STRÉM KÁLMÁN
(Nagykanizsa,
1934. május 29. – Budapest, 2005. november 27.)
zeneszociológus,
hangversenyszervező
I.
Gerő Katalin: Strém Kálmán[1]
Nagykanizsa, Rozgonyi
utca 14.
A Medgyaszay Ház előterében a
bejárattól bal kéz felől a sarokban.
Felirat:
„Strém Kálmán (Nagykanizsa, 1934.
május 29. – Budapest, 2005. november 27.) zeneszociológus,
hangversenyszervező.”
„Strém Kálmánt
1952-től az Országos Filharmónia koncertszervező cégnél dolgozott s
gyakorlatilag ő szervezte meg annak vidéki hálózatát. A rendszerváltás
után elsőként alapított magán koncertszervező irodát, és haláláig
vezette a Strém Koncert Kft-t. Megszervezte többek
között a „Földvári Napok” kortárs zenei fesztivált, a „Haydn Eszterházán”
című koncertsorozatot és a T-Com Zongorabérletet. Visszahozta a magyar
koncertpódiumra Schiff Andrást, ő ismertette meg a magyar közönséggel a
Franciaországban élő Rév Lívia zongoraművészt, fölkarolt és pályára
állított fiatal muzsikusokat (Kovács Ágnes szopránénekest, Krausz Adrienn, Karsai Márk és Füzi Nóra zongoraművészeket, Rohmann Ditta gordonkaművészt és másokat), és ő
indította el a budapesti Zeneakadémián a kulturális menedzserképzést. Nevéhez
olyan kiváló tanulmányok fűződnek, mint például a 'Hol vannak a
magyar vonósok?'. Koncertszervezőként mindig a tökéletességre
törekedett"
"Nagykanizsán 2007 óta koncerttel
emlékeznek születésének évfordulójára, nevét felvette a zeneiskola ifjúsági
vonószenekara."
Mellszobrát 2009. május 29-én a Medgyaszay Ház
előterében avatták fel, amely Gerő Katalin alkotása. (Móritz István)
II.
SCHIFF ANDRÁS
Búcsúlevél
Strém Kálmánhoz[2]
Drága Kálmán! Tehetetlenül
és értetlenül ülök az íróasztal előtt. Hogyan gondolhattam volna 2005.
november 20-án délután, amikor kivittél a Keleti pályaudvarra a trieszti
gyorshoz, hogy utoljára találkozunk? Előző nap kedvesen meghívtál
édesanyámmal együtt új lakásotokba, Jutka mesébe illő bablevest és mákos
gubát varázsolt. Boldogan mutattad a szép otthont, és elmondtad: most már itt
lesz az ideje kicsit kevesebbet dolgoznod. Ennek dacára tele voltál tervekkel,
ötletekkel, hogy milyen hangversenysorozatot csináljunk, vagy melyik
fesztiválra szeretnél elutazni. És akkor bekövetkezett a legrosszabb, amit
egyikünk sem várt, Te sem. Szerettél és akartál élni, az életnek értelmet és
tartalmat tudtál adni. Tudtuk, hogy mit jelentesz nekünk, de valójában csak
most fogjuk ezt fel, abban a rettenetes űrben, ami utánad marad. Bizony, a
pótolhatatlan emberek közé tartozol. A régi gárda talán utolsó
képviselője, azok rossz tulajdonságai nélkül. A rendszerváltás után okosan
felismerted, hogy új szelek fújnak, de nem felejtetted el azt a sok értéket,
amit a sokak által ocsmányolt „átkosbeli”,
Lakatos Éva által vezetett Országos Filharmónia képviselt. Tudtad, nem
szükséges a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni. Nem baj az, ha a
hangversenyrendező profitál munkájából megdolgozik érte
de nem szabad elfelednie, hogy ő is missziót teljesít. A zene szeretete, a
minőség felismerése és annak védelme, a közönség nevelése - „nem
középiskolás fokon" –, az ifjabb (és idősebb) muzsikusok
szeretetteljes pártfogolása: mindez sokkal fontosabb, mint bárminemű
nyereségvágy. Te voltál az egyetlen, aki módszeresen törődött a kamarazene
népszerűsítésével, felismervén, hogy ez a
muzsika kincsestára – a kincs itt művészi, s nem anyagi jellegű. A
kortárs zene szintúgy nem arról nevezetes, hogy sok pénzt lehet rajta keresni,
mégis szervesen hozzátartozik egy ország zenekultúrájához. Létrehoztad a
Földvári Napokat, bebizonyítván, hogy a
fővárostól távol is lehet jelentős eseményt rendezni. A magyar
zeneszerzők örökre hálásak lehetnek Neked. (A sors iróniája, hogy
kényszerűségből végül ez a rendezvénysorozat is Budapestre került.)
Barátaid és munkatársaid tudják, micsoda hihetetlen munkába és
erőfeszítésbe került Neked az állandó csatározás Földvárért,
Fertődért. Ostoba, szűklátókörű, gyakran gonosz, irigy és
rosszindulatú emberek keserítették meg az életedet, okoztak Neked temérdek
bosszúságot. Nem tántorodtál meg, nem adtad föl a küzdelmet, mert hittél az ügy
igazában. Most mégis kénytelenek vagyunk látni, mennyi kárt tesznek az ember
egészségében az ilyesfajta izgalmak. Túl hangversenyrendezői
tevékenységeden, szívvel-lélekkel részt vettél az ország kulturális, társadalmi
és politikai életében. Tudással, tapasztalattal, mindenekfelett EMBERSÉGGEL.
