Gramofon
Könyvek 2024
„Nem
is tudom, hogy 12-13 éves koromban én hogyan kerültem a jazz közelébe. Valahogy
a kezdettől fogva izgatott”
(Fotó: Tóth Ádám Forrás: Népszava)
TÖLGYESI GÁBOR
Bachtól az atonális viharig
címmel jelent meg könyv Dudás Lajos
művészetéről[1]
A sokoldalú zeneszerzőt Európa egyik
legjelentősebb jazzklarinétosaként jegyzik.
Ha egy családban van
otthon zongora, a gyerek nagy valószínűséggel ki lesz téve a szelíd
szülői nyomásnak, hogy tanuljon zongorázni. Az 1941-ben született Dudás
Lajos is így járt, ám kamaszos „lázadása” a hangszerrel szemben a fúvósok
irányába vitte. Egy év klarinétozás után felvételt
nyert a konzervatóriumba, elvégezte a Zeneakadémiát is. Már a klarinéttal való
korai találkozás is felkeltette az érdeklődését az improvizáció és a jazz
irányába. Az 1960-as évek első felében a legendás Dália Jazz Klub egyik ismert
fellépője volt, de játszott klasszikust és tánczenét is. Tagja volt a
jazzt és rock ’n’ rollt játszó Nebuló Együttesnek, amelynek 1965-ös szófiai
fellépése sorsfordítónak bizonyult: Bulgáriában megismerkedett a Plovdivi
Operaház szólótáncosnőjével, Rayna Stojanovával, akivel még abban az évben összeházasodtak. A
Nebuló 1966-ban Stuttgartban oszlott fel, Dudás Lajos pedig 1966-tól 1973-ig
különböző formációkban bejárta Nyugat-Európát széles műfaji
repertoárral. Majd a Rajna-parti Neussben zeneiskolai
tanár, valamint a Rajna-vidéki Pedagógiai Főiskola klarinét-szaxofon tanszakának vezetője lett. Sokan úgy gondolják, Dudás
Lajos még nagyobb hírnévre tehetett volna szert, ha néhány más magyar
jazzmuzsikushoz hasonlóan Amerikába költözik. Többször járt a tengerentúlon,
mérlegelte a lehetőséget, de végül úgy döntött, hogy a 150 ezer lakosú
észak-rajna-vesztfáliai város első számú zenésze és pedagógusa lesz.
Tanári tevékenysége befejeztével a Boden-tó partjára, Überlingenbe
kötözött. A tó és a zene – ahogyan Máté J. György jazzkritikus egyik írásának
címe is jelzi – azóta teljesen betölti az életét.
Dudás Lajos
első saját lemeze, a Reflection of Bach 1977-ben
jelent meg.
Itthon először a
Jazz című szaklap adott hírt róla 1983-ban, egy mondatban: „Urban Blues
című szerzeményével az NSZK-beli Neussban élő magyar klarinétos, Dudás Lajos nyerte a
jazzkompozíciók nemzetközi versenyét, amelyet a Monacói Zeneakadémia 1982-ben
tizenkettedszer hirdetett meg.” A rendszerváltásig gyakorlatilag csak ebben –
az 1982 és 1989 között megjelenő – zenei magazinban lehetett olvasni Dudás
Lajosról. Arról például, hogy a Rózsavölgyiben kapható néhány lemeze, vagy
arról, hogy az európai jazzmagazin, a Jazz Forum toplistáján Dudás a legjobb
jazzklarinétosok egyike. „Dudás Lajos első osztályú klarinétos, rendkívül
magas a játékának színvonala” – a szvingkorszak egyik legelismertebb
klarinétosa, a 2004-ben elhunyt Artie Shaw is
szuperlatívuszokban méltatta a magyar muzsikust.
Dudás lemezei különféle
zenei címkék alatt találhatók: posztfúziós kortárs, avantgárd jazz, XXI.
századi modern zene, post bop. Továbbá: third stream (harmadik áramlat)
azaz a jazz és a klasszikus zene fúziója. Azaz: Dudás valójában
beskatulyázhatatlan. Albumain olyan magyar muzsikusok is közreműködtek,
mint például Kőszegi Imre, Szudy János, Tommy Vig, vagy Zoller Attila. Itthon
mégis csak kevesen ismerik, igaz, itthoni fellépésein inkább az olyan intim
helyszíneket részesítette előnyben, mint a Magyar Rádió Márványterme, az
Óbudai Társaskör, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, vagy a Háló Jazz
Klub.
