nálunk. Nálunk a zeneoktatásban – igaz ma már
egyre kevésbé – de kompatibilitás van, minden iskola hasonlóan tanít. Sok
országban nincs hivatalos zeneoktatás. Kurzusokon gyakran találkoztam képzett
hangszeres zenészekkel, akiknek fogalma sem volt a relatív szolmizációról.
Őket megtanítani erre pillanatok műve és kész öröm. Néhány hét alatt
elsajátítják ezt a módszert.
Van-e tanácsod a mai ének oktatási helyzet
jobbítására?
Vissza kellene adni az elvett órákat és javítani kellene a tanárképzésen! Ma nincs
presztizse a tanári pályának. Sajnos
újratermelődik a selejt, mert a ma tanítók nagy része szintén nem a
legjobb képességekkel rendelkezik – tisztelet a kivételnek és ezt a tudást
adják tovább. Sajnos sok a rossz és hibás tankönyv.
Én a karvezetést
sosem úgy tanítottam, hogy zongorázták volna a hallgatók a szólamokat. Ugyanis
a zongorán sosem szólal meg egyetlen avizó és egyetlen karakter sem úgy,
ahogyan azt a vezénylő elképzeli. Más lesz belőle. Csak az énekhang
mutatja az eredeti elképzelést. Ma alig néhányan vannak egy-egy osztályban,
lehetetlen ezt megoldani. Bízom benne, hogy a régi, bevált rendszer visszaáll. Botfüllel
nem lehet ezekben a dolgokban dönteni!