Életutad példamutató, csak remélhetjük, hogy akad valaki, aki ezt ebben az
irányban folytatja. A magyar zenei életet is – hála a globalizációnak - ellepte
a sok bóvli, crossover és egyéb alpári portéka. A
legtöbb ember olyannyira nem érzi a valódi és az ál közötti különbséget, hogy
az egyenesen kétségbeejtő. Ezért is volt a Te munkád felbecsülhetetlenül
fontos – mint egy iránytű. Nyugodj békében, drága Kálmán!
III.
Strém Kálmán
Hol
vannak a magyar vonósok?[3]
Több mint tíz éve Yehudi Menuhin
levélben érdeklődött a nálunk folyó hegedűs-képzésről. Valamennyi
jelentős országba írt, mert azt tapasztalta, hogy a vonóspedagógia
világszerte gondokkal küzd. Akkor Magyarországon még kevésbé éreztük,
napjainkban azonban egyre égetőbbek a gondok.
Nagy fába vágja a fejszéjét, aki erről a kérdésről
ír. Ebben a cikkben a bonyolult kérdéskörnek csak egy-egy oldalát érintjük – tekinthető vitaindítónak is. Elsősorban a tervezés
számára kívánunk adatokat szolgáltatni, különös tekintettel arra az
összefüggésre, amely mennyiség és minőség között fennáll.
Vonósokról
beszélünk ugyan általában, de ezúttal a terjedelmi keretek nem teszik
lehetővé, hogy a csellistákról és bőgősökről is szó essék.
Az idézett adatok és gondolatok tehát hegedűsökre vonatkoznak ugyan, de
azzal a kiegészítéssel, hogy mondanivalónk a brácsára is érvényes, hiszen ott a
zenekari gondok még súlyosabbak. A problémák szubjektív érzékeltetésére
elsőként néhány montázsszerű párbeszéd-részletet elevenítünk fel.
SZUBJEKTÍV KÉPSOROK
1. Szereplők: zeneiskolai hegedűs-növendék apukája és
anyukája.
– Elegem volt a cincogásból!
– Más apa bezzeg
mindent megtenne, ha az ő gyerekéről is kiderülne a felvételin, hogy
jó a hallása. Hát nem azért írattuk be mi is hegedűre?
– Tanították volna meg tisztán játszani. Nem
folytatja és végeztem!
2. Szereplők: két zeneiskolai igazgató, két különböző
városból.
– Te hogy szereztél hegedűtanárt?
– Lakást is ígértem és úgy sem jön senki.
– Elkértem a címét egy lánynak, akit nem vettek
fel a tanárképző tagozatra; írtam neki és ide is költözött.
– Ha a felvételin alkalmatlan volt, nálad hogy vált be?
– Kérdezz valami kellemesebbet...!
3. Szereplők: zeneművészeti szakközépiskolai igazgató
és zeneiskolai igazgató, két különböző városból.
– A ti iskolátokból tíz éve nem jött
hegedűs növendék a szakiskolába!
— Nem tudok
küldeni, mert nem adtok megfelelő tanárt.
– Adj növendéket, akkor küldök tanárt. Csak az
fog hozzád visszamenni tanárnak, akit te küldesz tovább tanulni.
– Ha lenne megfelelő növendékem, az se
tudna beiratkozni, mert nem biztosítod a kollégiumi elhelyezést!
– Talán a következő ötéves tervben.
4. Szereplők: zenekari igazgató és ugyanott a
Zeneművészeti Főiskola tanárképző tagozatának igazgatója.
– Lehetetlen állapot, hogy a tanárok csak
tanárokat képeznek. Itt lenne a hegedűsök helye a zenekarban.
– Mit gondolsz, honnan jön utánpótlás, ha nem
küldünk tanárt a zeneiskolákba? Egyébként is, mi tanárképző főiskola
vagyunk.
– És ki képzi a
zenekari muzsikust?
– Majdnem minden
muzsikusod nálunk végzett. Mi képezzük őket is, de hivatalos programon
kívül.
– Ezt helyénvalónak tartod? A zenekari játék
szakma: tanítani kell.
– Ma már
úgyszólván minden főiskola négyéves, csak nálunk három év a képzési
idő! Nem tudunk több anyagot belezsúfolni a programba. Hiába panaszkodtok
a nálunk végzett növendékekre, hallgatnátok meg őket akkor, amikor felvételiznek. Kevés a jelentkező és csupán egy-két
tanártól jönnek. Azokból kell muzsikusokat képeznünk, akik jelentkeznek.
5. Szereplők: két különböző kiemelt zenekar
vezetője.
– Milyen volt a hegedűs-próbajátékotok?
– Körülbelül
olyan, mint nálatok. Nyolcan jelentkeztek, de egyiküket sem lehetett felvenni.
Már akkor látjuk, hogy baj van, amikor kezükbe veszik a hangszert. Egyetlen
ügyes hegedűs jelentkezett, de arról meg kiderült, hogy nem tud lapról
olvasni.
– Pedig nálatok még könnyebb a helyzet: jól
fizettek, sokat jártok külföldre. De mire számíthatunk mi?!
6. Szereplők: egy zenekari muzsikus és egy
hegedűtanár.
