Gyógyító muzsika

Fekete Sas Könyvkiadó, 2023. 96 oldal

Petrőczi Éva legelső verseskötete 1979-ben jelent meg, a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Azóta számos lírai gyűjteménye látott napvilágot, (szépprózai, tudományos, gyermekirodalmi- és műfordításkötetek hosszú sora mellett); munkásságáért 2013-ben József Attila-díjat kapott. Sokáig dolgozott egyetemi oktatóként, tanszék, majd intézetvezetőként, ahol nemcsak angol irodalmat, régi magyar és walesi irodalmat, műfordítást, de alkotó írást is tanított, amely óráknak magam is hallgatója voltam. Kiváló költőként igyekezett átadni mindazt, amit a művészi hatás élményéről gondolt. Az irodalmi alkotásoknak csupán egyik oldala a nyelvészet, az elmélet, a másik éppen maga a cselekvő Élet, ezért Rilke immár mottóvá lett sorai ide kívánkoznak, Tóth Árpád fordításában: „…Változtasd meg élted!” Fontos, hogy az adott pillanatban bennünk hogyan visszhangzik a költemény. Akár a jazz muzsika, akkor és ott keletkezik, és nem körülhatárolt. Mert minden csak nyitottság és készenlét, szabadimprovizáció. Jól tudta ez Kassák Lajos is annakidején, ezért múlhatatlan az ő érdeme a modern magyar költészet történetében: ő az első magyar „jazz-költő”, aki egész lényével a nyitott horizont felé gravitált. Petrőczi Éva ennek a felfogásnak a szellemében oktatott az óráin, és a nagy lélegzetű szabadversektől (Tolnai Ottó) egészen Jékely Zoltán klasszicizáló stílusáig bezáróan izgalmas szövegekről beszélgettünk.

A 2022 és 2023 között keletkezett költeményeket magába foglaló Varázslat, Zsolnay-tányérral című, Petrőczi immár huszadik verseskötete kicsit olyan, mint egy antik görög váza (ez esetben egy bűvös falitál), amely nemcsak egy közösség „titkos” történetét, de a személyes mitológia már-már szakrális érzületeit, motívumait hordozza magán sajátos, finom, érzékeny megmunkáltsága révén. Ahogy forgatjuk, újabbnál újabb képek, lelki lenyomatok, lábnyomok elevenednek meg. Miként Krúdynál, itt is a múlt kandírozott gyümölcseibe „harapunk”. De pontosan ezért lesznek a jelenvalóság organikus, karakteres ízeivé. A címadó vers mindjárt a legelején jelzi: a múlt egy örökkévaló, aranyfényű lebegés, amely rácáfolva az idő természetére, mégis múlhatatlan. Ahogy Andrej Tarkovszkij Tükör című filmjének álomképeiben, hasonlóképpen itt is: „… A kékszegélyes minták-indák / segítenek, hogy kitáruljon ismét / a János utca három, földszint egyes / lakás hűséges ajtaja, ahol Ómi / mindmáig vár rám, s még / csak csodálkozva sem néz / fehér fürtjeimre, tekintete nem tétova, / mert őz-szemében ott lakik örökre volt-hajam aranya.” (Varázslat, Zsolnay-tányérral). Petrőczi Éva tudatos törekvése: a gyógyítás, a muzsika és a költészet „hármas fonatának” érzékeltetése. A muzsika átvitt értelemben (mint költészet), de mint tematika is jelen van a kötetben. A recenzió e pontján fontos elmondani, hogy a kötet előszavát nem más, mint a Szent János Kórház osztályvezető gasztroenterológus főorvosa, Székely György jegyzi. Róla tudni kell, hogy kiváló orvos, de emellett a klasszikus zene avatott ismerője, számos zenei könyv szerzője, szerkesztője, és ő maga is zenész, hegedű- és klasszikus gitárművész, a salzburgi fesztiválok magyarországi „nagykövete” és krónikása. Gyakran találkozhatunk nevével a komolyzenei programfüzetekben és a médiában. Ő így fogalmaz az előszóban Petrőczi Éva kötetbéli verseiről: „Beavat egy különleges világba, amely a múltban gyökerezik, de a jövőbe lát. Szinte együtt él a múlt sok-sok szereplőjével: mint egy nagy család, amelynek hol egyik, hol másik szereplője bukkan fel a versekben. Hol egy távoli orvos-ős, hol egy sebész-oratóriuménekes nagybácsi, hol a mindkettőnk számára oly fontos barát és nagy művész, Fischer Annie.”

