Somogyváry Ákos[1]
Forradalmi etűd
1848 emlékezete Erkel szülővárosában
Somogyváry Ákos számos zenetörténeti és
társadalomszociológiai érdekességet emelte ki beszédében.
(Fotó: Petróczki Gábor)
Tisztelt Honfitársaim!
E megszólítás
első szófele Erkel Ferenc ars poetikus Magyar Cantate című művéből származó kifejezés,
melynek szövegét Szigligeti Ede írta. Aki egyébként Vörösmarty Mihállyal együtt
volt a két legismertebb bírálója a négy esztendővel a ’48-as forradalmat
megelőző, Bartay András kezdeményezte
Nemzeti Színházi Hymnus-pályázatnak. S e két kezdő mondatom során a
magyarság nemzetre ébredésének felemelő korszakából még csak négy nevet
említettem.
Úgy illendő,
hogy legelébb köszönetet mondjak a felkérésért, aminek nyomán most itt állhatok
Önök előtt. Köszönöm, s külön köszönöm polgármester úr azon biztató
szándékát, amivel levette vállamról a történelmi témájú beszéd terhét.
A bevezetőben
megemlített Erkel mű mondandója nemcsak nála, de valamennyi reformkori
szereplőnél fokozatosan vált magyar anyanyelvvé a korábbi dominánsan
németes környezetben. S most rögvest ideidézhetem a Haza Bölcsét, Deák Ferencet
is, aki ugyan-ezidőtájt a zenei fohász – Erkel Hymnusza
– neki szóló ajánlását köszönte meg Erkelnek az általa nyelvújított „karnagy”
kifejezés megalkotásával.
Időben
jócskán arrébb lépve, amikor első eszmélésem időszakára emlékezem,
visszaköszön a gyermekkor ünnepélyes izgalma és büszkesége feltűzni, majd
viselni a kokárdát, kivételesen ritka alkalmakkor pedig együtt énekelni a
körülöttem állókkal legszentebb történelmi énekeinket.
S itt feltétlenül
nagy tisztelettel kell megemlítsem két meghatározó tanáromat, akik a zene felé
orientáltak: Kovács Jánosné Lujzi néni felső tagozaton volt
elképesztően széles látókörű osztályfőnököm, egyben tagozatos
énektanárom, aki a mai napig is úgy szólít meg: Kisfiam! Néhány napja meséltem
neki, hogy a mai ünnepet itt, Önökkel töltöm. Batta András zenetörténész pedig,
aki szeretve tisztelt zeneakadémiai tanáromból lett atyai baráttá immár, „nem
középiskolás fokon” hozta közel számunkra a muzsika kertjét, ami aztán a
felnőttkorra, sőt életre szólóan vált meghatározó, maradandó és
ismétlődő élménnyé.
Ifjúkori
kulturális eszmélésem a két legfontosabb Erkel településhez, Gyulához és
Budakeszihez kötnek. A szülőváros mellett a Buda-környéki helység immáron
három és fél évtizede ápolja és ünnepli visszatérőleg a zeneszerző
emlékét. Az Erkel Napok rendezvényein hosszú éveken át Erkel Tibor volt mind a
család, mind a szakma, később pedig Társaságunk motorja. Gyulára egyik
első alkalommal egy – talán 1985-ös – Erkel konferencia meghívottjaként,
főiskolásként jutottam el, ahol Pozsgay Imre akkori kultuszminiszter
lenyűgöző előadását hallgathattam Erkel a nemzet életében
meghatározó szerepéről.
Hasonló
szeretettel emlékezem évtizedes távolságból is a kivételes tudású gyulai
lokálpatrióta, az egykori gépészmérnök-tanár D. Nagy András első
meghívására a budapesti Fiumei úti sírkertbe. Nemzeti zeneszerzőnk
sírjánál kezdő tanár koromban Bandi bácsinak köszönhetően adódott
először lehetőségem 11-12 éves tanítványaimmal előadni Erkel Szózatát.
S ha már
erről teszek említést: alig néhány hete Nyíregyházán tartottam
előadást, ahol a mai napig óriási megbecsülés közepette őrzik Tarczai Zoltán tanár
úr nevét és emlékét, aki a ’80-as években kérte fel Bárdos Lajost Erkel Szózatának kórusfeldolgozására. A megszületett mű –
többek között – a gyulai Erkel Ferenc Vegyeskar „védjegye” a mindenkori városi
rendezvények zenei kánonjának részeként.
Erről a
kifejezésről ismét asszociálok: a Nemzeti Színház 1848. március 15-i
spontán alakult zenei kánonja - programja jut eszembe, melynek idővel
minden eleme – a tanítás, később együtteseim betanítása révén –
fokozatosan épült be saját szakmai repertoáromba: Meghalt a
cselszövő…Erkeltől, a Rákóczi induló Berlioztól, a Talpra Magyar…Egressy megzenésítésében, no és persze a Hymnus, meg
a Szózat!
