Szőnyiné Szerző Katalin: Mihalovich-tanulmányok

(Kossuth Klub – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2024)

75. születésnapja megkésett ajándékának tekinthette a szerző, hogy 2024. június 15-én, az Ünnepi Könyvhét alkalmából lehetőséget kapott a kiadó Vigadó téri pavilonjában frissen megjelent könyve dedikálására. Egyszersmind érdemes a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság honlapján végigolvasni (!) zenetudományi munkáinak listáját (a szerző összeállítása a 2022. júliusi „állapotot” örökítette meg). És érdemes elgondolkodni, amikor meglepő adatokat találunk. Vajon mi késztethette a Sopronban született, később Törökbálinton élő lányt, hogy húszesztendősen azt a témát válassza a zenetudományi tanszakra írott felvételi dolgozatához, hogy „Kolozsvár zenei élete az 1865-66-i erdélyi országgyűlés előtti évtizedben a korabeli sajtó tükrében”? Talán múzsák zümmögték fülébe gyermekkorától altatóként Kölcsey Parainesisét? S nem csak a jogosan gyakran idézett részletet (A bölcsesség legnagyobb mestere az élet, azonban gyakran felkeresd a rég elhunytakat is), hanem a könyvírással kapcsolatos passzust is. Mindenesetre, életre szólóan elkötelezettje lett az írásos emlékeknek, a forráskutatásnak, a „könyvtárazásnak”. És miközben a legnagyobb tisztelettel tanult a tanszakvezető Szabolcsi Bencétől, akinek munkássága egyedülállóan Janus-arcú atekintetben, hogy írásai a tudomány és a művészet területének közös halmazán otthonosak, másfajta kihívást jelentő témát választott diplomamunkájául. Mihalovich Ödön operáiról írt, konzulensként az MTA Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztálya tudományos osztályvezetőjének, Legánÿ Dezsőnek az irányításával. És íme, a nagy visszatérés: „Életem egyik legkalandosabb szellemi vállalkozásába fogtam, amikor épp 50 éve elkezdett zeneakadémiai diplomamunkámat, Mihalovich Ödön zenedrámáiról szóló egykori munkámat most felújítva, további részletekkel kibővítve a nyilvánosság elé bocsátom.” – így kezdődik a kötet Előszava, amelyben felidézi diákkori „munkakörülményeit”. Feltétlenül tanulságos olvasmány napjaink ifjúságának, elméleti és gyakorló muzsikusoknak egyaránt! „Amikor a munkához hozzákezdtem, a hatalmas Mihalovich-életműből egyetlen lemezen rögzített hangzó ütem sem állt a rendelkezésemre: a Zeneakadémia Kodály Termében kaptam lehetőséget a könyvtárból kikért tekintélyes forrásanyag zongorán való átjátszására. Külön köszönettel tartozom ezért a kivételes könyvtári bánásmódért a Zeneakadémia akkori tanári karának és a könyvtár vezetőjének, Dr. Kárpáti Jánosnak.” (NB., korábban a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában orgona-zeneszerzés szakra járt!)

Fél évszázad nagy idő egy ember életében – de ennyi idő alatt nagyot tud változni a világ is! És, sajnos, a változások nem mindenre hatnak ki. Például, a hiányok felszámolása nemcsak hogy nem lehet teljes, sőt, éppen ellenkezőleg, újabb fehér foltokra bukkanhatunk a korábban már ismertnek vélt területeken is – nem beszélve az időközben történt „gyarapodások” határvidékeiről, illeszkedéseiről, stílusváltások újragondolásáról, újraértékeléséről…

Az elhivatottság szép példája a felelősségvállalás az időközben továbbra is alig kutatott életmű iránt – az értékekbe vetett hit (meggyőződés) ereje munkálkodik e hűségben. És az elismert zenetörténész-szakemberré vált egykori növendéké mutatkozik meg az ajánlásban: Legánÿ Dezső témavezető tanárom és Mesterem emlékére.