A klarinét dimenziói
címmel Dudás Lajosról 1990-ben jelentetett meg monográfiát Simon Géza Gábor
zenetörténész, hanglemeztörténész. Dudás akkor 49 éves volt, de még nagyon
termékeny és nagyon sikeres évtizedek vártak rá. Ezekről az
évtizedekről jelentetett meg most lemezmelléklettel könyvet a Gramofon,
címében Máté J. György egyik írását idézve: Bachtól az atonális viharig.
Interjúkkal, esszékkel, lemezkritikákkal olyan avatott jazzszakíróktól, mint
például Márton Attila, Somogyvári Péter és Turi Gábor.
„A rendszerváltás
előtti magyar nyilvánosságban meglehetősen agyonhallgatták Dudás
Lajos művészetét, kevés információ volt róla a legszűkebb
jazzkedvelők körén kívül. A mi folyóiratunk, a Gramofon 28. éve
működik. Sokszor és sokféle formában foglalkoztunk Dudás Lajos
művészetével, zenésztársaival, azokkal stílusirányzatokkal is, amiket
ő képvisel. Szinte adta magát ez a megtisztelő lehetőség, hogy
mi adjuk ki ezt a könyvet. Koprodukcióban Lajossal a CD is megjelenhetett. A
Gramofon megbecsült szerzői, szerkesztői az elmúlt 28 évben
rendszeresen írtak Dudás Lajosról, és mondható, hogy igazán komoly, elemző
írásművek is születtek” – mondta el a könyv húsvét előtt, a Háló
Közösségi és Kulturális Központban tartott bemutatóján Retkes Attila
lapalapító-főszerkesztő, a Népszava állandó szerzője.
Mitől váratlan és
mitől összehasonlíthatatlan Dudás Lajos muzsikája? Erre sok zenei példát
is bemutattak a könyvbemutatón – Bachtól az atonális viharig –, míg a
klarinétművész prózában úgy felelt: a kísérletezésben látja a különbséget.
„Ugyan sok zenész kísérletezik, de a kísérletezést én csak a zenei vonalon
hagyom, másokkal ellentétben nem komponálok a művembe villamoscsengetést,
vagy különböző, a zenétől teljesen független zörejeket. Mindig az
volt az érzésem: lehet improvizatív szabadzenét csinálni, de hallgatható
szabadzenét, nem pedig olyat, amitől embereknek a haja az égnek áll. Miles
Davisnek a legfontosabb mondata, amit én megtartottam magamnak: ha jazzt
játszol, de nincs benne ritmus, az valójában nem jazz. És ha melódia sincs
benne, nem csak ritmus, az már nem is zene. Bizonyos absztrakt melódiának benne
kell lennie a jazzben, és egy bizonyos ritmusnak is.”
Dudás Lajos szerint a
gyerekkori, fiatalkori zenehallgatás döntötte el a pályáját. „Emlékszem,
tanítottam egy kitűnő klarinétost, aki Münchenben egy szimbolikus
zenekarnak volt az első klarinétosa. Kért, mutassak már néhány trükköt,
mert szeretne már jazzt játszani. A szükséges anyagot tudta, tudott mindent
skálát, minden hármashangzatot mindenféle hangnemben, mikor mondtam neki, most
mindezt felejtse el, próbáljon meg megszabadulni a klasszikus keretekből,
és egyszerűen szabadon improvizálni. Minden tudása ellenére ez neki nem
sikerült. Nem is tudom, hogy 12-13 éves koromban én hogyan kerültem a jazz
közelébe. Valahogy a kezdettől fogva izgatott. Pedig otthon nem mutatta
senki, a tanárom sem játszott jazzt. Ha valaki, aki 50 éves korában hozzám jön
és kéri, mutassam meg, hogyan kell jazzt játszani, először is azt mondanám
neki: reggeltől estig hallgasd a zenét. Hallgatni kell, hallgatni,
hallgatni és hallgatni. Mert a zenehallgatás a jazz alapja. Én is így kezdtem.
Bár akkoriban Magyarországon még nem voltak kaphatók jazzlemezek, találtam
olyan muzsikusokat, akiknél volt. Azokat hallgattuk rengetegszer.”
FÜGGELÉK:
Csardas Macrabe (4:53)
Bach Gedenkenje
(2:58)