– Miért nem jössz játszani a zenekarba?
Félállásban taníthatnál is.
– Nem jövök, mert a zenekarban mindenkit
agyonhajszolnak.
– De azért, mert ti nem jöttök!
7. Szereplők: egy hegedűtanár és egy szülő.
– Hat év alatt nagyon megszerettem a gyereket.
Igazán tehetséges.
– Mit tanácsol, küldjem zenei pályára? A
műszaki dolgok is vonzzák.
– Ne adja muzsikusnak. Nem kívánom, hogy
ugyanaz a hajsza várjon rá mint ami nekem jutott
osztályrészül.
8. Szereplők: egy kultúrotthon igazgatója és egy zenekari
vezető.
– Telt ház lesz! Előkészítettük! Végre
ott tartunk, hogy nyugodtan vállalhatom a gyárban egy népszerű zenekari
hangverseny megrendezését. A pénzünk is megvan rá.
– Szívesen
mennénk, de nem győzzük kapacitással. A muzsikusok túlterheltek, nem
vállalhatunk több szereplést.
– Pedig évekig küzködtünk, míg eljutottunk idáig. Most hagyjuk abba?
Ne
hagyjuk abba! Folytassuk, de átgondoltan.
OBJEKTÍV KÉRDÉSEK
Az előbbi képsorokat szubjektív
indulat villantotta fel s ezért talán túlzottak. (Reméljük.) Bemutatásukkal az
is célunk, hogy felkeltsék az érdeklődést a most következő számadatok
iránt. Azok feleljenek kérdéseinkre.
1. Fejlődött-e a zeneélet? Igen!
A)
(A zenekari
hangversenyek száma is arányosan emelkedett volna, ha jobb az adott zenekari
kapacitás!)
B)
2. Arányos volt-e a fejlődés? Nem!
A)
(Meg kell
jegyezni, hogy a főiskolai tanárképző tagozatok 1965utánalakultak,
így a korábbi adatokban tanárképzős osztályok növendékei is szerepelnek. A
stagnálást jelzi viszont, hogy az 1974. évi 509 tanárképző tagozati
hallgató az 1560 szakiskolással együtt is csak 2069 fő, tehát a létszám
kisebb, mint 1960-ban volt.)
B)
3. Milyen sajátosságok mutatkoznak a hegedűs-képzésben?
A) Már alapfokon
nagyobb a lemorzsolódás, mint a többi hangszer esetében.
B) A szakiskola sokkal kevesebb
hegedűre jelentkező közül válogat, mint más
hangszerek esetében. Feltehető, hogy a felvételizők a
szakmára előkészítő B tagozatról kerülnek ki, ezért a B tagozatosakhoz viszonyítjuk a szakiskolások számát.
Ugyanez áll a
főiskola 5 és 3 éves tagozataira is. A szakiskolákban végzett zongoristák
50 százaléka, a hegedűsök 80 százaléka tanulhat tovább.
Az adatokhoz hozzá kell tennünk, hogy a
zongoristáktól eltérően a hegedűsökre nem csak
mint szólistákra és tanárokra van szükség, hanem mint zenekari muzsikusokra is.
A zenekarokban 4 fuvolás vagy 8 csellista mellett legalább 30 hegedűs és
brácsás játszik. (A brácsa-képzés általában középfokon kezdődik, alapfokon
a brácsás is hegedülni tanul.)
C) Az elmúlt
években fokozódott a vonós szólamok elnőiesedése. 11 független zenekarunk
hegedű- és brácsa-szólamaiban a tagok 40 százaléka nő, akikre a
családalapítás – természetszerűen – időkieséssel járó
kötelezettségeket ró (terhesség, gyermekgondozás stb.). A vezető
zenekarokban (ÁHZ, Rádió, Opera) az arány a férfiak javára dől, több más
zenekarban viszont 50 százalék felett van a nők létszáma.
4. Milyen sajátosságok mutatkoznak vidéken?
A)
A vidéki zenei
intézmények száma, tevékenységük köre és az egész vidéki zenei élet dinamikusan
fejlődik.
B) A legmagasabb
zenei képesítést adó Zeneművészeti Főiskoláról (5 éves) úgyszólván
csak Budapest kap szakemberutánpótlást. A legutóbbi tíz évben nemhogy vidéki
zenekarba, de a MÁV Szimfonikusokhoz sem került a budapesti Zeneakadémiáról
hegedűs. A vidéki iskolák tanárainak átlagos szakképzettsége sokkal
alacsonyabb szintű, mint a budapestieké, a megyeszékhelyek zeneiskoláiban
is csak egy-két Budapesten diplomázott muzsikus tanít. Így nem valósítható meg,
hogy a kiemelkedő tehetségű gyerekekkel a képzettebb, jobb tanár
foglalkozzék.
C) A
hegedűt tanulók aránya egyes vidéki városokban sokkal rosszabb, mint
Budapesten: több városban, sőt egyik megyénk egészében is 10% alá esett.
D) A vidéki
tanulók 85 százalékának nincs módja saját lakóhelyén középfokon tovább tanulni.
A kisebb városok kevés tanulót küldenek zenei pályára, így saját tanári, vagy
„félamatőr” zenekari utánpótlásukról sem képesek gondoskodni.
Még sokkal rosszabb a helyzet a községi
zeneiskolákban (ahol a vidéki növendékek 26 százaléka tanul) és azokon a
településeken, ahol egyáltalán nincs zeneoktatás.
