ITTZÉS MIHÁLY
Kodály üzenetei kánon formában[1]
(2012)
A kánon önálló műfajként már a 17. század óta tipikus formája volt a baráti társaságok közös éneklésének. Purcell, Haydn, Mozart, Cherubini, Brahms s más nagy zeneszerzők írtak kánonokat. A szövegek általában a mindennapi élethez kapcsolódtak, gyakran humorosak, vagy gúnyosak voltak. Kodály darabjai közül a Hat kis kánon népi szövegekre tartozik ebbe a típusba. Vannak vallásos vagy filozófiai szövegű komoly kánonok is. Haydn Tízparancsolat sorozata lehet ezekre példa.
A zeneszerzők számára a kánon lehetőséget ad arra, hogy megmutassák, mennyire mesterei az ellenpontnak, amit például Bach híres hangszeres műveiben tanulmányozhatunk. A kánon a zenepedagógiában is hasznos, ilyen célból jelent meg Fritz Jöde Der Kanon és Molnár Antal Klasszikus kánonok című gyűjteménye, vagy itt említhetjük Kodály 24 kis kánon fekete billentyűkre című művét. A kánonokban egy egyszólamú dallam ad lehetőséget a polifónia bemutatására, (a legszigorúbb polifóniára, amint az a nevéből is kitűnik), gyakorlási lehetőséget teremt a többszólamú játékra vagy éneklésre, és az összhangzásra is.
TELJES
LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (39 video)
Gyermektáncok (1-15), 24 kis kánon fekete
billentyűkre (16-39)
℗ 1977 HUNGAROTON RECORDS LTD.
Amint az mára már közismert, Kodály gyerekkarok számára 1925-ben kezdett komponálni (Villő és Túrót eszik a cigány). 1929-ben már teljes estét kitöltő programja volt a gyerekkórusoknak. (Híres cikkét, a Gyermekkarokat, erre az alkalomra írta.) A következő években Kodály régebbi tanítványai – Bárdos Lajos, Kerényi György, Kertész Gyula és mások – és a hozzájuk csatlakozó lelkes énektanárok, iskolai kórusok vezetői új mozgalmat indítottak el. Az első hangversenyt, amely az Éneklő Ifjúság nevet viselte, 1934-ben tartották. A kórusok külön programján túl a koncerten közös éneklés is volt. Az első sikeres tapasztalatok alapján a mozgalom vezetői lefektettek néhány alapelvet a hasonló hangversenyek szervezéséhez. A két alapszabály: legalább négy kórusnak kell részt vennie egy Éneklő Ifjúság hangversenyen és zárásul közösen kell énekelniük. Mi lehetett a legmegfelelőbb darab erre a célra? Egy kánon! A legnépszerűbb Ludwig Ernst Gebhardi (1787–1862) Gloria kánonja volt Kerényi György (1902–1986) magyar szövegével. Eredeti szövege Ehre sei Gott in der Höhe. Az énekesek gyakran a közönséget körülállva énekelték. Ennek az éneklésmódnak külön nevet is adtak: “az iránytű mutatóihoz igazodó éneklés.”
A kórusmozgalom nagy ajándékot kapott Kodálytól 1936-ban: egy négyszólamú kánont (amit egynemű- vagy vegyeskar is énekelhet), A magyarokhoz-t, egyik kedves költője, Berzsenyi Dániel (1776–1836) versére[2]) A költő születési és halálozási dátuma is ihletet adott a vers megzenésítésére. Kodály az 1807-ben, a napóleoni háborúk idején született vers hat versszakából az elsőt és az utolsó kettőt zenésítette meg.
Berzsenyi Dániel: A
magyarokhoz
Forr a világ bús tengere, oh
magyar!
Ádáz Erynnis lelke
uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.
Ébreszd
fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jőjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.[3]
A
magyarokhoz (1:55)
Vezényel: Vásárhelyi Zoltán
℗ 1959 HUNGAROTON RECORDS LTD.
Történelmileg gondolkodva nem nehéz észrevenni, hogy a szöveg Kodály korában is időszerű volt. A műre a II. világháború előérzeteként is tekinthetünk. De a darab végkicsengése pozitív, mint sok más Kodály műé, még a legsötétebbeké is. A rövid kóda kétszer ismétli a „Szabad nép!” felkiáltást, tömör akkordokkal. Kodály nagyszerű kánonja igen rövid időn belül a magyar kórusmozgalom „himnusza” lett, máig szinte kötelező darabja a kórustalálkozóknak és fesztiváloknak.
