„Én a fülekkel dolgozom”

Hollós Máté kollégákról, kompozíciókról és a ‘mételyezés’ öröméről

Hollós Máté

(papageno.hu)

Komponista, hanglemezcég-vezérigazgató, zenei szakíró, tanár, ismeretterjesztő, számos társaság, egyesület elnöke, vezetőségi tagja, zenei közéleti ember, és ahogy egy korábbi, ünnepi köszöntőben szerepelt nagyon találóan: „szelíd dalnok, léleksimogató üzenetek hordozója”. A hetvenedik születésnapját ünneplő Hollós Mátéval, a hazai zeneélet egyik legsokoldalúbb és legaktívabb szakemberével ismeretterjesztői énjéről, valamint arról is beszélgettünk, mi indította arra, hogy már pályakezdése óta, minden lehető módon támogassa kollégáit.

– Szeretett tanítani?

– Nagyon, igaz hivatalos keretek között néhány évig foglalkoztam csupán a külföldi diákokkal a Zeneakadémián, de élveztem a velük töltött időt. Akkor kellett befejeznem, amikor a Hungaroton főszerkesztője lettem, hiszen a lemezekkel való foglalatoskodás már egész napos elfoglaltságot jelentett. Később azért valamelyest visszatértem a Zeneakadémiára, kurzusokra, amikor szerzői jogot tanítottam. Azt ugyancsak szerettem, ahogy a hallgatók is, hiszen nagyon fontos egy fiatal zeneszerző, sőt, előadó számára is, hogy tisztában legyen például azzal, mi a teendője, ha egy klasszikus vagy ha egy kortárs műből átiratot készít a saját hangszerére, s hogy milyen adminisztráció társul a koncertrendezéshez. Ma már nem tanítok, de az ilyen irányú vágyaimat kiéltem a Parlando Éremművészet a zenében című sorozatában, valamint azokon az ismeretterjesztő foglalkozásokon, amelyeket a mai napig viszonylag rendszeresen tartok a Szabó Ervin Zenei Könyvtárban.

– Miként indult útjára ez a sorozata?

– A Zenei Gyűjtemény vezetője, Bándoli Katalin vetette fel az ötletet, én pedig szívesen mondtam a felkérésére igent, mert az ilyen ‘mételyezést’ örömmel vállalom. Nincs nagyobb fizetség, mint amikor az összegyűlő, nem muzsikus emberek szemében szikra gyúl, mert észreveszik azt, amit hallaniuk kell a zenében. Az embernek apró kis köveket kell letenni eléjük, amelyen előre tudnak haladni, s így jutnak el a kívánt célig. Ezeken az előadásokon nem beszélek zenetörténetről, mert azt maguk is el tudják olvasni, hanem mindig arról esik szó, hogy mi történik a zenében. Például, hogy egy téma miként fejlődik tovább, hogyan változik, vagy milyen a zenének és az időnek a kapcsolata. S azt veszem észre, hogy erre harapnak az érdeklődő emberek. Én a fülekkel dolgozom.

– Iskolákba is elvitte a zenei előadásait, az általánostól kezdve a szakmunkásképzőkig találkozott mindenféle korú publikummal, s próbálta őket megnyerni a zenének…

– Kezdetektől, már a zenei tanulmányaim idején is volt bennem ilyen irányú elhivatottság. Már akkor is érdekelt, hogy aki nem zenész, azt hogyan tudom közelebb vinni ehhez a világhoz, s a barátaim voltak az első alanyok… Később, fiatal zeneszerző koromban a Jeunesses Musicales keretében - a szervezet országos vezetőségének most is a tagja vagyok - nagyon sokakhoz eljutottam, tényleg az általánoson át a középiskolákig, de szakmunkásképző is akadt jócskán a felkeresett intézmények között. Emlékezetes előadás volt például a mátészalkai szakmunkásképzőben, ahol egy brazil gitárost vártak a kamaszok, erre megjöttem én, hogy Beethoven Pastorale-szonátájáról beszéljek. Aggódtam is, hogy vasvillával kergetnek el, de aztán az egyik teremben kinyitották nekem a lakattal lezárt pianínót, s elkezdtem a fiúknak Beethoven darabját játszani. Olyan fülük volt, hogy amit észre akartam vétetni, arra pillanatok alatt felfigyeltek, szóval őket is a fül felől fogtam meg… Végig partnerek voltak, remekül sikerült a foglalkozás, mert nem azt érezték, hogy ki vannak oktatva valamiről, hanem minden pillanatban ők voltak azok, akik tudták a helyes választ. Kedves emlékeket őrzök ezekről az utakról. Mindig szívesen mentem nyugdíjasokhoz is, s tényleg azt tapasztaltam a nekik tartott foglalkozásokon is, hogy mindenkit a füle felől kell megfogni.

– S mi a titok? Hogyan lehet sikeresen bevezetni az érdeklődőket a zenei összefüggések világába? Mennyire kell minderre előre készülnie?

– Először azt akartam válaszolni, hogy egyáltalán nem kell, de persze azért kiválogatom, hogy mi az, amit meg akarok mutatni, s végiggondolom, hogy miről akarok beszélni. Azonban azt, hogy mit és hogyan mondok majd el, nem gondolom nagyon részletesen végig, mert mindig helyben, az adott publikumhoz igazodva döntöm el. Az előadást mindig a közönségre szabom. Kérdezniük sem kell, ha azt látom a tekintetekben, hogy valami nem világos, akkor más módon magyarázom el. Ha ugyanis a publikum jól érzi magát, akkor legközelebb is szívesen jön el.

– Fontos az aha-élmény.

