SZILI ISTVÁN[1]

 

Zenekritikák felsőfokon

 

„Az, aki vagyok, szomorúan tekint fel ahhoz, aki lehetnék!”

 

 

Ez a (Friedrich Hebbeltől származó) mondat lehetne a minap kezembe került Péterfy Jenő[2] kritikai írásaiból összeállított kötet jelmondata. Mert egy önmagával szüntelenül elégedetlen embertípust jelent. Ez a 19. századbeli ítész szinte mindenhez hozzászólt, amit a művészetek és a művészvilág felkínált neki. A dolog természetéből fakadóan azonban nem csak kritikusként lépett színre (elsősorban színibírálatai és irodalomkritikái érdekesek), de az esszéirodalomban és az irodalomtörténetben is nyomot hagyott maga után. Viszonylag kevés - 30 körüli - zenei vonatkozású írását, illetve Zichy Mihályról és Munkácsi Mihályról szóló műbírálatát akár kirándulásnak is tekinthetnénk, ha nem tudnánk, hogy személye a kor egyik legsokoldalúbb szereplőjét jelentette. Még hegedülni is megtanult. Ez persze nem magyarázza kielégítő módon a majdnem mindig találó zenekritikai észrevételeit. Mindössze 49 évet élt: pesszimizmusából fakadó depressziója miatt öngyilkosságot követett el. Gondoltam, utána nézek, mivel személye eddig ismeretlen volt előttem. Hamar megtudtam, hogy életében egyetlen kötetbe foglalt munkáját sem adták ki, de a lapokba írt kritikái megjelentek. Váratlan és nehezen érthető halála után azonban többen is tollat ragadtak: volt kollégái, ismerői, későbbi méltatói.

 

Közülük kiemelkedik Patthy Károly, a volt kolléga és irodalomtörténész, aki szertettel emlékezik rá. „Ritkán lépett még nálunk valaki oly fiatal korban akkora általános műveltséggel középiskolai katedrára” – írja róla abban a tanulmányban, amit kollégái szűkebb körében olvasott fel. Goethe soraival (Dichtung und Wahrheit) köszönt el tőle: "Korai halála felhívta a figyelmet élete értékére. Igen, talán tevékenységének hatása, ha idősebb korában is folytatja, nem lett volna akkora, mint most, hiszen ő is, mint többen mások „rendkívüli emberek, akiket a sors egy furcsa és undorító vég miatt különböztetett meg”.

 

A mai méltatók között Koós István irodalomtörténész ezt irta róla: „Mindig értékel, az értékítéletei pedig erőteljesek, határozottan körvonalazottak, merészek és invenciózusak… egy önálló mikrokozmosz, melynek érzése és eszmevilága külön szög alatt töri meg a reá ható élet sugarait.”

 

Ezúttal Péterfy Jenő (valamint Sőtér István és Csont András segítségével) néhány zenei vonatkozású írásáról kívánok szólni.

 

Előre bocsátom, hogy a 19. század 70-es 80-as éveiben vagyunk. Ezekben az írásokban helyt kap a helyszíni tudósítás, a zenekritika (a „műértő” közönségre vonatkozó is), az operakalauz, sőt Liszt, Mahler vagy Bülov személye. Legtöbbször pedig Joachim József, a kor (és talán a világ) legkiválóbb hegedűművésze. Akiről Goethét idézve (a Schillerről mondottak alapján) azt állapítja meg, hogy „nem közöttünk lett naggyá”. Mert hát a „művész hazája széles e világ” (Vörösmarty). „Csak a magyarnak kell letépnie »fényes … nemzeti jellegét« lelkének, és kozmopolita frakkba kell bújnia, ha számot akar tenni a nagyvilágban… Egy ilyen művész, éspedig a legnagyobbak egyike Joachim is. Ma újra közénk jött, ma újra hallatja nagy művészetét.”

 

Ki tudósíthatná a ma emberét lényeglátóbban Joachim Józsefről, mint Péterfy Jenő? És a „ki”-vel kezdődő kérdések Joachimra vonatkozó özönében ki éleszthetné fel a ma már jobbára elfelejtett Louis (Ludwig) Spohr alakját, szellemét? Ki tudná Bach Chaconne-ját sokrétűbben bemutatni? Ki játszaná el szebben Beethoven hegedűversenyét?  Érdekes a Paganinivel való összehasonlítása is. „Ami a múlt időknek Paganinini volt, az a maiaknak Joachim!” De a témában való hosszas fejtegetés végén oda lyukad ki, hogy „Joachim azért egyetlen, mert nála a virtuóz egészen a művészbe olvad fel…Ő nem akar pusztán külső játéka által hatni, hanem a zenei gondolat által, melynek oly páratlanul tökéletes kifejezést tud adni.” Később még ezt írja: „Ő (ti. J.J.) hegedűjén – alakít… Nem utánoz, hanem az eléje tett művet újrateremti.” Liszt még vitatta, hogy a valódi művész és a zeneköltő egyenrangú munkát végez. „Művészi ihlet ül…hegedűjén, és épp e művészi ihlet, az egyéniség e csodálatos varázsa az, miáltal Joachim a reprodukcióművészek sorából az eredeti géniusszal bírók közé lép.”