E) Félhivatásos
vagy részben díjazott „félamatőr” zenekarok elégítik ki a növekvő
hangversenyigény java részét Kecskeméten, Nyíregyházán, Veszprémben, Szolnokon,
Egerben, Kaposvárott, Békéscsabán, Salgótarjánban, Tatabányán,
Székesfehérvárott, Zalaegerszegen, Sopronban, Vácott, Dunaújvárosban,
Nagykanizsán és más városokban. Működési feltételeik kezdetlegesek, de
előadásaik száma néhol megközelíti a hivatásos zenekarokét. A helyi
törekvések és a közönségigény szerint ezeknek a zenekaroknak egy része
hivatásos együttessé fejlődhetne, de legtöbbjük személyi összetétele ma
amatőr szinten sem tekinthető kielégítőnek. Budapestről és
a 6 hivatásos zenekar székhelyéről egyre nehezebb ellátni az összes
megyét. A Filharmónia műsorainak keretében is körülbelül évi 250
előadáson lépnek fel nemhivatásos zenekarok.
5. Igaz-e, hogy kevesebb hegedűst képeztünk az elmúlt 10
évben, mint ahány munkahely létesült?
A Zeneművészeti Főiskolán és 6
tanárképző tagozatán 10 év alatt nagyjából 400 hegedűs kapott
diplomát. S vajon hány új munkaerőre lett volna szükség 1965 óta?
A) Egy zenekari muzsikus 25-30 évig
dolgozik. A hegedűsök 40 százaléka nő, ők 55 éves korukig
dolgoznak. Ha 22 éves korukban fejezik be az iskolát és mondjuk 2 gyermekük
születik, s a gyermekgondozási segélyt 6 éven át veszik igénybe, összesen 27
évig dolgoznak munkahelyükön. A fiúk viszont diploma előtt vagy után
kötelező katonai szolgálatuknak tesznek eleget. A generációk arányos
eloszlása esetén 10 év alatt a munkaerőknek hozzávetőlegesen
egyharmadát kell pótolni a muzsikuspályán is. 1965-ben majd 10 ezer gyerek
tanult hegedülni. Ha egy tanárra az előírt óraszám szerint átlagosan 20
növendéket számoltunk (a B tagozat emelt óraszámát így is túlórában tanítják),
akkor 1965-ben 500 hegedűtanárra lett volna szükség. A valóságban sokkal
kevesebben tanítottak, így fokozott mértékben jelentkezett az új munkaerők
szerződtetésének gondja. Ha ötszázan tanítottak volna, akkor 10 év alatt
legalább 170 új hegedűtanárnak kellett volna az idős kollégák helyére
állni.
B) 1965 óta több, mint tízezerrel nőtt
az állami zeneiskolák tanulóinak száma. A kezdő évben még több, mint 22%
volt a hegedűs növendékek aránya, ennek fenntartásával az előbbi
számítások szerint további 110 tanárra lett volna szükség.
C) 11 hivatásos zenekarunk hegedű-és
brácsa-szólamaiban jelenleg 440 muzsikus számára van létszám-keret (30
betöltetlen). 1965 óta 110 státusz létesült, betöltésükről azóta kellett
volna gondoskodni.
D) A korábbi állomány 330 vonásának
természetes, korral járó cserélődéséhez 110 új
munkaerőre lett volna szükség.
E) A továbbiakban már számok nélkül
folytathatjuk a felsorolást. Az eddig jelzett 500 munkahelyre csak 400 végzett
hallgató jutott. A valóságban a 400 új munkaerő nemcsak az említett
munkahelyeket töltötte be, mert az elmúlt 10 év első szakaszában igen
sokan szerződtek közülük külföldre.)
F) Számadatainkban még nem esett szó a
hangszeres szólistákról, a kamaraegyüttesekről, a főiskolai és
szakiskolai tanárokról, a zenepedagógus-munkaközösségekről, a zenés
színházak zenekarairól és a vendéglátóipari muzsikusokról sem. Pedig számos
esetben fordul elő, hogy tanárképzőt végzett szimfonikus zenekari tag
átmegy a vendéglátóiparba, mert ott összehasonlíthatatlanul magasabb jövedelem
várja.
G) Ugyancsak nem esett szó azokról, akik
megbetegedtek, meghaltak, vagy egyszerűen csak a szakmán kívül
helyezkedtek el. Arra egyelőre nincs példa az élő gyakorlatban, hogy
valakit művészi követelmények alapján, vagy pedagógiai okokból szakmára
való alkalmatlanság miatt eltanácsoltak volna munkahelyéről.
MI VÁRHATÓ A KÖVETKEZŐ 10
ESZTENDŐBEN?
Az idézett adatok csak 1974-ig álltak
rendelkezésünkre. Azt azonban már tudjuk, hogy a tendenciák 1975-ben sem
változtak, s a következő években sem képezhetünk annyi hegedűst,
ahányra szükség lesz. Intézményeink keretében több mint ezer hegedűs
számára van munkahely, amelyeknek betöltéséhez legalábbis tanári szakképzettség
kell. Az öregedéssel járó természetes cserélődéshez
a létszám 4 százalékára volna szükség évenként, ami számokban kifejezve több
mint 40 fő. Az elmúlt évben csak harminc heten végeztek. A képzési arány
tehát a jelenlegi helyzet fenntartásához sem elegendő. A valóságban a több
mint ezer munkahelyen ma is sokkal kevesebb munkaerő van. Az állások egy
része betöltetlen, sok helyen mértéktelenül túlóráznak, másodállásokat vállalnak,
nyugdíjasként dolgoznak. Igen gyakran szakképzetlen vagy más
szakképzettségű munkaerő pótolja a hiányzó tanárt vagy zenekari
tagot.