A tíz oldalnyi Bevezetés lényeglátóan tárja fel a Mihalovich-életmű problematikáját. A következő másfél száz oldal időrendben ismerteti meg az olvasókat Mihalovich operáival (Hagbarth és Signe, a skandináv Rómeó és Júlia zenedrámája, Wieland der Schmied, szabaduló opera Wagner librettójára, Eliána, az „angol Szép Ilonka” a magyar és osztrák operaszínpadokon, Toldi szerelme, a magyar zenei historizmus királyhű zenedrámája), majd A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola 100 éve. Dokumentumok, tanulmányok, emlékezések című, 1977-ben megjelent kötetből következik, rövidített újraközléssel a Mihalovich Ödön a Zeneakadémia élén (1887-1919) című tanulmány. A zeneszerzői munka elemzése után érdeklődéssel lehet olvasni a zenei közéletben jelentős tisztséget felelősségteljesen vállaló muzsikusról, aki 32 évig töltötte be az igazgatói posztot, európai rangú zenei életről gondoskodva mind a meghívott tanárok, mind pedig a zenei tehetséggondozás általa képviselt modelljének köszönhetően. Tette ezt zeneszerzői munkája mellett – ily módon a szűk szakmainál tágabb, társadalmi keretek közé helyezve plasztikusabb képet nyerünk alakjáról. (Az ízléses borítón két képet látunk róla – mindkettő szerepel a könyvben is, forrás-adatok feltüntetésével.)

Mihalovich Ödön zeneműveinek jegyzékét – az akkor rendelkezésre álló anyagok áttekintő ismeretében – első változatban 1979-ben tette közzé Szerző Katalin a Magyar Zene folyóirat azévi 4. számában. Az utóbbi évek során felbukkant jelentős számú, korábban ismeretlen Mihalovich-mű indokolttá tette a műjegyzék kibővítését, s annak publikálását. Ez alkotja a könyv harmadik fő részét. A kötetet záró rövid függelékanyag további tanulságokkal szolgál (könyvet írók, összeállítók, szerkesztők stb. részére), lényegre törésével, áttekinthetőségével.

Furcsa leírni – s minden bizonnyal furcsa lesz olvasni is: olvasásra szánt könyvet kapunk kézhez. Nem az utóbbi időben ismét divatba jött vastag borítójú, lehetőleg papíranyagából adódóan (túl)súlyos kötetet, nem is exkluzív-fényes papíron, amely a világítási körülményektől függően szemrontóan csilloghat – könnyen kézbe fogható, kézben tartható nagyságban. Ráadásul „olvasóbarát” betűtípusokkal és betűnagysággal.

Mindehhez ráadásul a lényeg, a tartalom is olyan, ami „olvastatja magát”. Egykor Pernye András tréfásan „óvta” a potenciális szerzőket a kottapéldák alkalmazásától, mondván, hogy aki nem tud kottát olvasni, kirekesztve érezheti magát az olvasótáborból. Nos, a változó idők egyik jele, hogy a mai olvasót aligha zavarja a számára érthetetlen kottapélda – illusztrációként értelmezi, és könnyedén átlapozza (sajnos, abban sem lehet biztos a szerző, hogy a kottaolvasó mindig veszi a fáradságot és „kibogarássza” a hangszer segítségével, avagy belső hallással a jelentéshordozó mellékleteket). A tanulmánykötet kottapéldái nem igényelnek különösebb erőfeszítést, leggyakrabban a szöveges elemzés tanulságát támasztják alá, a közvetlenebb élmény kínálatával. Mindenképp hasznosak, hiszen a Mihalovich-operák „diszkográfiáját” aligha hívhatjuk segítségül.

