PETRŐCZI ÉVA ÍRÁSAI

 

I.

 

Egy iratrendezés nagybetűs Ajándéka

Fischer Annie emlékére

 

Tekintettel arra, hogy vagy tíz iratrendező dobozomból már lassan „kicsordultak” az évtizedek során összegyűlt kéziratok, lapkivágások, tudományos cikk-halmazok és személyes relikviák, nagy lelkesen belevetettem magam a selejtezés nem könnyű munkájába. És milyen jól tettem: már a harmadik dobozból előkerült egy nagybetűs Ajándék. A Dunántúli Napló 1976. október 17-i, vasárnapi művészeti melléklete, az egyetlen olyan sajtódokumentum, amelyben az a megtiszteltetés ért, hogy együtt szerepelhettem „Annie nénivel”, azaz Fischer Annie-val, aki zongorázni nagyon szerető és tudó nagymamámmal éppen 1933-ban kötött életre szóló barátságot, nem sokkal azután, hogy a tizenkilenc éves ifjú művésznő elnyerte a budapesti Liszt Ferenc zongoraverseny első díját. S ennek ellenére hűséges teljesítette, amit már jóval korábban elvállalt: egy nagysikerű zenei délutánon játszott a gyomai zenekedvelő ifjúságnak, a Kner család és más gyomai értelmiségiek által támogatott koncert-sorozat egyik szereplőjeként, ugyanott, ahol egy alkalommal Bartók Béla is fellépett. Ilyen előzmények után kaptam – épp úgy, mint kis- és kamaszlány-koromban – Fischer Annie-tól 1976-ban egy tiszteletjegyet őszi hangversenyére, amely egyben utolsó személyes találkozásunk alkalma is volt. Én egy kertvárosi, szalagablakos pince szükséglakásból érkezve, huszonöt éves, kétgyerekes anyaként és pályakezdő költőként oldódhattam fel a hangverseny felejthetetlen légkörében. Ehhez gyönyörű ráadás volt a 2021-ben meghalt Kircsi László oboaművésznek, a Pécsi Zeneművészeti Intézet egykori igazgatójának, s a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara docensének, egy igazi zenei polihisztornak az írása. Ő az oboán kívül számos további hangszeren – többek között orgonán – kiválóan játszott, s értő zenekritikus és szenvedélyes zenei ismeretterjesztő is volt. Ez a Fischer Annie-koncertről szóló néhány sora, amelyet a mellékletben közreadok – szűk terjedelme ellenére maga a költészet, vagy akár egy finoman megkomponált kis reneszánsz miniatűr portrékép. S a korabeli nyomdászati lehetőségek minden hibája ellenére a hangversenyen készült portréfotó ugyancsak felejthetetlen, Annie néni muzsikáló ujjaival.

 

 

Spontán, égi ajándék volt ez a Fischer Annie-val párhuzamos megjelenés, hiszen a lap akkori szerkesztői közül senkit nem ismertem, mert mecsekalji, muzsikáló szülővárosomba mindössze egy évvel korábban, csaknem ötéves távollét után, 1975-ben települtem haza Szegedről. Az pedig külön ráadás-öröm volt, s mindmáig az, hogy az én három vers-zsengémmel együtt a lírai rovatban két olyan, nálamnál jóval idősebb és ismertebb költő, Galambosi László és Makay Ida szerepelt, akiknek a Pécsi Nevelők Háza Irodalmi Színpadát vezető anyám rendezett egy szép „poétikai estet.” Ezek sorában gyakran a város legjobb muzsikusai is közreműködtek!

 

 

 

 

 

 

FÜGGELÉK:

 

Fischer Annie                                  Sir Adrian Boult

 

Wolfgang Amadeus Mozart "Piano Concerto No 23" Annie Fischer/Sir Adrian Boult (26:18)

W.A. Mozart: A-dúr zongoraverseny, K. 488

Fischer Annie (zongora), Philharmonia Orchestra,

vezényel:  Sir Adrian Boult

(1959)

 

 

Annie Fischer plays Beethoven: Klavierkonzert c- moll (36:12)

L. van Beethoven: III. zongoraverseny, c-moll, Op. 37

Fischer Annie (zongora), Magyar Állami Hangversenyzenekar,

vezényel: Doráti Antal

 

 

Annie Fischer plays Schumann: Klavierkonzert a-minor video! full! (33:37)

R. Schumann: a-moll zongoraverseny, Op. 54

Fischer Annie (zongora), Budapesti Filharmóniai Tásaság,

vezényel: Paul Klecki

 

 

 

II.