Eddig csak a helyzet változatlan szinten
való fenntartásáról volt szó. Pedig azzal is számolni kell, hogy 10 év alatt
újabb zenekarok függetlenítésére nyílnék lehetőség és a mai zenekarok is
növelni akarják létszámkeretüket. Szélesedni fog a zeneiskolai hálózat is (az
életszínvonalemelkedés, a művelődési szándék, a városiasodás
fokozódásával). A hegedűt tanulók arányát nem fenntartani, hanem növelni,
ezen belül a tagozatos képzés körét szélesíteni kell.
Ez munkaerőt követel.
A színvonalas művészi és pedagógiai
munka érdekében a másodállások és a túlórák jelenlegi arányának csökkennie
kell. Ehhez kiegyensúlyozottabb utánpótlás szükséges, ami egyben arra is
lehetőséget adna, hogy vezető zenei intézményeink szabadabban
válogathassanak a munkaerőkínálatból.
Hangsúlyozni kell, hogy
munkaerőfelesleg a következő évtizedben semmiképp sem keletkezhet. A
hazai munkahelyeken kívül a külföldi kereslettel is még hosszú évekig
számolhatnak a hegedűsök.
Összegezzük talán a tényeket, határozzunk
meg bizonyos alternatívákat, illetőleg teendőket. Léteznek olyan
tényezők, amelyeket nincs módunk befolyásolni (például a
hegedűtanulás nehézsége és a tanulók számának világszerte tapasztalható
visszaesése). Vannak azonban olyan tényezők is, amelyeket egy céltudatosan
és tervszerűen fejlődő társadalom befolyásolhat (ha a
hegedűtanítás eredményesebb, kevesebben vesztik el menet közben a
kedvüket, s a pálya presztízsének emelkedésével szintén fokozhatjuk a tanulási
kedvet). A tényezők egy része persze hosszabb távon hat (a pálya
presztízse), másik része időleges, esetleg csak később jelentkezik, s
olykor ellenkező előjellel (ideiglenes megoldás például a létszám
hiányát a muzsikusok túlterhelésével ellensúlyozni, ami hosszabb távon a pálya
presztízsét rontja; ugyanígy hat, ha adminisztratív úton teljesen megszüntetjük
a külföldre szerződés lehetőségét, mert a létszámgondokat
időlegesen enyhíti ugyan, de hosszabb távon csökkenti a pálya vonzását.
A vonós-utánpótlás gondjainak növekvő
tendenciája egymást erősítő kölcsönhatások eredménye. Ugyanilyen
kölcsönhatások érvényesülnek a zongoristák képzésében is, de ellenkező
előjellel. A rendszerelmélet az ilyen eseteket a pozitív vagy negatív
visszacsatolás sémájával ábrázolja. A zongoristák esetében azt tapasztaljuk,
hogy számos kiváló tanárunk kiváló szólistákat nevel – többet, mint amennyit az
ország hangversenyélete ma még igényel. A szólisták csak részben elégíthetik ki
ambícióikat a pódiumon, így tehetségüket a pedagóguspályán érvényesítik – és
újabb kitűnő szólistákat nevelnek!
Fordítva áll a helyzet a hegedűsökkel.
Nincs sem annyi tanár, sem annyi zenekari muzsikus, mint ahány kellene. A
létszámhiánnyal küzdő munkahelyek tudomásul veszik a gyenge teljesítményt,
ez viszont nem ösztönöz jobb munkára. Bárki büntetlenül produkálhat a saját
színvonala alatt is. Az alapfokról kevés növendék érkezik a szakiskolába, s
ők sincsenek megfelelően felkészítve. Néhány kivételtől
eltekintve a képzés arányát és színvonalát a legfelső fokig ez határozza
meg. Kevés tanulót vehetnek fel a tanárképző főiskolára, s az ismét
csak kevés tanárt bocsájt ki, akiknek egy része zenekarba megy, így tovább
csökken az utánpótlás. A túlterhelés fokozódik, ami elveszi a fiatalok kedvét a
pályától, így tovább nőnek a beiskolázás gondjai. A kör bezárul.
Hogyan lehet megfordítani egy ilyen
tendenciát? Átgondolt intézkedésekkel.
ALTERNATÍVÁK
1. A mai állapotok a művészi színvonal
visszaeséséhez vezetnek, és az sem biztos, hogy a számszerű eredmények
fenntarthatók. Ez az alternatíva súlyosan ellentmond más zenei területek és az
egész kulturális élet fejlődésének.
2. A színvonal óvása érdekében csökkenteni lehet
az intézmények számát és tevékenységi körét. Ez is ellentmondásban van a
fejlődő zenei igényekkel, lehetőséget ad a könnyű
műfaj aránytalan térhódítására.