A Wieland der Schmied című operáról szóló részben olvashatjuk: „Mai korrepetitorok panaszkodnak, hogy Wieland fajsúlyos szerepére alig egy-két hazai énekest szólíthatnának csak meg. Pedig Bordás György, Varasdy Emmi előadásában egy 1990-as évekbeli próbán volt alkalmam hallani a mű legcsodálatosabb, elementáris hatást keltő részleteit.” A műjegyzék vonatkozó részletéhez érve, az adatok megdöbbentő tényekké válásának szívszorító élményével szembesülünk: „A művet soha nem mutatták be. Legszebb részleteit 1989 utáni műsorterveiben Bordás György (Bar.) és Varasdy Emmi (zg.) szerepeltette. 1992-ben, Mihalovich születésének 150. évfordulóján az általuk meghirdetett keresztmetszet bemutatója a Régi Zeneakadémián mindkettőjük betegsége miatt elmaradt.” No comment!

Az érdeklődő olvasó pillanatra sem lankaszthatja a figyelmét, nehogy átugorjon a szeme bármilyen rövid információt, amely a hangzó életre-keltés szándékát, netán alkalmankénti megvalósítását tudatja.

Szerző Katalin, akinek tudományos munkásságában jelentős részt tesznek ki az előadások (amelyek időtartama általában megadott, amit nemigen illik túllépni), megtanult bánni az idővel. Teszi ezt akkor is, amikor a terjedelmi korlátok kevésbé szigorúak – vagyis, sikeresen találja meg az arányokat, ahol a részletezés nem válik szőrszálhasogató aprósággá, ugyanakkor az olvasó a forrásanyag ismerete nélkül is követni tudja a mondanivalót. Nem használ szakmai zsargont, egyszerűen-érthetően fogalmaz, éppen ezért különösebb szövegkiemelés nélkül is plasztikusan kidomborodnak az általa fontosnak ítélt tanulságok. Amikor ismétlésekbe bocsátkozik, annak tartalmi jelentősége van – visszatérő jelenségekkel találkozott a partitúrákban. És valljuk meg: a verbalizált zene-leírások közben néha üdítően hatnak a kottapéldák (még akkor is, ha nem sokkal többet kapunk tőlük, mint a szavakkal megfogalmazottak dokumentálását). A kottapéldák rendszeres olvasójának viszont feltűnhet egy gyakran visszatérő dallamfordulat, egy-egy frázis exponált szövegre eső zárlatánál: az oktávugrás. A Kővendég ilyen fordulattal szólította meg Don Giovannit egykor – Wagnernél két leugró oktávos fordulat összekapcsolása Wotan alakjánál a legfeltűnőbb, amikor a „Das Ende! Das Ende!” szavakkal vetíti előre az immár kikerülhetetlent. Erre az emlékezetes akusztikai élményt jelentő fordulatra nem tért ki külön Szerző Katalin, pedig ez is adalék (lehet) arra, hogy Wagner zenéje több szálon (rétegben) gyakorolt hatást a fogékony-lelkes komponistára – már csak elementáris hatásával is…

Nem könnyű feladat végigvenni partitúrákat – kiváltképp ha számolni kell azzal, hogy nem számíthat hangzó illusztráció segítségére. A művek ilyetén „madártávlatbeli” megismerése során fokozatosan kikristályosodnak az elemzés fő szempontjai, és a rendszeres visszautalásoknak köszönhetően kitűnnek a zeneszerzőre jellemző állandó, majd differenciálódó személyes stílusjegyek. S mindeközben erősödik a megválaszol(hat)atlan kérdés: annyi nemzetközi „érdekesség”, „ritkaság” időnként akár költséges műsorra tűzése közben vajon miért nem jut(ott) energia a Mihalovich-életmű borítékolhatóan értékes(ebb) részleteinek a megszólaltatására…

Ha igaz a mondás, miszerint „a szeretet mértéke a ráfordított idő”, akkor biztosra vehetjük, nemcsak Szerző Katalin, hanem a L’Harmattan kiadónak a tanulmánykötet megjelentetésében résztvevő stábja is pozitív érzéseket táplált Mihalovich iránt (vagy legalábbis Szerző Katalin felelősségteljes lelkesedése inspirálta őket gondos munkára).

