Lukács Ágnes
emlékező beszéd
Béres János Kossuth-díjas furulyaművész,
zenepedagógus, népzenekutató emléktáblájának avatásakor[1]
Béres
János bronzból készült portréja Orr Péter ötvősművész alkotása
Béres János óriási tudást hozott
magával, amit egy életen át bővített, és tévedhetetlenül felismerte a
kincseket, mit kell kiemelni, mit lehet továbbadni.
Tisztelt Vendégek, kedves
Emlékezők!
Mindannyian, akik itt
ma összegyűltünk, tudjuk, hogy ez a fogalom, „Béres János” összességében
mit mond nekünk. Nekem: János bácsi.
Minden embernek azt
kívánom, hogy életében legalább egyszer megismerhesse az ő János bácsiját,
és akár, ha csak utólag is, de még inkább életük során ismerjék fel a
jelentőségét egy ilyen találkozásnak.
Lássuk hát, hogy én
miért merek ide kiállni kedves mindnyájuk elé, hogy
megszólaljak és Béres János, az örök példakép jelentőségét kidomborítsam,
remélve, hogy lelkükben már készen áll, ott domborodik az őiránta érzett
szeretet, tisztelet, barátság és köszönet faragta emlékmű, és annak
ígérete, hogy ő élő minőségben fog mindaddig velünk haladni
tovább, amíg mi is hiszünk ennek erejében. Pecsétként itt áll már a falon Orr
Péter ötvösművész keze nyomán a Tanár Úr arcának mása.
Eszembe jut az a
kedves kis Bach-dal, amit mi, az itt lévők szinte kivétel nélkül tanultunk
az iskolában: Üdv rád és házad népére, te jó szántóvető!
Köszöntsük először is Béres Jánost ezzel a dallal, akár két szólamban is.
Üdv rád és házad népére, te jó szántóvető!
Te mindig szívesen fogadsz, miként a nyáridő.
Béres János, mint a jó
szántóvető, végtelen lelki szilárdsággal és tetterővel jó korán
nekikezdett a munkának, és vetett, vetett, irdatlan elszántsággal, hittel,
azzal a tudattal, hogy amit tesz, az jó, az kell, az maga az élet és adott
esetben a túléléshez vezető egyetlen, kikezdhetetlen törvény.
Igen, törvénynek
engedelmeskedett, boldogan és igen jelesül, annak a törvénynek, amit már az
anyatejjel szívott magába Gagybátorban, abban az Isten áldotta kis palóc
faluban, ahol az élet törvénye olyan fényesen és egyértelműen megadta a
keretet az egész közösségnek, a családoknak. Mindenkinek volt helye, mindenki
tisztában volt vele, hogy az ő helye hol van a létezésnek abban a szeretet
mezejében, és azt hogyan kell a mindennapok nyelvére
apránként lefordítani. Másképpen nem is bírtak volna a megpróbáltatások erdején keresztülvágni és János vitézzé nemesülni.
István bátyja meg is
kapta a vitézi címet, amit a család mai fiai visznek tovább. Ferenc bátyja,
majd ketten együtt is beterítették az egész országot a szívükből szóló
muzsikájukkal, no meg zengették a széles világban akkor, mikor már sok helyütt
újra kellett állítani ennek a műveltségnek a becsületét, viszont őket
hallva rengetegen visszaszerelmesedtek a saját műveltségünkbe, ami a mai
napra már gyönyörűen kiteljesedett.
Én bizony vállalom a
teljes elfogultságot, ha őróla van szó!
Igen, János bácsi
élete is hemzsegett a népmesei fordulatoktól, ahol mindenkor a legmagasabb
fordulatszámon, egészen az üveghangig tudta fokozni a teljesítményt;
ezüstfurulyáján ezt hallhatjuk is. Fiatalon a táncában a színpadon tette
láthatóvá, akárcsak énekével vagy hangjával, amikor mindenkivel megtalálta a
hangot, szó szerint és átvitt értelemben is, a határban muzsikáló pásztortól
Kodály Zoltánig. Mindenképpen maradandó nyomot teremtett a lelkekben,
csodálatosan kimuzsikálta mindenkiből, akár a lelkük-szívük legmélyebb
bugyrából is, a legcsillogóbb tehetséget. Ebben is állt a művészete, mert
a színpad mellett, ahová sokakat felsegített, a tudás átadása terén is
bővelkedett tennivalóban és sikerekben.
