LUKÁCS PÁL EMLÉKÉRE

Budapest, 1919. április 27. – Budapest, 1981. május 22.

Brácsaművész, hegedű- és énektanár, tanszékvezető, rektorhelyettes. 1934–43-ig a Zeneakadémia hegedű szakán Koncz János és Waldbauer Imre, ének tanszakán Walter Margit és Molnár Imre tanítványaként végezte tanulmányait. 1946-tól a Zeneakadémia tanára, kezdetben éneket tanított, majd 1947-től a brácsa főtanszak vezetője lett. 1948-ban elnyerte a Genfi Nemzetközi Brácsaverseny II. díját. 1972-től rektorhelyettes, 1975-től ének tanszékvezető. Már 1936-tól játszott az Operaház zenekarában, aminek 1947–1976-ig szólóbrácsása lett.

Szólistaként és kamaramuzsikusként hangversenyezett itthon és külföldön. Vendégszerepelt többek között a Bécsi Zenei Hetek, a Prágai Tavasz és a Velencei Biennálé előadásain.

„Már-már boszorkányos az, amit ő alig egy arasznyi vonóhosszúságon véghez tud vinni: olyan bonyolult figurációkat, amelyekről azt hinné az ember, hogy nagy erőfeszítés nélkül nem végbevihető. S íme, leheletszerűen suhannak bele ezek is a levegőbe. Úgy hegedül, mint amikor a gyermek karikázik, azzal a kedvvel, könnyűséggel és mulatsággal. A német ezt úgy nevezi: Spielfreudigkeit" – írta beszámolójában egy hangversenyéről Füst Milán.

1964 és 1978 között mesterkurzusokat tartott a Weimari Nemzetközi Zenei Szemlén. A Magyar Zeneművészek Szövetsége elnökségi tagjává választották, rendszeresen részt vett hazai és nemzetközi versenyek zsűrijében.

Új magyar brácsaművek írására ösztönözte kortársait, külföldi és magyar zeneszerzők komponáltak számára.

„Bartók, Walton, Dávid Gyula, Kadosa Pál, Stamitz, Christian Bach brácsaversenyeinek nagyszerű előadásaira emlékszem. Nem volt könnyű őt kísérni. Romantikus alkatú művész volt, a romantika túlzásaitól nem volt mentes a játéka, de a természeti jelenségekhez hasonlóan, ezek a túlzások is szervesen az egyéniségéből fakadtak. … tisztában volt az élet és halál tragikus paradoxonjával, nem voltak illúziói a létről, tudta, hogy hiúság, és hiúságok hiúsága minden ambíció, hogy végül is minden szétszóródik a közömbös végtelenségben, de amikor tanított, tele volt derűvel, az élet szeretetét, a szépségben való hitet, az optimizmust árasztotta magából" – emlékezett rá Erdélyi Miklós karmester, aki Füst Milánéhoz hasonlította tanári lobogását.

Zenepedagógiai előadásokat tartott, cikkeket írt, közreadóként tevékenykedett.

Fekvésváltó gyakorlatok mélyhegedűre, felső fokon című munkája 1960-ban jelent meg. Hat egyéni hanglemezfelvétel őrzi játékát.

Munkásságát Érdemes- és Kiváló művész díjjal, 1965-ben Kossuth-díjjal jutalmazták.

Csanda Mária

Konzert für Bratsche in D-dur II. Adagio (5:00)

Konzert für Bratsche in D-dur III. Rondo. Allegro non troppo (3:51)