És most, bár nem
akarnék csillagászati számmisztikában elmerülni, érdekességként mégis szeretnék
néhány szökőévet megemlíteni, melyek mind történelmünk, mind az ettől
úgyszólván elválaszthatatlan Erkel életmű szempontjából
megkerülhetetlenek: 1844 nemzeti
zeneszerzőnk szakmailag talán legsikeresebb esztendeje a Hunyadi
Lászlóval, aminek „első
előadásával szikrát dobott a nemzet szívébe” – írja így a korabeli
Pesti Napló – és „mely magán viseli e
csodás korszak bélyegét. Van benne valami abból a tűzből, mely
Petőfi verseiben lobog”. A koronát mindössze néhány hónappal
később pedig a Hymnusz megzenésítésével teszi
fel Erkel. E két, szakrális tartalmat is bőséggel hordozó mű
szervesen készíti elő az 1848-as
esztendőt; március idusán – s attól kezdve minden nemzeti évfordulón, mint
már említettem – a zenei kánon megkerülhetetlen részét képezik e dallamok. A
„Meghalt a cselszövő” – kórus tömegdalként éneklésével régóta lappangó
feszültséget ereszthetett szabadjára a tömeg; az akkori cselszövőként
Metternichet megnevezve. Hunyadi hattyúdalát pedig immáron a cenzúra,
személyekre szabottan a cenzorok hattyúdalaként emlegették. Következzék 1884, a magyar opera szentélyének megnyitása az egykori pesti Sugár
(a mai Andrássy) úton. Az Operaház bejáratánál azóta hirdetik az akkor
mindössze 26 éves Stróbl Alajos monumentális szobrai a XIX. század két magyar
zenei zsenijét, Erkelt és Lisztet. Ezeréves államiságunk évfordulóján 1896-ban pedig a gyulai apátplébános Göndöcs Benedek kezdeményezésére a szülőváros
állíttatta fel Erkel Kallós Ede alkotta mellszobrát itt, a szomszédos téren.
Egyaránt
zenetörténeti és társadalom-szociológiai érdekesség a forradalom ötvenéves
évfordulója, 1898. március 15-e zenei eseménysora. A napjainkig fennálló
politikai többosztatúságra jellemző, hogy a
legrangosabb Vígadó-béli gyűlést követően a polgárság a Nemzeti
Lovardában a beszédek után a Hymnuszt énekelte. Ezzel
szemben a szocialisták tüntetőleg a Marseillaise-t, a Nemzeti Múzeumból a várba
indulók pedig a Kossuth-nótát és az előbbieket felváltva szólaltatták meg.
Újabb jónéhány
évtized elteltével következett 1936
– kevéssel ezután alakította át, hántotta
le Dohnányi Ernő valamennyi magyaros elemet Erkel Hymnuszáról, –
amikor a berlini Olimpia vízipóló döntője végén Erkel fohásza
csendülhetett fel. A győztes magyar csapat tagja volt Hazai Henszelman Kálmán, aki a dobogó tetején – a világon
alighanem azóta is egyedüliként – a dédapja imáját énekelte. Őt
nagyapámként tisztelhettem. Az 1952-es
esztendő Kodály Zoltán történelmi tettét őrzi, amint a fennálló szocialista
hatalommal szemben védte meg akkor már majd’ 110 éve énekelt nemzeti
fohászunkat. 1972 szintén
szökőévében gyermekként először láttam élő olimpiai közvetítést
Münchenből. Amikor megszólalt a magyar Hymnusz,
Édesanyám csendben jegyezte meg; jó ha tudod, ezt
szépapád komponálta. Az ő művét ismét
eredeti változatában, valamint minden akkor fellehető korabeli
pályaművet közel három évtizeddel később, 2000-ben a Magyar Millennium évében vettünk fel együtteseimmel. A
CD kísérőfüzetének megírásában egykori mentorom és „atyai barátom” Lukin
László Tanár úr nemcsak részt vett, de – az egyik utolsó kortárs reneszánsz
gondolkodóként – megalkotta a Közének kifejezést utalva arra, hogy mindenki
számára váljék énekelhetővé Erkel fohásza. Végül 2016, amikor Szász Emese tőrvívó bajnokunk elsőként
énekelhette milliók előtt – tökéletesen – a Riói játékokon az immár
olimpiai Himnuszt a MÁV Szimfonikusok zenekari kíséretével. S bár ebbe a
számtani sorba épp’ nem illik bele 1853, mégis legrégebbi, szintén Erkel által
alapított szimfonikus zenekarunk, a Filharmóniai Társaság Zenekara ekkor kezdte
meg működését a Nemzeti Múzeumban, s azóta – egyébként például Bécset is
megelőzve – szolgálja a magyar zeneművészet ügyét. Immár 170 éves
múltra visszatekintő küldetésük legjavát – hála a Mindenhatónak – az
elmúlt esztendőkben Gyulán ismét megtapasztalhattuk.