 

Akkoriban hangverseny tartására csak egyetlen méltó hely volt Pesten: a Vigadó. Itt lépett fel Liszt Ferenc is 1879 márciusában a szegedi árvízkárosultakért tartott jótékonysági koncerten. Természetesen Péterfy Jenő erről is tudósított, csakúgy, mint Brahms hegedűversenyének Budapesten tartott ősbemutatójáról. Ahol Brahmson kívül természetesen Joachim Józsefé volt a dicsőség. Aztán ne feledjük, ott volt Gustav Mahler igazgatói bemutatkozásánál a budapesti Operában, amikor is karmesterként Wagner Walkür-jét adták elő. „Fiatal, erélyes ember, ki testestől-lelkestől zenésznek látszik… A közönség Mahler urat bátorítólag fogadta. Az első előadás tapsai nagy részben őt és az előadókat illették, kiknek igyekezetét, részben sikerét szívesen elismerjük.”

 

Zenekritikusként (is) kivívta azonban az ellenszenvet: mint életrajzírója, Zimándi P. István feltételezi, maga Goldmark Károly járta ki, hogy a főszerkesztő, Falk Miksa felmondjon Péterfynek, mivel az ifjú recenzens nem nyilatkozott ájult csodálattal Goldmark művészetéről. Igen, mert csúfondáros-csipkelődő is tudott lenni, elég, ha idézzük beszámolóját Gustav Mahler és a Wagner-operák debütálásáról: „Nem egészen közönséges színházi eseménnyel állottunk szemben: az első este tűz ütött ki a színpadon, az ismétlést pedig a főváros gyászolása szakította félbe. S az új igazgatót a véletlen démona – ez is egy csúnya, irigy Nibelung – majdnem elütötte fáradsága jutalmától. De végre is megtörtént e bemutató, a zenedráma hosszú felvonásai másodszor is elvonultak előttünk…” Kissé később már ez olvasható: „Közönségünk háromnegyed része előtt – s bizony keveset mondok – érthetetlen marad, ami a színpadon történik; azoknak pedig megmagyarázhatatlan rejtéllyé válik, akik elég szerencsétlenek voltak s a szövegkönyvben kerestek tájékoztatást. Egy szomszédomat éppen a tűzvarázs fölhangzásánál, a harmadik felvonás végén bírtam fölvilágosítani, hogy ez a Wotan tulajdonképpen nem valami sziklák között élő lovag vagy elátkozott király, hanem egy német isten, aki Schopenhauert tanulmányozta, s kifáradva hosszú énekeiben, alig várja már azt a percet, mikor Walhallával együtt ő is az örök tűz martaléka lesz.” Ezt olvasva azonban nehogy azt gondolja valaki, hogy Wagner lebecsüléséről van szó. Mert jóval odébb már ezt olvashatjuk: „…benne a nagy zenész mellett egy szenvedélyes gerjedelmű költő, egy makarti[3] képekben dúskálódó festő s egy filozófiai hangulatokba elmerülő nyakas teoretikus élt, és ez a négy ember példátlan szívóssággal fogott egyszerre föladata megoldásához. Ezt a négy embert esztétikai szemléletünkben össze kell foglalnunk, ha meg akarjuk érteni művét.” Majd tovább: „Zenéje…nem csak a legnagyobb mérvben s a kicsiny részletekig festői, hanem folyton a szuperlatívuszokban mozgó is. A végleteknek, a fokozott szenvedélyességnek, az örök nyugtalanságnak zenéje, mely a jótékony középszert pillanatokra sem ismeri.”

 

Ime, ez, pontosabban ilyen volt Péterfy Jenő kritikai hozzáállása, akit életében szerettek a tanítványai és kollégáinak egy része is. Nem feledkezhetünk el róla, hiszen a hazai műbírálat egyik úttörője volt, aki ugyan Jókait is bírálni merészelte, de Arany Jánost végtelenül szerette.

 

FÜGGELÉK

 

Dr. Harsányi Zoltán: Péterfy Jenő a képzőművészetről

https://publikacio.uni-eszterhazy.hu/1651/1/65-75_Harsanyi.pdf

 

Csont András: Kritikus író (Holmi, 2002/8.)

https://www.holmi.org/2002/08/csont-andras-kritikus-iro-peterfy-jeno-zenekritikai

 

Koós István: Példaképem Péterfy Jenő

https://azolvasaskalandja.blog.hu/2014/10/26/peldakepem_peterfy_jeno

 

Patthy Károly: Péterfy Jenő emlékezete

https://hu.wikisource.org/wiki/P%C3%A9terfy_Jen%C5%91_eml%C3%A9kezete


[1] Szili István nyugdíjas főiskolai oktató (ELTE Tanárképző), biológus - és zenekedvelő. Zenei témájú írásai megjelentek már többek között a Természet Világa c. folyóiratban, és a Napút c. online folyóiratban.

[2] Péterfy Jenő válogatott művei Sőtér István jegyzeteivel – Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983

[3] makarti: utalás Hans Makart osztrák akadémikus stílusú festőre