MURA PÉTER KARMESTER 100

1924. június 21. Budapest – 2009. december 28. Budapest

Tanulmányait 1933 és 1945 között végezte a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora szakán, majd 1943–1944-ben a Nemzeti Zenedében tanult. Mestere Kadosa Pál és Ferencsik János volt.

1942-től 1944-ig az OMIKE művészakció operakorrepetitoraként tevékenykedett. Az egyesület a Pesti Izraelita Hitközség Wesselényi utcai Goldmark-termében rendszeres színházi és operaelőadásokra kapott engedélyt. Itt neves színészek és olyan kiváló operaénekesek léphettek színre a német megszállásig, mint Relle Gabriella, Ernster Dezső vagy Ney Dávid.

1945 és 1950 között a Magyar Állami Operaház korrepetitora volt. 1950-től 1953-ig a Gördülő Opera zenei vezetője, majd 1953 és 1957 között a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatója, ahol ő szervezte meg az operatársulatot.

1957–1958-ban a Varsói Állami Opera karmestere, 1958-tól 1961-ig a bytomi Sziléziai Állami Opera karmestere és a Katowicei Zeneakadémia tanára. 1961-ben a Miskolci Szimfonikus Zenekar alapítója, 1984-ig igazgató karmestere, 1984 és 1987 között az Operaház karmestere, 1986-tól a Zeneakadémia tanára.

Utolsó munkája a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem operaszakos növendékeinek vizsgaelőadása, Giuseppe Gazzaniga Don Giovannijának, egy operaritkaságnak a fordítása volt. Az előadást 2009. december 19-én tartották.

Díjak: 1966 Liszt Ferenc-díj; 1971 SZOT-díj; 1972 Érdemes művész

II.

Kerek számok[1]

Fischer Annie és Mura Péter a Zeneakadémián

2004. június 21-én volt nyolcvanéves Mura Péter, 2004. július 5-én lenne kilencven Fischer Annié. Mura Péter nevét talán kevesebben ismerik, pedig ő alapította a Miskolci Szimfonikus Zenekart, és Fischer Annie élete utolsó szakaszában nem szívesen lépett föl más karmesterrel. Mondjuk úgy: talán nem véletlenül.

– Hogy kezdődött a kapcsolatuk? Gondolom, ő talált önre.

– Igen. Korrepetitor voltam az Operában, amit akkor Tóth Aladár igazgatott, Fischer Annie férje, állandó tanácsadója. Elég közvetlen volt a viszony akkoriban az igazgató és a korrepetitorok között. Gyakran találkoztunk az Operán kívül is, beültünk szembe „kocsmázni” Farkas nénihez, ahol Aladár mesélt vándorszínész múltjáról, amikor Gertrudis koporsójában aludt, meg sorolta a madarak nevét latinul, mert tudta mindet. Kedvelt engem, így aztán Annie is, aki hallott zongorázni Klemperer rendpróbáin. Aztán 1957-ben Lengyelországba kerültem, és '58-ban ott találkoztam Annie-val, aki a Katowicei Filharmonikusokkal adott koncertet. Bementem az egyik próbájára, ott mondta, hogy segítsek rajta: néhány nap múlva Londonba utazik, két Mozart-koncertje lesz Klempererrel, viszont a darabokat még sosem játszotta kísérettel, gyakoroljak vele. Megtisztelőnek éreztem, nagyon. Próba után betolták a másik zongorát, és elkezdtük a c-moll zongoraversenyt meg a nagy B-dúrt. „Maga ezt hogy csinálná?” – kérdezte tőlem. Ez volt az első zongoraverseny, amit megtanultam, tudtam a darabot oda-vissza, úgyhogy eljátszottam neki. Azt mondta, akkor megpróbálja „a la Mura.” Majd jött egy sorozat a Mozart- Beethoven-Liszt-Chopin versenyművekkel, és erre is fölkért. Rengeteget kétzongoráztunk.

– Fischer Anni egyszer megkérte a Kocsis Zoltánt, hogy kísérje zongorán az Emperor zongoraversenyt. Kocsis szerint nagyon nehéz feladat volt.

– Nem volt az. Csak Zolinak mindig van egy markáns elképzelése, és abból nehezen enged. Én meg átadtam magam, hajlékony voltam.

