Dalesttől az operáig

Tapasztalatok és tanulságok a Salzburgi Ünnepi Játékok előadásain

„Játék az eldönt(het)etlenséggel” – ezt a címet is adhattam volna az alábbi töprengéseimnek. Első pillanatban talán tiszteletlenségnek is tűnhet nem magukkal az előadásokkal foglalkozni, hanem azoknak a hallgatókra gyakorolt hatásával. Hangsúlyeltolódás jön így létre, némiképp indokolatlanul. De mégis menthető, sőt indokolható: az egyazon rendezvénysorozat keretében szerzett benyomások ily módon továbbgondolásra késztethetnek, talán segítve olyanokat, akikben legfeljebb csupán részproblémaként vetődtek fel hasonló kérdések, a szöveges kompozíciókkal kapcsolatban.

A szöveg vagy zene (dallam) elsődlegességével kapcsolatos zeneszerzői, előadói és teoretikus véleményeknek jelentős az irodalma. A kérdés – érdemben – eldönthetetlennek tűnik. Jó esetben mindig annak „hiszünk”, akinek a műve terítéken van – egészen addig, amíg a másik „tábor” rangos képviselője nem lép színre. És ez így megy, amíg csak a világ világ…

Ebben a folyamatban mérföldkő jelentőségű Antonio Salieri „adaléka”, aki 1786-ban megzenésítette Giovanni Battista Casti munkáját, melynek címe: Prima la musica, poi le parole (a bemutatóra a Schönbrunnban, Mozartnak A színigazgató című capricciójával együtt került sor). Erre a szövegkönyvre 1934-ben Stefan Zweig hívta fel Richard Strauss figyelmét. Az eredmény: a Capriccio című „egyfelvonásos zenés társalgás”.

A cselekmény egyetlen helyiségben játszódik, egy Párizs környéki kastély szalonjában – abban az időben, amikor Gluck az operareformján dolgozott. Három alkalommal került koncertszerű előadásba az idei Salzburgi Ünnepi játékok keretében (az általam látott, harmadik alkalommal ismét a felgyógyult Bo Skovhust láthattuk-hallhattuk a Gróf szerepében. Testvérét, a Grófnőt a 2017-es salzburgi debütálása óta várakozással fogadott Elsa Dreisig alakította.

A Capriccióban Elsa Dreisig a Grófnő

Fotó: Marco Borrelli

A koncertszerű előadás ezúttal minimális díszletek között valósult meg, kiemelkedő szerepet kapott a zongora, amelynél az olasz énekesek is szerepeltek (Tuuli Takala, Josh Lovell). A színpad elején kottapultok sorjáztak, amelyeknél rendre megjelentek az aktuális szereplők. Könnyű volt beazonosítani a zenészt, Flamandot (Sebastian Kohlhepp) és a költőt, Olivier-t (Konstantin Krimmel), karakteres volt a színigazgató, La Roche figurája is (Mika Kares).

A koncertszerű előadás szereplői

Fotó: Marco Borrelli

A publikum tájékoztatásáról kétnyelvű (német és angol) feliratozás gondoskodott. Még a németül értők számára is könnyítés a szöveg olvasása – aki viszont kényszerűen szorul rá valamely szöveg olvasására, megfosztja magát a látvány-élmény jelentős részétől (mert bármennyire is kottából énekelt a szereplők nagyrésze, a dialógusoknál az egymáshoz fordulás gesztus-értékűvé nemesedett). Ne tagadjuk, a hosszadalmas olvasás fárasztó. Az érdeklődő szinte ösztönösen védekezik, mind gyakrabban kalandoztatva tekintetét a színpadra, s mintha csak a szöveg-zene „szembeállítást” példázná, ilyenkor hirtelen „többet” hall meg a zenéből. A zenekari árokból csodaszép melódiák, és főképp: hangszínek sorjáztak – úgyhogy a „végeredmény” ismeretében vélhetően sokan adták fel a szöveg követését, hagyva magukat elvarázsolni az idős mester hangszínvarázsától.

