GERÉB LÁSZLÓ
ÉSZREVÉTLENÜL TÁVOZTAK[1]
Pedig amit alkottak, több generációnak mutatott irányt
művészi-pedagógiai munkájához. Mindhármuk távozásáról, méltatlanul, csak
hetekkel, hónapokkal, sőt évekkel haláluk után, véletlen értesülhettünk:
a) Teőke Marianne (1923–2009)
b) Ránki Lívia (1924. III. 24.–2011)
c) Fischer Magda (1917–2011)
Teőke Marianne (1923–2009)
nagy metodikus volt. A Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskola Tanárképző Intézetében oktatta a leendő oktatókat
didaktikára, vagyis a zongoratanítás csínyjára-bínyjára,
és vezette őket a gyakorlatban az oktatás kalandos mezejére a Mártírok úti
(ma Margit körúti) zeneiskolában. Óriási tapasztalata tévedhetetlen
diagnosztává tette. Átható röntgenpillantásával rátapintott a gyermek
fejlesztendő pontjára szinte még mielőtt leütötte volna az első
hangot. Kurtág György tanácsadójaként aktív részesévé vált a XX. század egyik
legkiemelkedőbb zenei és zenepedagógiai alkotása, a Játékok keletkezésének.
Didaktikaóráit a határozott iránymutatás mellett a diákokkal (leendő
kollégákkal) való együtt gondolkodás, az övével nem egyező vélemény
megfontolása, az azzal való vitába szállás, de annak semmiképpen sem lesöprése
jellemezte. Óráiról nem lehetett közönyösen távozni, csak feldobottan vagy
dühösen, de mindenképpen gazdagabban.
Teőke Marianne,
Ránki Lili,
Laczó Zoltán, Dr. Pataky Istvánné
A 100 ÉVE SZÜLETETT Ránki Lívia („Lili”)
(1924. III. 21. – 2011) is az alapfokú
képzésben alkotott maradandót, hatalmas művészi vénával. Kibontakozását a
történelem, vagy mondjuk ki: a zsidótörvények törték ketté. Mint oly sokan,
ő is a Fodor Zeneiskolában kezdte tanulmányait, kislányként már Svájcban
koncertezett zenekarral. Azután becsapott a villám. Jött az összetörés, a
szembesülés, az ok-okozat keresése, a megkérdőjelezés, (modern szóval:
identitászavar), a házasság, a válás, a gyereknevelés. Közben a pénzkeresés és
a pedagógiai tapasztalat. Hihetetlen mélységekig sajátította el, hogyan kell a
zenei kifejezést szolgáló és nem magamutogató technikát továbbadni a
gyerekeknek. A hetvenes években feltűnt és ma is alkotó nagy pianista
generáció több tagja is az ő műhelyéből indult. Miközben fanyar
humora rendkívül kellemessé tette a különlegesen finom ízléssel berendezett
lakásában töltött délutánokat, a megkeseredettség egész életében rányomta
bélyegét emberi kapcsolataira. Elvárta a neki joggal kijáró tiszteletet, ezért,
ha egy-egy növendéke képességeit fenntartással érintő megjegyzést kapott,
könnyen személyes sértésként élte meg. Mégis, szakfelügyelőként is sokat
profitálhattak hatalmas tudásából azok a kollégák és növendékek, akiknek
nyitott volt rá a fülük.
Fischer Magda fiatalkori portréját dr. Székely György
főorvos-muzsikustól kaptuk
.
Fischer Magda (1917–2011) Neki nem volt
metódusa. Nem tudta, hogyan kell „csinálni” a zenét, mert ő maga volt a
zene. Ahogy a mindennapi beszédben az ember ösztönösen kerekíti le a mondat
végét és vesz levegőt, úgy lélegzett nála ösztönösen a Mozart szonáta vagy
a Schubert impromptu. Örökké nyitott kérdés
marad, vajon miért nem ült le soha tanítás közben a zongorához, hogy
előjátsszon egy darabot, inkább énekelve, vagy csak a dallamot a
felső oktávban játszva mutatta be elképzelését. Illetve... egyszer
leült. Bach d-moll prelúdiumát játszotta a Wohltemperiertes Klavier 1. kötetéből. Felejthetetlen és máig
meghatározó élmény volt. De (sajnos) ez volt az egyszeri kivétel. Talán, mert
nem akart imitátorokat nevelni? Avagy a halhatatlan nővér iránti
érthető, de túlzott alázat okán? Örök titok marad. Mint ahogy az is, vajon
otthoni magányában, a zárt ajtók mögött, felnyitotta-e a zongora fedelét. Mi,
akik tanítványai lehettünk, úgy léptünk be a Bartók Szakiskola 1. termébe,
illetve Pozsonyi úti lakásába, mint a zene és a kultúra templomába.
*******
Három merőben eltérő, igen: hellyel-közzel egymással
összeférhetetlen személyiség, akik már együtt ülnek a nagy égi zongoránál, és
egykoron volt különbözőségeiken mosolyognak.