3. Átgondolt és összefüggő
intézkedések rendszere, a tehetségekkel való megkülönböztetett foglalkozás
(minden oktatási szinten) és a szakma presztízsének növelése (fizetések,
lakáshelyzet, külföldi utak, túlterhelés csökkentése, szólisztikus
és kamaraszereplés lehetősége, munkahelyek szellemének javítása)
eredményezhet lassú javulást. Tovább érvényesülnek azonban a mai káros hatások,
amelyek még hosszú éveken át gátolni fogják a fejlődést.
4. Az önmagát erősítő folyamat
megfordítása rövid időn belül csak külső hatásra várható (külföldi
tanárok és muzsikusok szerződtetése, ami a túlterhelés növelése nélkül
teszi lehetővé a képzés javítását). Emellett természetesen a harmadik
pontban vázolt intézkedésekre is szükség van.
JAVASOLT INTÉZKEDÉSEK
1. Növelni kell a hegedű tanulók
számát valamennyi oktatási szinten, de elsősorban a tanárképző és
zenekari muzsikus-képző tagozaton.
2. Valamennyi tagozaton be kell vezetni,
illetve fejleszteni kell a zenekari muzsikus-képzést, aminek a hároméves
tagozaton elengedhetetlen feltétele egy negyedik, gyakorló év programba
iktatása. Ennek költsége nem növeli arányosan a tanárképző főiskola
költségvetését, hiszen a gyakorlat a meglevő munkahelyeken folyhat és a
gyakorlók már akár fizetést is kaphatnak.
3. Módot kell találni arra, hogy a
szakképzetlen vonóstanárok rendszeres továbbképzésben részesüljenek és bizonyos
korhatáron alul ezt a pályán maradás feltételéül kell szabni.
4. A zenei intézmények nagyobb része ma már
vidéken működik. Ugyanakkor a legmagasabb képzést egyedül nyújtó
Zeneművészeti Főiskola (5 éves) egyre kevésbé gondoskodhat a vidék
magasabb szakképzettségű muzsikusokkal való ellátásáról. Nemcsak a
budapesti növendékek nem mennek vidékre, de a vidéki fiatalok is lehetőleg
Budapesten helyezkednek el az Akadémia elvégzése után. A vidéki intézmények
legmagasabb szintű szakember-utánpótlását csak vidéken lehet megoldani. A
halogatás csak növeli a Budapest és vidék közti szintkülönbséget, ez pedig a
provincializmus legfőbb gyökere. A vidéken felnövő
tehetségek egy része mindenképpen lehetőséget kap arra, hogy a
főváros zenei intézményeiben folytassa művészi pályáját.
5. Kitűnő megfogalmazása az egyik
legfontosabb követelménynek, hogy a tehetséges gyerek mellé tehetséges tanárt
kell adni. Jelenleg Budapesttől távolodva intézményesen csökken annak a
lehetősége, hogy a gyerekkel egyáltalán megfelelő
képzettségűtanár foglalkozzék. Pedig a tehetségek aligha jelentkeznek
Pesttől távolodva csökkenő hierarchikus eloszlásban!
Az alapfokú képzésben jobban el kell
választani a pályára való felkészítést a művelt zenekedvelők, a
jövendő közönség, az esetleges amatőrök képzésétől. A tagozatok
nem töltik be a nekik szánt szerepet, a különbség többnyire csak a nagyobb
tanítási időben mutatkozik meg. A tanárnak nem érdeke, hogy
muzsikus-szakmára készítse fel növendékét, s abban még kevésbé érdekelt, hogy
tehetséges növendékét nála jobb kollegához tanácsolja. Az átirányítást
meghallgatások rendszerével központilag kell intézni.
6. Meg kell vizsgálni, hogy más országokhoz
hasonlóan nem lehetne-e nálunk is a jelenleginél fiatalabb korban kezdeni a
hegedű-oktatást.
7. A tehetségek kiválasztódásának egyik
akadálya a szakiskolai felvételnél jelentkezik. Szakiskola csak 7 városban van.
Akinek nem jut kollégiumi hely és nem győzi a csillagászati összegű
albérleti díjakat, kiesik a továbbtanulásból. Növelni kellene a szakiskolák
számát és a kollégiumi férőhelyekét is.
8. A szakiskolák munkájában még inkább
érvényesülnie kell a fő célnak, a pályára való előkészítésnek. A
hangszeres képzésnek döntő szerepet kell kapnia, emellett a
kamaraegyüttesben vagy zenekarban való együttes játékkészségét is fejleszteni
kell.
9. A tanulók pályára irányítását már a
középfok utolsó éveitől kezdve a jövendő munkahelyek ösztöndíjaival
lehet segíteni.
10. Fel kell hívni a szakmai köztudat
figyelmét a vonósutánpótlás súlyos gondjaira. Az ország zeneélete számára nem
az a fő kérdés, hogy hány világjáró hegedűszólistát bocsát ki az
Akadémia (ami persze nemzeti büszkeség!), hanem, hogy
jó muzsikusok tucatjai kerüljenek a zenekarok és zeneiskolák legfontosabb
pozícióiba. A szélesedő alapbázis a szólisták kiválasztódását is
elősegíti, ne veszélyeztessük tehát azzal, ami például egy vidéki
tagozaton megtörtént: a szűk létszámkeret terhére a pályázóhegedűs növendék
helyett – a tagozat javaslatával ellentétben – gitárost vettek fel.
11. Körültekintően kell eljárni a
külföldre-szerződtetésekkel. Lehetőségüket nem szabad kizárni, de a
mértéket az itthoni helyzet ismeretében kell megszabni. A
külföldre-szerződés divatja ellen a legjobb módszer az itthoni
életfeltételek javítása és a tanulmányi ösztöndíjszerződések rendszere.
