90 ÉVES AZ ÉNEKLŐ IFJÚSÁG
I.
KERÉNYI GYÖRGY
A MAGYAR ÉNEKLŐ IFJÚSÁG (1938)
Néhány év óta
kezdenek szemünkbe tűnni – azelőtt hírük-nyomuk sem volt – e kedves
arcú, nyíltszemű, csoportban éneklő gyermekek. Fellépésük, amely ma
már valóságos mozgalom, a háború utáni időkre esik. Kodály zsoltárában már ők éneklik a fődallamot, az
orgonasípok erkélyéről, a Háry János kis hercegeinek kórusát ők
fújják az operában. A Júniusi Hetek világraszóló élménye az ezer gyermek éneke
a Margitszigeten. Új éneklési módot kezdenek: a világtáj-éneklést a
Zeneakadémia erkélyein, tavasszal szinte minden héten önálló
gyermekkar-hangversenyeket hallunk, az újságokban hasábos beszámolókat olvasunk
róluk; valóságos irodalom keletkezik körülöttük s ezeket az új magyar
karének-nótákat egész Európa ismerni kezdi Prágától Londonig.)
Kiss Sándor: Zenélő,
éneklő ifjúság (részlet)[1]
Szinte a semmiből jöttek létre,
kicsiny magból sarjadt ki ez a gyönyörű virágzás. Hogyan volt ez
lehetséges, milyen minta után, kinek a támogatásával, egy sereg kérdés
vetődhetik fel a mozgalom láttára a kívülállók körében. A kérdések közül
kettőt emelek ki, mint alapvető fontosságúakat: mit énekelnek, és
hogyan?
A múlt egyik kérdésre sem adott
kielégítő feleletet. A jelen megfelel az első kérdésre, a másodikra
majd a jövő.
Mit énekeljen az ifjúság? Múlt és jelen
egyetért abban, hogy: 1. népzenét, 2. magyar karéneket, 3. nyugati
klasszikusokat.
Aki átnézi a közelmúlt magyar iskolai
énekeskönyveit, annak nem kell magyarázni, hogy honnan ered ez a
partszakadás-szerű hasadás a jelen és a múlt között. Műveltségünknek
nincs még egy ága, amelyben ilyen sebességgel múlt volna el valami, mint
ifjúságunk énekében. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt kiadott énekeskönyvek ma
már használhatatlanok. Egy harminc év előtti daloskönyv darabjai a mai
énekórán közderültséget keltenének.
A legnagyobb különbséget a népzene
területén találjuk. Kodály és Bartók körülbelül 30 évvel ezelőtt fedezték
fel a valódi magyar népzenét, de felfedezésük a háború utánig nem vált
általánosan ismertté. A régebbi tankönyvek népzene címén népszerű dalokat közölnek Sajnos, a
háború alatti tespedő időben nem az értékes dallamok voltak
népszerűek, hanem a színpadi könnyű zene felületes foszlányai. Ez
volt az az idő, amikor egy operett bemutatója közéleti esemény volt.
Népszínmű dalok, megszövegesített csárdások
úszkáltak a levegőben, ezeknek az alja jutott be az iskolai
énekeskönyvekbe. (A nemszerelmes szövegűek.)
Gyermekkori irodalomról nem beszélhetünk;
ami kevés volt, az említésre nem méltó.
A régi iskolai karénekgyűjteményekbe
felvett nyugati »klasszikus« művek két okból nem felelnek meg. Egy az,
hogy a szerkesztők nem tervszerűek, jót és rosszat keverten közölnek.
A divatot követték. Egyes kiadók vándorló (finn, orosz) énekkarok pillanatnyi
határra beálltott siker darabjait adják közre,
amelyek természetesen a mi szerény hangú iskolai kórusaink előadásában
kiábrándítóan hangzanak. Az énekkarirodalom igazi klasszikusai (reneszánsz
olasz, francia kórusok) nálunk ismeretlenek maradtak, egészen a mai napig.
Másik ok: az idegen kórusok elviselhetetlenül rossz fordításai a régi karénekes
könyvek egész vonalán.