A költők zenészekhez, zenészekről vagy konkrét zenei művek hatására írt költeményeit sokan ismerhetjük. Ennek ellenére érdemes volna egyszer egy vaskos kötetben kiadni ezeknek a magyar- és világirodalmi alkotásoknak a sokszínű, gazdag gyűjteményét. Hiszen e „programversek” sokféleképpen – változatos megközelítésben és a különböző századok és korszakok differenciált látásmódjával, a költészet sajátos nyelvén – „reflektálnak” a zenei élmény bonyolult összetettségére. Talán a zene az a művészet, amellyel kapcsolatban leginkább fel tudjuk idézni azt a különleges, sorsfordító pillanatot, amelyben végérvényesen a hatása kerültünk, majd akár az életünk is megváltozott általa. Példának álljon itt Pilinszky János, akiről köztudott, hogy milyen erőteljesen kötődött a zenéhez. Bach mellett Franz Schubertet is felfedezte magának. Szerenád cím versét éppen Schubert C-dúr vonósötöse ihlette. Megemlíteném még a nemrég elhunyt erdélyi költő, Kovács András Ferenc Die Kunst der Fuge című nagyívű költeményét, amely Johann Sebastian Bach egyik legnagyobb művének, A fúga művészetének hatására született. Petrőczi Évánál olyan „zenés” költeményeket találunk – ihlette azokat akár előadó, akár a zeneszerző, akár egy mű vagy egy-egy életrajzi elem – mint a Mozartot megidéző „Mindent elpenget”, a kedélyes iróniával fűszerezett Fél Füstölt pisztráng – meg a „Pisztrángötös”, amelyben a költőnő sorra veszi a Schubert-dalokkal kapcsolatos emlékeit. Itt is megjelenik a gyógyítás motívuma: „… zsenge éveimet átszőtték-gyógyítgatták / sokszor a Schubert-dalok.” De később Schubert drámai oldala is megmutatkozik: ”… Akadtak felkavaróbb schubertiádák is, / a „Margit a rokkánál”/ reménykedő, szerelmes feszültsége, / épp úgy, / mint „A zenéhez” égközeli áhítata, / mindkettő csakis / Kathleen Ferrier hangján, / s mindkettő még ma is, / vén fülembe is / szenvedéllyel hasít. Nem tagadom, „A Rémkirály”-tól / mindig féltem, / de tömörség-leckéje jót tett nekem.”

A fiatalon, 41 évesen elhunyt angol alténekesnő Kathleen Ferrier áll az Egy régi filmhíradóra című költemény középpontjában. Az első műtéten már túlesett, daganatos betegségben szenvedő művész – akit Petrőczi a versében megtestesült Zenének nevez – azzal tudattal, reménnyel utazik el 1951-ben hollandiai fellépésére, hogy talán legyőzte betegségét. De mindezek után a kinti operafesztivál hiúság vására-jellege, a rivaldafény, a sztárság, (amely amúgy is mindig idegen volt tőle!) a holland filmhíradótól kapott mindössze 30 másodperc már nem sértheti meg: „Micsoda nyüzsgés és mennyi csörtetés, / de nem érdekelt, hiszen rám várnak / a hangok és a hangok barátai, / ti meg csak habzsoljátok lelkesen / ezt a pár napnyi, ingyen itókákkal / meg-meglocsolt dűne-lepényt.”