– Így van, ráadásul régi vesszőparipám, hogy az emberek nem tudnak zenét hallgatni, még azok sem, akik szeretnek, és rendszeresen ott ülnek a koncerteken. Olyan ez, mintha előttük volna egy csodás torta, ezernyi ízzel, ők pedig csupán a tetején lévő tejszínhabba kóstolnánk bele, megállapítva, hogy milyen finom, miközben annyi réteg marad érintetlenül…

– Mi az, amit még a zeneszeretők sem vesznek észre?

– Az emberek nincsenek megtanítva rá – s igazán gyerekkorban kellene elkezdeni -, hogy tudjanak követni valamit a zenében. Az volna a lényeg, hogy ne pillanatokat éljenek át, hanem vegyék észre a zenei összefüggéseket. Olyan ez, mintha olvasnának egy regényt, s nem ismernék fel, hogy a 86. oldalon az öli meg X-et, aki a 19. oldalon beleszeretett… Nem érzékelik, hogy mi történik egy motívummal, egy témával. Természetesen nem tudálékos zenehallgatókat akarok nevelni, erről szó sincs. Az előadásaimon nagyon kevés zenei műszó hangzik el, s azokat is azonnal elmagyarázom. Nem a lexikális dolgokra helyezem a hangsúlyt, hanem arról beszélek, hogy mi történt abban a modulációban, s megmutatom, hogy ugyanaz a téma miként hangzik néhány ütemmel később. Mit jelent, ha egy regiszterrel arrébb kerül, hogyan változhat. S mindezt egy átlagos néző azért nem veszi észre, mert nincsenek rá beállítva az idegpályái. Ezt el kell sajátítani, ahogy a magyar órán megtanuljuk, hogy mi az az alliteráció, miként funkcionál egy költői kérdés. Sajnos a zeneoktatásban mindez nincs benne… S nem azt kell elmondani Beethoven 5. szimfóniájának elején, hogy ‘a Sors kopogtat’, hanem inkább arra kell figyelniük, hogy egyetlen motívumból hogyan bont ki egy tízperces folyamatot.

– S nem csupán a közönséget igyekszik megnyerni a zenének, sokat tett és tesz a zeneszerzőkért is. Segít megjelentetni a szerzeményeket, azon dolgozik, hogy megkapják az őket megillető jogdíjakat és ezt is korán kezdte…

– A véremben van. Mindig, a kezdetektől azt éreztem, hogy tenni kell valamit a közösségért. Zeneakadémista koromban létezett egy zeneszerzői kör a növendékekből, s ennek a titkára lettem. Mert hamar felmértem, hogy attól egyikünknek sem lesz jobb élete, hogyha külön utakon megyünk, legalább az indulásnál maradjunk együtt, hiszen később úgyis szétszóródunk. A tanulmányaim alatt jött létre a Fiatal Zeneszerzők Csoportja is a Magyar Zeneművészek Szövetségének szervezésében, s ennek ötödévtől lehetett a tagjává válni, összesen hét esztendőre. Mi magunk döntöttünk arról, hogy ki lehet tag, közösen szerveztük a koncerteket, így a csendesebb kollégák is szóhoz jutottak. Ennek a csoportnak is egyik vezetője voltam. Majd negyedszázadon keresztül lehettem a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnöke, s nagyon megtisztelő volt számomra, hogy miután leköszöntem, tiszteletbeli elnöknek választottak. A kezdetektől mindenkivel jó viszonyra törekszem. Nem vagyok hajlandó senkivel sem rosszban lenni!

– Emellett újságcikkek sorában mutatja be a kollégáit.

– A Muzsikában 22 esztendőn keresztül születtek a Művek bontakozóban címet viselő zeneszerző-beszélgetések, s most az újraindult lapban ugyancsak felkértek a folytatásra. Művek, bontakozzatok címmel készülnek az újabb írások. Azért is fogadtam el a hívást, mert számos kedves kolléga, köztük például Berlász Melinda is többször elmondta, hiányoznak ezek az anyagok, mert remekül lehetett tájékozódni belőlük arról, hogy mi minden történik a zeneszerzők műhelyében. A Magyar Rádióban Az életmű fele címmel beszélgettem több éven át a nemzedékem komponistáival, és nagyon örülök, hogy engedtem a főszerkesztő, Retkes Attila rábeszélésének, hogy közel 30 év múltán az életművek fejleményeit firtassam a Gramofon hasábjain.

– S mennyire jut mindemellett idő a komponálásra?

– Amikor a Hungaroton kiadói tevékenységének irányítását befejeztem - ma már csak a Hungaroton Music Zrt vezérigazgatója vagyok –, azt képzeltem, hogy sokkal több időm jut majd a zeneszerzésre. Végül aztán kevesebb a szabad óra, de sokkal emberségesebb az életem, mint korábban, s szerencsére nemcsak zenei ötleteim akadnak, hanem számos művész rendel tőlem darabokat, így mindig van mivel foglalkoznom. Évek óta szeretnék egy kórusművet komponálni Mezei András versére, amelynek a végkifejlete sajnos egyre aktuálisabb: „lassanként felnő a hadat nem látott bátrak veszélyes nemzedéke…” Már be kellett volna fejeznem, közben azonban megkeresett egy kolumbiai gitár-hegedű duó azzal a kéréssel, hogy írjak valamit a számukra. Akadt is hozzá ötletem, így most azon a darabon dolgozom. Ezt szeretem igazán, zenét írni ceruzával, papírra… Így, hogy elértem az öregségemet, betöltöttem a hetvenedik esztendőt, sokszor gondolkodom azon, meddig fog ez így menni… S úgy vélem, addig élek, amíg ezt csinálom.

Réfi Zsuzsanna