– Nem volt nyomasztó a személye? Nem volt elszállva önmagától?

– Egyáltalán nem. Olyan műsorokat játszott, amelyek hozzám is közel álltak, nem volt ízlésbeli differencia köztünk. Annie-val egy iskolából származtunk, nem sokat számított a tíz év korkülönbség. Másrészt a zenekari próbáknál – amikor kísértük őt, és én vezényeltem – megkönnyítette a helyzetet, hogy korábban zongoráztam: a karmester ilyenkor megérzi a futamban, hova fog megérkezni a zongorista. Azért megesett, hogy összevitatkoztunk.

– Például?

– Beethoven C-dúr zongoraversenyét próbáltuk, és a második tételnél egyszer csak látom, hogy a zenekar már nem rám néz, hanem valahova mögém. Megfordultam, Annie a hátam mögül dirigálta őket. Erre leléptem a pódiumról. „Hova megy?” – kérdezte. Nincs rám szükség, úgy látszik, mondtam. „Na, jöjjön vissza.” Annie kedves volt, bár sosem haverkodott. Nagyon tudott koncentrálni, és másoktól is fegyelmet követelt. Ennek viszont ritkán örült a zenekar.

– Amikor együtt léptek fel, ő volt a főnök?

– Persze. De ha egy tételt én indítottam - akkor én. Együtt tudtuk megélni a zenét.

– Elfogadta öntől a kritikát?

– Sőt, igényelte is.

– Nem furcsa? Azt hinné az ember, egy nagy zongorista pontosan tudja, mit akar, mit tud.

– Kell, hogy legyen egy „ellenség”, aki beolvas. Amikor Londonban játszotta Beethoven G-dúr zongoraversenyét - Klemperer vezényelte - odajött hozzám: „Mondja már meg, milyen volt. Már annyit játszottam a darabot, hogy magam sem tudom, jó volt vagy nem.” Nemrég adta a rádió Mozart d-moll koncertjét, amit beugrással vállalt el, és én vezényeltem. Kicsit zaklatottan zongorázott, valószínűleg azért, mert lelkileg nem tudott kellően fölkészülni. Pár helyen keményebb, idegesebb a játéka. Mégis szép, különösen az utolsó tétel, ahogy nekiszalad.

– Nem volt féltékeny a következő nemzedékre?

– Elismerte a fiatalokat, Ránki Dezsőt, Kocsis Zoltánt, Vásáry Tamást, amikor már hazajárt. Annie-nak megvolt a maga útja, nem kellett féltékenykednie.

– Cziffra Györggyel viszont legendásan utálták egymást.

– Nem tudom, mi volt a háttérben. Cziffrát is kísértem, fantasztikus virtuóz volt. Miskolcon 1955-ben Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét játszottuk, de én még szemmel sem tudtam követni a kezét. Félelmetesen zongorázott. Nyilván nem az a típus, akitől szívesen hallgatnék Mozartot, és talán ez lehetett a nézeteltérésük alapja: nagyon eltért az ízlésük. Cziffra igazi vagány cigány, Annie finom, egyszerű ember volt, csak cigaretta nélkül nem bírta.

– Azt mondják, a sört is szerette.

– Igaz. Prágában a szálloda halljában - ahol csak teát volt szabad fölszolgálni – Annie a teáscsészéből itta a sört. Amikor utoljára találkoztam vele, a Szent István parkban üldögéltünk egy padon, ott diskurálgattunk.

– Ön szerint elfelejtették Fischer Annie-t? Lemezei nem szerepelnek a Philipsnek a XX. század nagy zongoristáiról készült sorozatában.

– Mostanában már Ferencsik lemezeit sem játsszák, Failonitól pedig nem is maradt semmi. Ők nem az életművüket építették. Zenéltek. Annie pályája az első budapesti Liszt-verseny megnyerésével indult. Ma egy verseny olyan, mintha komputerek vetélkednének, akinek több megabájtja van, az a győztes. Lehet, hogy Fischer Annie-t ma megennék, hogy mit „lírizál”. Akkoriban a zenészeket nem az önreklámra tanították, hanem hogy muzsikáljanak. Ő a zenét élvezte, nem a sikert.

Fáy Miklós

III.

MURA PÉTER FISCHER ANNIE ZENEKARI KONCERTJEIN VEZÉNYEL