A háború valóságos vízválasztó hegységként
vonul el a régi és az új éneklő ifjúság között. Az új életnek, a hegységen inneni
élő vizeknek első és fő forrása, mai zeneéletünk vezére: Kodály Zoltán. A Psalmus Hungaricus szerzőjét –
amint a gyermekkarokról írott vallomásából tudjuk – az fordította az ifjúsági
ének felé, hogy meghallotta az iskolákból kihallatszó ének hangjait. A régi
hangot, a rossz dalárdák visszhangját, azt a zenét, amely »a művészet
előcsarnokán is kívül esik.« Ekkor ébredt fel benne az életre szóló elhatározás,
a magyar zeneművészetnek gyökereiben való megújítása. Egymaga,
segítőtársak nélkül, sőt ellenségektől körülvéve hozzáfog ehhez
a nagy munkához.
A Lánchíd csak Budát és Pestet köti össze,
de az alapkő letételénél ott volt az ország minden előkelősége.
Kodály műve az ország jövőjét és reménységét, az éneklő
ifjúságot akarja összekötni nyugattal és kelettel, népzenével és magas
művészettel. Ennél az alapkőletételnél nem voltak jelen díszruhás
előkelőségek. Kodály az éneklő ifjúság alapkövéül az újonnan
feltárt népzene legszebb gyöngy-dallamát választotta, a Villőt. Ebből a témából Brahms
hatalmas szimfóniát alkotott volna. Kelet-nyugatot
összekötő, európai, világraszóló szépségű dallam. Kodály gyermekkart
írt belőle. Ezzel indult meg, a legnagyobb csendben, az Éneklő
Ifjúság mozgalma
Nincs most idő és hely leírni az
ezután következő küzdelmeket. A fiatal énekkarvezetők harcait vidéki
iskolákban igazgatók és szakértők ellen, a kisvárosok németes
műveltségű zeneiskoláiban, a dalárdák korifeusaival, magyar püspöki
templomok cseh-morva karmestereivel. A húszas éveket ezeknek a viadaloknak zaja
töltötte be.
Áldásos harc volt. Egy évtized alatt a
főváros és az ország ifjúsági zeneélete újjászületett.
Az éneklő ifjúságból Éneklő Ifjúság lett, országra
szóló, szervesen kiépített intézmény, így nevezzük a városok énekes ünnepeit,
iskolaközi hangversenyeit, amelyen egy város vagy egy vidék kiváló iskolai
énekkarai bemutatják kórusművészetüket. Műsoruk mintaszerűen
mutatja be az ifjúság énekkari műveltségének ideálját:
Kodályt és az új magyar zenét – a Kodály
nyomán új életre kelt régi, nyugati kórusművészetet Palestrinától Bachig
és a magyar népzenét hatalmas közös éneklésben. Az Éneklő Ifjúság fő
ünnepeinek csúcspontja a közös erkély-éneklés, amidőn minden egyes
énekkar, mint egy óriás szólam zendül bele Praetorius
kánonjába (Énekelj, magyar ifjúság!) vagy Kodály-Berzsenyi-ódájába
(Forr a világ...!)
Immár van éneklő ifjúságunk,
folyóiratunk, énektanár-egyesületünk, – megvetettük az országos adakozásból
felépülő Énekesrend
Házának alapját, – a munka megindult s
jó úton halad. Ami egyesek lelkesedéséből elérhető volt, azt elértük.
A magyar zeneszerző, a magyar karvezető s az ifjúság megtette, ami
tőle tellett. Az ének azonban még ma is mostoha gyermeke közéletünknek.
Mostoha gyermek az iskolában, hiszen a gimnázium legfontosabb osztályaiban
egyáltalán nincs
is énekóra, ahol pedig van, ott is mellékes,
másodrendű tantárgy. Szomszédainknál,
Romániában, Cseh- és Németországban különb a helyzet, mint nálunk.
A jövő feladata, hogy a magyar
ifjúság énekének, zenei művelődésének helyet szerezzünk a nap alatt.