12. A hivatásos zenekarok túlterhelésének
csökkentését és a belső műhelymunkát csak a nevelés célját szolgáló
repertoár kialakításával, magas próbaszámmal és igényesen előkészített
produkciók ismétlésével lehet elérni.
13. Többet kell követelni a zenekari
tagoktól és érdekeltté kell tenni őket hangszertudásuk tökéletesítésében
(természetesen két főálláson túl ez csak kivételes esetben sikerülhet!).
Ösztönző lehet olyan zenekaron belüli versenyek kiírása, amelyeket fizetés javítás, vagy előlépés követ (erre már több
zenekarnál van példa!).
14. Külön gondot kell fordítani a
legfontosabb zenekari pozíciók utánpótlásának megszervezésére. Módot kell
találni arra, hogy a legtehetségesebb fiatal muzsikusok már korán és szervezett
formában szerezzenek gyakorlatot az igényes zenekari munkában.
Azzal kezdtem a
cikket, hogy egy bonyolult kérdésnek csak néhány oldalát érintem. A javaslatok
is bizonyára kiegészíthetők számos gondolattal.
Nem vagyok
zenetanár, még muzsikus sem, mégis szakmám – és szívügyem – a zene. Azokért a
gondolatokért, amelyeket egymás mellé csoportosítottam, zenetanároknak és
muzsikusoknak tartozom köszönettel, az idézett számadatokért az illetékes
intézmények vezetőinek és munkatársainak.
IV.
Strém Kálmán, a kiváló hangversenyrendező és zeneszociológus hetvenötödik születésnapjára megjelent könyv (Szerk.: Gerő Katalin, Gramofon Könyvek 2005) az akkor már negyedik esztendeje elhunyt kiválóság fájdalmas hiányáról szól a magyar zenésztársadalom, és kulturális közélet közreműködésével.
Embersége, impozáns életműve,
lebilincselő egyénisége és a bennünk ma még elevenen élő
személyiség kiemelkedő emberi kvalitásai e könyv oldalain lapról lapra
bontakoznak ki a magyar zenei élet fontos szereplőinek visszaemlékezéseiből.
7 képet tovább gazdagítja a hely- és családtörténeti anyag, amely személyes
relikviák közrebocsátásával teszi még árnyaltabbá és közvetlenebbé a
mozaikokból kirajzolódó portrét, míg szakmai hitvallása autentikus forrásból,
két fontos interjúból rekonstruálható. A kötetből Zelinka
Tamás visszaemlékezését elevenítjük fel:
ZELINKA TAMÁS
Ha Kálmánra
gondolok, mindig eszembe jut ez a tőle hallott és rá oly jellemző kis
történet, ami a Hol vannak a magyar vonósok? című nagy port kavart
könyvében is olvasható:
„Évekkel
ezelőtt Szatmárban, valahol az isten háta mögött Hangversenyeztünk. A
jeles budapesti művésznő a művelődési ház előtt
kiszállt a kocsiból, és döbbenten nézett végig a falu főutcáján, amit
sártenger borított. Nem kellene előbb járdát építeni, és csak azután
hangversenyt rendezni? - kérdezte. A művésznőt megható szeretettel
fogadták, számára ez volt a válasz. Engem pedig sokáig nyugtalanított a kérdés,
és máig is gyakran eszembe jut.”
Ez a dilemma végigkísérte az életét. Ugyanezt a kérdést szegezték neki
akkor is, amikor a teljesen lepusztult, kifosztott fertődi kastélyban
kezdett koncerteket rendezni: „Nem kellene előbb a kastélyt rendbe hozni?”
Az ő válasza pedig rendre az volt, hogy a kultúra magával fogja hozni az
igényt a környezet kulturáltabbá tételére. Valakinek el kell kezdeni a sort,
meg kell tenni az első lépést! És ő volt az, aki mindig megtette.
Rendületlenül
hitt ugyanis a művészet embert formáló erejében. Ezért is volt kiemelt
szívügye a gyermekek zenei nevelése: bennük látta a jövőt, a jövő
zeneértő közönségét, amelynek elcsábításáért meg kell dolgozni. Tudta,
hogy ha a legfogékonyabb korban nem találkozik egy gyermek a muzsikával,
később nincs remény arra, hogy a zene élményét megtapasztalja. Ezért is
figyelt oda annyira a nekik készülő koncertekre, amelyeket igyekezett
mindig meghallgatni, bármilyen messze voltak is.
Ha éppen én
vezettem a műsort, együtt utaztunk a koncert helyszínére. Ilyenkor
főpróba-szerűen elmondtam neki a szövegem. Ha elnyerte tetszését,
akkor egészen biztos lehettem abban, hogy a gyerekeknek is tetszeni fog;
nemcsak rendező, hanem pompás dramaturg és kiváló pedagógus is volt.
Azokat a vidéki utakat hosszú éveken át a mindenkori Skodáján tettük meg.
Remekül vezetett, ismerte az országot, mint a tenyerét. Nem létezett olyan kis
falu, ahol ne tudta volna pontosan, milyen a kultúrház vagy a templom, az iskola
vagy egy kis közösségi ház.