Remekelt a Wiener Philharmoniker (Christian Thielemann vezényletével), és éppen ezért aligha kárhoztatható, aki már-már a látványról is lemondott. De nem végleg: a Grófnő záró jelenete viszont látványként is lebilincselő volt. Itt mutatkozott meg leginkább, hogy a kitett kotta akkor is „illúzióromboló”, ha alig pislantanak bele az énekesek. Dreisig monológja itt-és-most élményt adott, éneke tökéletes szerepformálás volt, maximális átéléssel. Miközben „csak” az derült ki, hogy nem lehet (nem tud) választani a költő és a zenész között (egyik választása a másik elvesztését jelentené), s így vélhetőleg az általa javasolt opera sem nyerhet befejezést…

Mindeközben az előre némiképp tájékozódó azzal szembesülhetett, hogy jóllehet tudomása van arról, hogy utalások, idézetek sűrű hálója szövi át a zenét, mégsem nagyon foglalkoztatja azoknak a keresése (a legszembetűnőbbek felismerése viszont mindig örömérzettel töltötte el). És utóbb elgondolkozhatott azon: vajon a bemutató idején annyival műveltebb volt a közönség, hogy evidenciaként kezelhette az utalásokat? Vagy az idős mester szellemességére, játékos rejtőzködése utal inkább az idézetek alkalmazása? Akárhogy is van: inspirációt kaptunk ahhoz, hogy igyekezzünk „felnőni”, értő zenehallgatóvá.

Operaházak már-már bevett gyakorlata a szöveg-vetítés, de van kivétel is: Bayreuth. Első látogatásomkor meghökkentem attól a szellemi kihívástól, hogy mindennemű segítség nélkül kell követnem, pusztán az énekeseket hallgatva a cselekményt. Ami akkor is szellemi teljesítményt igényel, ha valaki alaposan ismer egy-egy kompozíciót…

De mi a helyzet a vokális művek hangversenytermi előadásakor? Dietrich Fischer-Dieskau, aki az érthető szövegmondás terén magasra állította a mércét, úgy vélte: a közönségnek szöveggel a kézben kellene hallgatni a dalokat. Ez többször is eszembe jutott az Ünnepi Játékok rendezvényei idején. A Mozarteum Nagytermében hagyományosan nincs szöveg-kivetítés – más kérdés, hogy koncert közben lehet-e látni a műsorfüzetekben (több nyelven) közölt szöveget (a tartalmas műsorfüzetek megvásárlása szinte magától értetődő). Meglepő volt viszont, hogy a Dalestek sorozatában a nyitó esten hiába vártam a feliratozást. A Haus für Mozart olyan helyszín, ahol a gyakori operajátszásnak köszönhetően rendelkezésre áll a feliratozás lehetősége, ám ezúttal csalódnom kellett. Ráadásul szembesülnöm kellett azzal is, hogy a Schumann-daloknak mennyire szűk köre tekinthető csak „közismertnek”. Christian Gerhaher állandó zongorakísérőjével, Gerold Huberrel a közelmúltban Schumann teljes dalterméséből készített (szakmailag magasra értékelt) felvételt. A teljes dal-oeuvre ismeretében hat opust tűzött műsorra (Op. 107, 35, 119, 30, 89, 96).

Christian Gerhaher dalestje. Zongorakísérője Gerold Huber

Fotó: Marco Borrelli

A terem fényviszonyai szinte lehetetlenné tették (még a legélesebb szeműek számára is) a szöveg követését. Nem irigylem a németül nem értő külföldieket, akik ily módon csak az élmény felszínéig jutottak. Ráadásul aki magas látogató mögött ül, még a színpadi látványból sem részesül. Ilyen helyzetet éltem meg a koncert első részében, majd szerencsésen találtam olyan helyet, ahonnét audiovizuális élményként követhettem a műsort. (Ismét egy adalék Pernye András megállapításának megerősítésére: a zene vizuális művészet). Általános tanulságként azt szűrhettem le: alapkövetelmény, hogy a lehetőségekhez képest felkészülten látogassuk az előadásokat.

A covid óta idén látogattam először a nyári Ünnepi Játékokat. Egyhetes kinntartózkodásom alatt elsőként (július 30-án) azt a hangversenyt hallottam, amelyen a 97 éves Herbert Blomstedt vezényelte a Bécsi Filharmonikusokat.

Herbert Blomstedt vezényelte a Bécsi Filharmonikusokat

Marco Borrelli fotói

A műsoron Brahmstól a Schicksalslied, Mendelssohntól a Lobgesang szerepelt. Visszagondolva, fogalmam sincs, volt-e feliratozás vagy sem. A Művészetek Templomává átlényegült teremben zenei áldozatbemutatás részesei lehettünk, olyan fogékony lélekkel, amely „felülírta” az érzékszervek kontrollálható működését.

Fittler Katalin