Szobrászművészből
kétféle van, az én meglátásom szerint. A kőszobrász, aki vesz egy óriás
tömböt, látja benne a kész alakot, és lefaragja, ami nem oda való. Az
agyagszobrász, aki vesz egy kupac agyagot, és hozzáragaszt annyi anyagot, amennyi
kell még az elképzelt forma megszületéséhez. A Tanár Úr mindkét módszert
alkalmazta, mikor melyiket. Ő élő alapanyagból alkotta meg
műveit: a tanítványait. Igen, mi, akik tanítványai lehettünk, nem keveset
változtunk, fejlődtünk, alakultunk az ő hatására. Mit tudtuk mi akkor,
hogy a furulyáskirály bűvkörébe vezetett minket a jósors! De azt tudtuk,
hogy az nagyon jó, ami mellette történik velünk – és fontos volt, hogy mi is
lássuk rajta az eredmény örömét, mert a jutalom, például, hogy ott az órákon
ízelítőt kaptunk a legkülönlegesebb örömzenélésből, hatalmas
önbizalmat és felfokozott tudni akarást váltott ki bennünk.
Immár ősz fejjel
kijelentem, hogy az én életemben sorsfordító szerepet játszott Béres János.
Bátor volt gagybátori Béres János – és mindenkiben, akit az élet mellé
kerített, hatalmas értéket tudott; kötelességének érezte, igaz tiszta
szívéből, hogy mellé álljon és bátorítsa, erőt adjon neki, mert ez
volt az élet, a természet rendje, a létezés egyetlen elképzelhető formája.
Ez volt számára a levegő, ami nélkül nem tudott élni, se furulyázni, se
családot működtetni. A világ négy sarkát felismerte, belakta, de ha az
kellett, ki is fordította.
Az üstökös elindult,
széles pályát igényelt, hatalmas fényt ontott, millió szikrát vetett – és mára
csillaggá, ragyogó örökfénnyé lényegült. Ő a csillagokkal társalgott már
életében is!
Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, a
szegénylegénynek utat mutassatok!
Béres János óriási
tudást hozott magával, amit egy életen át bővített, és tévedhetetlenül
felismerte a kincseket, mit kell kiemelni, mit lehet továbbadni. Ő a
tudást nem átadta, hanem átnyújtotta. Azzal a végtelen nagylelkű
gesztussal, hogy ez mindenkinek jár, és ő az a szerencsés, akinek
megadatott, hogy ezt lehetővé tegye. Királylányok és fejedelemfiak
jártak az ő óráira, az ő zenekarában tagnak lenni maga volt a
mennyország. Sikert sikerre halmoztunk, és úgy gondoltuk, hogy ez a világ
legtermészetesebb dolga! Miközben ő maga is állandóan fejlesztette és
alakította tudását, felismerte saját életpályájának egyre táguló látóhatárát,
és oda-vissza működtette, mint egy egész rendszert.
A tankönyvek, a
szakfelügyelőség, az iskolák – mindegyre csak izmosodott a világa, és ha kinőtte magát egy igazi tehetség, amihez ő maga
is hozzájárult, akkor ő volt a legboldogabb. Mindemellett töretlenül ívelt
előadóművészi tevékenysége, és az országos vetélkedők és mások
bemutatása a rádiós és televíziós lehetőségek által megvalósította a
felnőttoktatás és tehetséggondozás talaját is.
Bizony az is
megtörtént, hogy árvaságra jutott egyik-másik helyzetben, volt, hogy
félreértették, nem értették egyesek, vagy nagyon is értették, de más utat
akartak járni – ezek a helyzetek voltak számára a nagy megpróbáltatások.
Béres János minden
életet együtt élt annak saját tulajdonosával, és talán azért fájt neki, amit
időnként viszonzásul kapott, mert az egyszerű halandók képtelenek
voltak arra a nagyvonalúságra, ami viszont neki természetes volt, nem is tudott
volna kevesebbet adni.
A nagy emberek sokat
éreznek, sokat élnek; és néhány év alatt sok életet élnek. Mások, mint az
egyszerű halandók.
Kedvenc gondolatom,
hogy az ilyen nagyságrendű lelkek tovább élnek azokban az emberekben,
akikre hatással voltak. Minden egyes ember beleszámít, években mérhető
módon, sőt azok is, akiknek már ők adják tovább az örökséget. Úgyhogy
drága János bácsi, bár meggyőződésem, hogy az égi körökben ez
köztudott: ez már a halhatatlanság mértékegysége!
„A nagy ember titka
az, hogy ő az egyetlen ember, akinek nincs titka. Ő az egyetemes és
az általános és a természetes és az egyszerű és az igazi ember” – mondja
Hamvas Béla.
Nyugodjunk bele, hogy
Béres János ilyen nagy ember volt.
A Jóisten áldja meg,
ezerszer!