Akinek az érdeklődését felkeltette (legalábbis olvasmányélmény szintjén) Mihalovich iránt a tanulmánygyűjtemény, az irodalomjegyzékben további ajánlott olvasnivalókat talál, amelyek közül a legjelentősebb Windhager Ákos monográfiája („Utód, de aki ős is”. Mihalovich Ödön pályaképe), amely az MMA-MMKI 2020-as kiadványa. Ám amikor azt olvastuk, hogy „az egyes operák előzményeként Major Ervin 1929-es tanulmánya alapján foglaljuk össze az életrajz legfontosabb eseményeit, s hozzá hasonlóan nem térünk ki részletesen a zeneszerző életének Liszthez és nagy kortársaihoz fűződő, külön tanulmányt érdemlő fejezeteire”, önkéntelenül is felsóhajtunk: KÁR! És abban bízunk, hogy a könyvformátumú teljesítmény után, lecsengésként talál majd – ha mást nem, jubileumi – alkalmat rövid terjedelmű, „keresztszálas” áttekintésekre a zenetörténész. S addig is, amíg „Mihalovich és Bülow kapcsolatának részletes története levelezésük és a kortárs életrajzok alapján még feldolgozásra vár” (224. old. 213), az érdeklődő Alan Walker nagyszerű Bülow-életrajzi kötetéből „kimazsolázhat” magának Mihalovich-vonatkozású adalékokat.

Bizonnyal sok olvasói tapasztalat (tanulság) is hozzájárult ahhoz, hogy remek érzékkel alakítsa ki a lapalji jegyzetek anyagát Szerző Katalin. Nincsenek felesleges hivatkozások, lehetőleg minden információnak adat- illetve tanulság-értéke van. Remek megoldás, hogy főként a műjegyzék-tanulmány jegyzeteiben informál megannyi személyről (szerzőkről, előadókról, de azon túl szövegírókról, fordítókról, vagy akár azokról, akiknek egy-egy mű ajánlása szól). Az a véletlen műve lehet, hogy éppen Richter Jánosnak nem jutott „jegyzet”. Mechanikusan nem kettőz információt – azonos személlyel kapcsolatos, különböző forrásból vett adatok között is ritkán szerepelnek ellentmondások (pl. 184. és 199. jegyzetben évszám-eltérés). Máskor kérdéses, hogy a forrásban szerepel-e betű-eltéréssel a komponálás helye (230. old. 35, 36), ritkán pedig vélhetően nem a forráshoz való hűség menti a betűhibát (247. old. 93). Feltehetően hibás „másolás” miatt került téves dátum a címbe (miközben a szövegből kiderül a tényleges időpont) a 41. oldalon. És aligha található ki, milyen szövegforrásra utalhat egy zenekari műnél (223. old. 13). Némiképp elnagyoltnak érzem a Rajter Lajosra vonatkozó, viszonylag terjedelmes jegyzetanyagot (224. old. 212) – és a stiláris igényesség is mintha fáradt volna (a Felvidék „visszatérésekor”?), ami már az előző oldalak jegyzeteiben kezdett érezhetővé válni.

Elsősorban muzsikus (hangszeres, énekes), valamint a zenei (koncert-)élet alakulásában bármilyen szinten tevőlegesen részt vevők számára a könyvnek személyre szabottan legfontosabb részlete a nyitó tanulmány Epilógusa (177-178. old.) – persze jó, ha nem csak azt olvassák el. Bárcsak minél többen éreznének magukban elkötelezettséget (felelősséget) értékek, értékmentések ügyében. És ahhoz, hogy ezt a mentalitást beépítsék saját munkásságukba, remek gyakorló terep a Mihalovich-életmű. Szőnyiné Szerző Katalin értékes munkája magasra tette ehhez a mércét…

Fittler Katalin