Néhány hónapja újpesti síravató ünnepségen beszéltem
Erkel szülővárosáról, amit valahogy így kezdtem:
„A minap Gyulán jártam. Erkel Ferenc
szülővárosa, az ottani, más HELY-jel össze nem vethető genius
loci másfél évszázad távlatából is sugározza a korabeli impulzusokat.
Egyszersmind táplálja és frissen tartja mindazon érzéseket (és a hozzá kapcsolódó
örökül hagyott értékrendet) melynek segítségével nemzeti zeneszerzőnk -
később Fiaival együtt - úgyszólván a semmiből teremtették meg a
magyar zenei életet...”
Az akkori
gondolatokat most folytatva; majd’ minden gyulai jelenlétem alkalmával
rovom az utcákat, lépten-nyomon megérint történelmünk szele. Szembesülök
nemzeti legnagyobbjaink napjainkban is tapintható jelenlétével, az aradi 13-ak
emlékezetének örökké maradandó világító tornyával. Legutóbb alig két hete, az
idei tavasz kezdőnapján sokadjára olvastam újra
az 1849 augusztusától fogvatartott Knézich Károly, Leiningen-Westerburg Károly, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Aulich
Lajos emléktábláit. S köztük – kicsit derűsebb tartalommal egy hónappal
korábbról, ’49 júliusából – a Petőfi, Szakál Lajos költőtársa meglátogatását
megörökítő sorokat. Ezzel szemben Pesten az örökmécsesnél szívbemarkoló módon érezhető át első magyar
miniszterelnökünk utolsó óráinak végtelen magánya. Ugyanakkor pedig a ferences rendi
testvérek kegyeletőrző elköteleződése, a Batthyány porhüvelyét
elrejtő, végsőkig megőrző halált megvető bátorsága.
Persze nem
kizárólag ezekre tekintettel, de kivételesen megtisztelő volt 2016
őszén itt jelen lenni Gyula és Budakeszi, a két Erkel település kapcsolatfelvételének
elősegítőjeként. Máig emlékezetes pillanat, amikor Nagysándor József,
az 1849-es tavaszi hadjárat tábornoka nem sokkal korábban Budakeszin előkerült
aradi búcsúlevelének hiteles másolatát vehette át a gyulai városvezetés. Azóta jeles
helyszíneken időről időre újra találkoznak a két helység
vezetői, kulturális képviselői.
Az Erkel Ferenc
Társaság nagyszerű első két évtizedéért a szülőváros és mindannyiunk
köszönetével tartozom Bónis Ferenc tanár úrnak, Széchenyi-díjas
zenetörténésznek, néhai alapító elnökünknek. Számomra immár tucat esztendeje
vált úgyszólván második otthonná Gyula. Számos kiváló segítőm van az
erkeli életmű és történelmi környezete – a reformkortól lepergő XIX.
század – emlékeinek ápolásában. Köszönet érte Mindnyájuknak;
közülük feltétlen hálával emlékezem Baranyó Géza barátomra, egykori
alelnökünkre.
A több évtizedes leszármazói
folytonosság büszkeséggel vegyes örömmel eltöltő része az is, hogy a mai
ünnepnapra elkísért az Erkel-utódok hatodik generációja képviseletében a
márciusi ifjak szellemiségét képviselő középső – jurátus – fiam.
Végezetül, családom
atyai ágáról nagyapám testvére volt a Gyula Diákként méltán közismertté vált Somogyváry Gyula író, aki csodálatosan hiteles történelmi
és földrajzi leírásokkal gazdagította a XX. század első harmadának magyar
irodalmát. Személyes sorsa a század két végletes politikai izmusának határán
vált eggyé a nemzetével.
Ez a sokféle, ám
minden irányból magyarrá formálódott családi kaleidoszkóp szabta meg számomra
az igazodási pontokat. Életem számos forrásból fakadó emlékcsillámai
mozaikszerűen így váltak idővel egésszé, mely stabil gyökeret jelent
és képez elvéthetetlen iránytűt a korunk szerteágazó útvesztőiben
való eligazodáshoz. 2024
szökőévében így generációkon, egyéni sorsokon és történéseken átívelő
módon áll össze a saját, a családi, a települési, legnagyobb egységként pedig a
nemzeti emlékezet, s válik mindannyiunk életét, hovatartozását, kötődését meghatározó
magyarság élménnyé. Vagyis a történelem, 1848 régi dicsősége örökül
lelkünkbe életre szólóan.
Köszönöm
kitüntető figyelmüket!
(Fotó: Petróczki Gábor)