 

Két szokatlan „csellós” fénykép

 

Charlie Chaplin

https://youtu.be/P84He-EoPxY?si=8uC0lakNchZ-wP5z (2:44)

Smile · Charlie Chaplin · Gregory Hamilton ·

Robert Hamilton The Hollywood-Cello

(℗ 2010 Soundset Recordings)

 

Az első fotográfián – egy számomra eddig ismeretlen nagyon szép, elmélyült „fényíráson”, amely az Oh, That Cello!” című Chaplin-szerzemény több lemezfelvételének borítóján is látható, bár a Concert Works from Film Composers of the Golden Age sorozatban megjelent bakelitlemezen nem ő maga, hanem Gregory Hamilton csellózik, az ifjú, húsz-egynéhány éves, már sikeres és híres, keserves éveitől már messzire eljutott Charlie Chaplint láthatjuk. De nem a megszokott chaplines külsővel, nem fehérre és vörösre pingált arccal, bohóchajjal és klumpaszerű bohóccipőben, hanem egy olyan pillanatban, amikor éppen csellón játszott. Bizonyára a hatásos lemezborító kedvéért is, de egy bizonyos: szinte eggyé válik a hangszerével, nem túlzás, ha azt mondjuk: gyöngéden átöleli, úgy, mint egy nagyon szeretett barátot, vagy éppen a kedvesét. Ez a hangszert ölelő fénykép nélkülöz minden teatralitást, minden moziszerűséget, közönségre kacsintást. Egy olyan fiatal férfit láthatunk itt, aki sok mindent megélt már zsenge kora ellenére, keserű és édes perceket, nyomort és a dús honoráriumok korszakát is. Ez a felvétel olyan, mintha az üzenné: „Emberek! Itt most nem én, a ti ünnepelt mozivászon-figurátok, kacagtató kedvencetek vagyok a nagybetűs Főszereplő, hanem ez a gyönyörű hangszer, amelynek megérintése és megszólaltatása nyugalmat és békét hoz gyakran hajszolt, zaklatott, s idegenek által sokszor a vágyottnál sokkal tolakodóbb módon körbe nyüzsgött, agyon ajnározott életembe.”

 

Hála a nem kevés memoárnak és Richard Attenborough 1992-ben forgatott világhírű Chaplin-filmjének, amelyben Charlie szerepét Robert Downey Jr. játszotta zseniálisan, varieté-énekesnő anyját, Hannah-t pedig nem más, mint saját lányai egyike, Geraldine Chaplin, megrázó az a jelenet, amikor a megbicsakló hangú anya helyett az ötéves, kristálytiszta hangú kis Charlie kezd énekelni. Ez azonban még csak a zenéhez való kapcsolata első epizódja volt.

 

https://youtu.be/Vsaz02JdkxM?si=UeD5Lr5GA7ulH9Ux (2:03:46)

 

 Kollégája és barátja Stan Laurel, akivel a Fred Karnos Comedy Sketch társulat tagjaként 2012-ben végigturnézta egész Amerikát, úgy nyilatkozott egy interjúban, hogy hangszereit is mindenhová magával cipelte. Ő maga pedig így emlékezett életének erre a szakaszára: „Ezen a turnén velem volt a hegedűm meg a csellóm is. Tizenhat éves korom óta naponta négy-hat órát gyakoroltam a hálószobámban. Minden héten leckéket vettem a színház karmesterétől, vagy attól, akit éppen ajánlott, ha nem ért rá. Mivel bal kézzel játszottam, a hegedűm húzása balos volt, így az egész hangszer kialakítása fordítva volt. Nagy álmom volt, hogy igazi koncert-művész legyek, feladván azt, hogy varietékben lépjek fel, de ahogy az idő múlt, rájöttem, hogy sose leszek tökéletes, így feladtam.” Ehhez a szomorkás önvallomáshoz képest egészen mást olvashatunk Chaplin Életem képekben című művében: „Ami a csellót illeti, igazán menő volt és lehetett vele csillogni, de mást nemigen.” Ennek ellenére 1916-ban, egészen saját filmstúdiója két évvel későbbi megalapításáig, Chaplin egy varietészínésszel, Bet Clark-kal működtetett egy zeneműkiadót, a Charles Chaplin Music Company-t. Ők adták ki a már említett O, That Cello!-t, s két tovább Chaplin dalt. Szabályos kottákat ő soha nem tudott írni, dallamait eldúdolta Arthur Johnsonnak, aki lekottázta őket. Zenész barátai között volt Rahmanyinov, Horowitz, Schönberg és Sztravinszkij is. (Itt hadd tegyek egy személyes megjegyzést: Schönberg Pierrot lunaire-jét hallgatva nekem mindig Chaplin jut az eszembe!)  Nyilván ezek a barátságok is hozzájárultak önéletrajza alábbi részletéhez. „Az írók kedves emberek, de nem túl bőkezűek, nem igazán osztják meg tudásukat másokkal… A tudósok nagyszerű társaság, puszta megjelenésük egy nappaliban lebénítja mentálisan a többieket. A festők kicsit unalmasak…, A költők kétségtelenül a legfelsőbbrendű osztály… [úgy vélem ez a hivatás ma már gyengébb „osztályzatot” kap a közvéleménytől! P. É.)] De azt hiszem, együttvéve a zenészek sokkal együttműködőbbek, mint bármely másik osztály. Semmi sincs olyan meleg és megindító, mint egy szimfonikus zenekar látványa. A zenei pulpitusok fényei, a hangolás és a hirtelen elcsendesedés, ahogy a karmester megjelenik, nos, ez adja az egésznek a közösségi és együttműködő jelleget.” Ez utóbbi mondatokkal mindmáig egyetérthetünk!

