PETRŐCZI ÉVA

Szenci Molnár Albert 450. születésnapja tiszteletére

Szenci Molnár Albert

(Szenc, 1574. augusztus 30. – Kolozsvár, 1634. január 17.) magyar református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító.

A sokműfajú, rendkívül színes egyéniségű Szenci Molnár Albertet a legtöbben elsősorban Psalterium Ungaricumá-nak köszönhetik, amelyeket a német Ambrosius Lobwasser, s a francia Clement Marot és Théodore de Bèze szövegei nyomán magyarított. A IV. Frigyes pfalzi választófejedelemnek ajánlott munkát Herbornban fejezte be, Pünkösd ünnepiben, az Úrnak 1607-esztendejében. S – ahogyan Sütő András írja Engedjétek hozzám jönni a szavakat című önéletrajzi művében: „…Molnár Albert még mindig énekelteti a századokat.” Érdemes hangsúlyoznunk, hogy sokat énekelt ő maga is, többek között diáktársaival, a heidelbergi Casimir Kollégiumban, majd jóval később Oppenheim német város kántoraként…

A Zsoltárok 1607-es kiadásának címlapja

Herborn, a Szenci Molnár Psalterium nyomtatásának helyszíne

Minderről és sok más, hatalmas életművét érintő témáról hamarosan szólunk, már a kötetleadás napjait élő, Szenci Molnár-kutató férjemmel, Szabó András irodalomtörténésszel közös, kétnyelvű (magyar-angol) könyvünkben, amely a Dunántúl Református Egyházkerület kiadásában, Pápán fog megjelenni. Ebből a „négykezesből” most csak egy kis előzetest mutatok be, arról a psalmusról, amely költészet és zene elszakíthatatlan kapcsolatáról, s a hivatásukban megcsúfolt, abból kiszorított költők és muzsikusok fájdalmáról szól. Ez a zsoltár eredetileg a hazájukból, Jeruzsálemből Babilonba száműzött zsidóság panaszdala, de voltaképpen mindazoké, akiket – bármilyen korban, korszakban – elszakítottak, vagy épp napjainkban elszakítanak számukra rendelt hivatásuktól. Vagy éppen azoké, akiket arra kényszerítettek, kényszerítenek, hogy ne szívük és tehetségük legjavát adják, hanem számukra idegen földön, idegenek parancsára szólaltassák meg hegedűiket, hárfáikat, s kényszerből, nekik idegen hangon énekeljenek. A 137. zsoltár első két versszakát most a Régi Magyar Költők Tára Szenci Molnár Albert költői művei című kötetéből idézem (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971,), amelyet Stoll Béla szerkesztett, s amelynek munkálataiban részt vett a jeles református egyházzenész, Csomasz Tóth Kálmán is. A 17. század eleji helyesírást ezúttal átírtam a jelenkori helyesírási normák szerint:

„Hogy az babiloni vizeknél ültünk,

Ott mi nagy siralomban keseregtünk.

Az szent Sionról megemlékezvén,

Kinél gyönyörűségesb hely nincsen.

Az nagy búnak és bánatnak miatt,

Hegedűnket függesztettük fűzfákra.

Az kik minket fogva tartottak, kértek

Hogy valamit hegedülnénk nékiek.

És mondanánk sioni éneket.

Felelvén mondtuk: Miképpen lehet?

Hogy dícsérhetnék az Úr Istent vigan

Énekelvén ez idegen országban.

Ezt a fájdalmas és örök témát jómagam kétszer szólítottam versbe, a Hallgatás és a Változat című költeményeimben:

Hallgatás

Hárfa-orzó füzekre

hányszor függesztettem

a hangszert önként, gyanútlanul,

hittem: pihenni csak.

Babilon néma földje

hányszor elperelte

tőlem a szót:

egyetlen Sionomat.

Változat

„Amikor Babilon folyói mellett laktunk,

sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. Az ott lévő fűzfákra akasztottuk hárfáinkat.”

137. zsoltár

Már nem

mi döntjük el,

mikor kerüljön

fűzfaágra a hárfa.

Sionnak gyermeke

alig, hogy dalba

kezdene,

egy rabló gally

kinyúl utána.

Ha ki megszólalt egyszer,

annak már

nehéz hallgatnia.

Sebek verik ki

nyelvét,

fogán keserű

lepedék;

énekét gyötrött

száján

előbb vagy utóbb

ki kell buknia.

FÜGGELÉK

Csóka Anita - Liszt Ferenc - 137. zsoltár (10:00)

Csóka Anita (ének), Szajkó Géza (hegedű), Bárkányi-Horváth Éva (zongora), Pap Tímea (hárfa), Harmath Dénes (orgona)

Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola Nőikara, vezényel: Burkus Boglárka

Gryllus, Sebestyén, Sumonyi: 137. Zsoltár-Babilonnak folyóvize mellett... (3:08)