Utazásaink
közben a beszélgetés többnyire az előttünk álló koncertről vagy
további tervekről szólt, de gyakran terelte a szót a szép tájra vagy akár
egy virágra, amely mellett elhaladtunk. Ilyenkor képes volt megállni, hogy
megcsodálja a természetet. Kiszállt az autóból, és az volt az érzésem, hogy
teljes tüdővel szívja magába az illatokat, a fényeket, a horizontot. Nem
sok embert láttam életemben, aki számára ilyen örömöt jelentettek a természet
adta szépségek, aki számára az élet ilyen csodálatos boldogsággal telített lett
volna. Örülni tudott mindennek, az apróságoknak is.
Mindannyiszor
éreztem benne azt a szerénységet és alázatot, amellyel szinte megköszönte a
természet láttán azt, hogy élhet, hogy a létezés örömét átélheti. Talán innen
fakad az a tulajdonsága, hogy tisztelte valamennyi emberben a maga adottságát,
ezért tudott olyan szerényen és jóindulattal viseltetni mindenki iránt. A
belső, meggyőződésből fakadó szeretet vezérelte. Ez
látszott a szemében és különleges, melegséget sugárzó, megnyugtató mosolyában.
Harminchárom évig dolgoztam a budapesti Városháza kulturális munkásaként.
Amikor a fogaskerekek akadozni kezdtek, legtöbbször Kálmántól kértünk tanácsot,
és ő mindig segített. Pillanatok alatt áttekintette a problémákat,
valamennyi vetületét néhány szóval vázolta, és kivétel nélkül minden esetben a
legmegfelelőbb megoldást, az egyetlen helyes vagy járható utat javasolta.
Elképesztő volt lényeglátása, logikus, tiszta gondolkodása. Tudta, tisztán
látta azt is, hogy ennek a városnak feltétlenül szüksége van egy nagy létszámú
közönséget és zenekari apparátust befogadó, modern akusztikájú teremre. Éveken
át érvelt mellette, írt megfelelő fórumokra ennek érdekében, majd aktívan
vett részt a tervezés-kialakítás folyamatában is, így a Bartók Béla Nemzeti
Hangversenytermet megvalósult álmai egyikének tekintette. Az általa hazahozott
Schiff András koncertjei alkalmával még ezt a hatalmas termet is sikeresen
töltötte meg. Sajnos nem sokáig élvezhette a zene új otthonát. A több mint fél
évszázadot felölelő aktív tevékenységének mozzanatai közül nemigen lehet
eldönteni, melyik volt a legfontosabb, legértékesebb. Minden bizonnyal
valamennyi együttvéve. Mindezeken túl ügyszeretete és koncepciózus gondolkodása
teszi őt kivételessé és pótolhatatlanná.
Az általa
rendezett koncerteken, amelyekre meghívott vendégeit fogadta, nem csak a helyek
minőségére figyelt, hanem arra is, hogy a barátok lehetőleg egymás
mellé kerüljenek. A jegykiadásnál pedig sosem maradt el jókívánsága: „Érezzétek
jól magatokat!” Végezetül egy beszélgetésből idézek vissza egy apró
részletet. Egy alkalommal arról kérdeztem, hogyan is néz ki egy-egy koncert
költségeinek és várható bevételének a számbavétele. Mikor végigsorolta
a tételeket – terembér,
hangszerszállítási díj, kottabérlés, honorárium-kifizetés stb. stb. –, nyilvánvalóvá vált számomra,
hogy a pozitív oldalon nem sokkal számolhat. „És mi marad Neked?” – tettem fel a kérdést. Ő
nevetve válaszolta: „Nekem meg marad a tapsvihar.”
V.
ÉLETKÉPEK[4]
Strém Kálmán jelenléte, munkássága a hazai hangversenyéletben a mai napig
meghatározó a zenei élet résztvevői számára. Az Országos Filharmóniánál
töltött évek során vált ismertté az egész ország szervezői és
művészei körében. Bárhol járt, szeretettel és tisztelettel fogadták.
Később a Strém Koncert Kft. keretében szervezett
Földvári Napok különleges atmoszférája, izzó szakmai közege felejthetetlen
emlékekkel gazdagította a résztvevő művészeket és hallgatóságot
egyaránt, budapesti koncertsorozatai pedig a zenei élet kiemelkedő
eseményeinek számítottak, lehetőséget adva a legnagyobb művészek,
valamint a fiatal, ígéretes tehetségek bemutatkozására is.
Számunkra mégis az
Eszterházán, Eszterházáért folytatott tevékenysége a legjelentősebb.
Évtizedeken keresztül igyekezett megszervezni a fertődi Esterházy-kastély
zenei életét. Koncertek, fesztiválok sora, és a kiemelkedő szakmai
színvonal kísérte itt is jelenlétét. A küzdelmek sosem tántorították el, inkább
megerősítették céljai elérésben: méltó módon megőrizni a valaha élt
egyik legnagyobb zeneszerző, Joseph Haydn emlékét, és visszaidézni az
Esterházy hercegi udvar kivételes zenei életének pompáját, gazdagságát.
Hálásak vagyunk, hogy
ismerhettük, és megtapasztalhattuk azt a szakmai alázatot, amivel a
hangversenyrendezést egy személyben művészi szintre emelte. Máig példakép
számunkra, és minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy intézményünk, a Haydneum – Magyar Régizenei Központ Strém
Kálmán szakmai örökségének szellemiségében folytassa tevékenységét.
Fotó: Felvégi Andrea