 

A magyar színház- és filmművészet nagyjai közül erről a képről, s ezekről a szép és őszinte, a zenéről szóló chaplini önvallomásokról egykori „szögedi” egyetemi társam és felnőtt éveim szeretett barátja, a több hangszeren játszó, közülünk nemrég, s túl korán eltávozott Dunai Tamás jut az eszembe. Nem tudom, ismerte-e a csellózó Chaplin képét, de biztos vagyok benne, hogy muzsikusi énjének sok húrját megpendítette volna.

 

*

Amilyen nyugodt az itt látható „chaplines” csellójáték-jelenet, olyan felkavaró Mihail Esztafjev méltán világhírűvé vált képe, amely 1992-ben, Szarajevo ostromakor készült. Főszereplője egy 1956-ban született bosnyák csellista, Vedran Smalović, aki Bosznia fővárosában békeidőben a helyi operaház és a Szarajevói Filharmonikusok sikeres, ismert művésze volt. Az ostrom hosszú napjait azonban nem pincékben bujkálva, érzékeny művészujjait és életét féltve töltötte, hanem – akkor keletkezett becenevén – Szarajevói Csellistaként végig muzsikálta az ostromlott Belváros minden nevezetes épületét, s gyakran temetéseken is játszott, nemegyszer ostromlott területeken. S minden esetben Albinoni Adagio-ját, amely maga a szépség és a megnyugtatás, s a gyógyulás ígérete. Az itt látható képen a neves csellista rendhagyó koncertterme – szabályos fellépő gálaöltözetben – éppen a rommá lőtt Szarajevói Nemzeti Könyvtár.

 

Mihail Esztafjev 1992-ben, Szarajevo ostromakor

vedran smailovic adagio in g minor (8:49)

 

Hősies vállalása, a tomboló halálosztókkal szembeszálló, s a még élőket vigasztaló, nekik erőt adó muzsikálás számtalan művésztársát arra késztette, hogy páratlan gesztusára saját művekkel válaszoljanak. Így John McCutheon folk-énekes az ő tiszteletére írta meg Szarajevo utcáin című dalát, a dél-afrikai énekes-zeneszerző, Coenie de Williers pedig A szarajevói csellista című dallal mondott köszönetet neki.

 

Voltak, akik az ostrom napjaiban őrültnek nevezték, kigúnyolták neki azonban egy frappáns mondatnyi válasza volt minderre: „Nem én vagyok őrült, hanem azok, akik bennünket bombáznak!”            

 

Az említett, hősiességét felidéző dalok mellett, ostromcsitító, lélekgyógyító szarajevói csellókoncertjei hatására 2008-ban készült egy óriási sikerű regény is, a kanadai Steven Galloway A szarajevói csellista című műve.

 

 

Vedran Smailović napjainkban Írországban él, aligha véletlenül, hiszen egy olyan, nagyon sokat szenvedett, muzsikából és táncból vigaszt merítő nemzet befogadottja lett, amelynek sok generációját sújtotta, sokak életét rabolta el a kisebbségi helyzet.