Petrőczi az érzelmi üzenetet átadására sokszor a mindennapi valóság alaphelyzeteit teremti meg, olyan versszituációkat, amelyekben a költészet nemcsak esztétikai szépségű alkotás, hanem egyben lírai „kor- és valóságdokumentum”. Erre kiváló példa a Bartók, a szeder- és almaszedő című költemény, amely az Amerikába szakadt, már nagybeteg, de éppen érett gyümölcsöket szüretelő és kínáló Bartók Béla egy kerti életepizódját villantja fel: „Bartók vermonti, „gyümölcs-orgiás”/ pillanatait meg semmiképp / nem érthettem egészen, / csak valami sejtelem kerülgetett, / amikor tízévesen először / olvastam / Agatha Fassett, / az itthon még Illés Ágota néven / megismert, baráti zongoratanítvány / gyöngéd könyvének / Béla és Ditta vermonti nyarát / felidéző, néhány, mindmáig gyümölcsillatú oldalát.” Hogy aztán következzen a felismerés: „Én, az egykori zsenge gyermek, / még nem tudhattam, hogy egy-egy / ilyen, tobzódva érő szedret, s piros almákat kínáló, / tóparti órácska minden /halálraítéltnek kijár, s kijárt.” A vers elején frappáns mottót találunk Agatha Fassettnek, Bartók-egyik tanítványának tollából. Aztán más, különleges módon is fölbukkan a muzsika a kötetben: a Nobel-díjas orosz költő, Joszif Brodszkij zenei produkciója nyűgözi le Petrőczit, amikor is a neves alkotó egy amatőr felvételen a Lili Marleent énekelgeti: „Amíg hallgatom, / amint oroszul, / dohányfüst-, s vodkapácos, / mégis gyöngéd hangján / Joszif Brodszkij / a »Lili Marleen«-t egy / megkopott felvételen eldünnyögi, / belémvág: hiszen / bárhol és bárkiből / lehet áldozat valaki.”

A világhírű magyar zongoraművésznő, Fischer Annie alakja is megelevenedik az És meglebbent a vászon… című költeményben. Éppen egy Fischer Annie-ra emlékező zenekadémiai ünnepség és koncert tanúi lehetünk, ahol barátai, zenésztársai muzsikálnak és emlékeznek rá. De több volt ez, mint egyfajta zenei teadélután, nosztalgia-est, spirituális utazásnak bizonyult minden pillanata, a lélek legmélyére: „Ahányszor a fehér vetítővásznon / gyönyörű fényképed meglebbent: / hinnünk kellett az üzenetnek: / nincs örök halál, de van feltámadás. / És mindenkinek jut belőle: legyen bár / sorsa zongorátlan, vagy zongorás.”

De nemcsak zenéhez kapcsolódó költeményeket találunk e színes kötetben, hanem a múlt megidézésének változatos tematikáját, a rég eltávozott családtagokra való méltó emlékezést, nem versszobor-faragást, hanem mindnyájuk visszaszólítását a mába. Ilyen a Régimódi családi krónika, amelyben a költőnő egy vándorszínész-ősről mesél. Vagy éppen az édesapja kilencvenötödik szülinapjára írt vallomás, a Születésnap: „Akárhogy is volt, szeretlek, szerettelek. / Arcomban ott lappang gyerekkori arcod / minden játékra kész vonása, / s az, hogy szürkeségbe kövült / igazi felnőtt / egyikünkből se lett, nem lehetett.”

Igazi kulturális sokszínűség alkotja a Varázslat, Zsolnay-tányérral című kötet magját; és ebből bontakozik a lírai versfolyam bensőségessége, hogy aztán az emlékező tudat felvillanó fényénél a „szent nyomok” tovább segítsenek, érleljenek bennünket, Olvasókat, a költészet és a vallomás erejébe vetett hit utolsó menedékét kínálva számunkra.

Szegedi-Szabó Béla