1941-ben a Magyar Kórus az Éneklő Ifjúság égisze alatt azonos nevű folyóiratot indított. Szerkesztője, Kerényi György, megkérte Kodályt, hogy írjon bevezető cikket az első számba. Ebben az üzenetben Kodály felhívta az ifjúság figyelmét a kottaolvasás és kottaírás fontosságára, ami fontos eszköz a zenekultúra, a nagy mesterek műveinek megismerésében. Az éneklés fontosságát is hangsúlyozta. A következő évben, 1942-ben, pedig egy kis zenei utóiratot adott a cikkhez. Ez egy kétszólamú Szolmizáló kánon volt, saját szövegére, pentaton dallamra.[4]
Mi lá szó ré mi lá, szó, dó.
Ezt már szeretem! Nem kell a létra!
Szállok, szállok hangról hangra bátran,
szabadon, mint madár az égen.
Kedves, könnyű, pedagógiai célú darab, ami a gyerekeket arra ösztönzi, hogy pentaton dallamokat szolmizálva énekeljenek. Kodály következő üzenete az éneklő ifjúságnak teljesen más. Ezt is az Éneklő Ifjúság folyóirat adta ki a 20. század egyik legsötétebb időszakában, 1944 szeptemberében. Szövege nagyon rövid:
Magyar magyart rontja, kár!
Bár több esze volna már! (Kár!)
Nem ez az egyetlen olyan szöveg, amelyben Kodály ostorozta és tanította nemzetét. Az ilyen erkölcsi követelmény mindenütt érvényes a világban: ahelyett, hogy viszálykodnánk honfitársainkkal, hatásosabb az összefogás a közös ellenséggel szemben. Abban a társadalmi-történeti helyzetben, néhány héttel a nyilas hatalomátvétel előtt, a szövegnek valódi politikai üzenete is lehetett. Kiadása a zeneszerzőt és a szerkesztőt is veszélybe sodorhatta volna. Kodály óvatos volt és rövid magyarázatot illesztett a kánonhoz a szöveg forrásáról és néprajzi magyarázatot is fűzött hozzá.[5] Ez azt is jelzi, hogy milyen mélységben ismerte Kodály a magyar irodalmi és népzenei hagyományt. A szöveget Virág Benedek kora – 19. századi prozódia könyvében találta. A történet egy 18. századi nemesi lakodalomra vezethető vissza, ahol a vendégek tánc közben rövid, általában kétsoros verseket, táncszókat kiáltottak a tánc tempójában és ritmusában. Kodály ezt a régi hagyományt magyarázta el a lap olvasóinak. Kiemelte, hogy a táncszókat régebben nemcsak a parasztok használták, akiknél a 20. századig megmaradt ez a szokás, hanem az úri osztályok is. Ezt az üzenetet kortársainak küldte saját zenei feldolgozásában.[6]
A fent említett kiadóvállalat, a Magyar Kórus, zenepedagógiai folyóiratot is indított. A kiadót 1950-ben bezárta a kommunista rezsim, így megszűnt az Énekszó című folyóirat is. Az Oktatási Minisztérium és a Tankönyvkiadó új folyóiratot indított Énektanítás címen Az első szám 1958 januárjában jelent meg. A szerkesztő felkérte Kodály Zoltánt, hogy írjon ajánlást a laphoz. Teljesítette a kérést, és ismét rövid kánont adott a szöveghez. Üdvözölte az új pedagógiai folyóirat megjelenését a „törekvő énektanítók” érdekében és buzdított az énekes iskolák indítására, ahol a gyerekek „nemcsak elvégzik a többi tárgyat, hanem jobban végzik, mint más iskolák, nyilván az ének felvillanyozó hatása alatt.” A szöveg mellett egészen különleges a kánon latin szövege, mivel a klasszikus nyelveket alig tanították akkoriban iskolai keretek közt. Nézzük meg a kánon szövegét [7]:
Aurea libertas
ubique triumphas,
solaris maerentes,
recreas dolentes.
Magyarul Jankovich Ferenc fordításában:
Szórj, arany szabadság,
tavaszfényt, mosolyt ránk;
az árvát neveld fel,
estiből emeld fel!
A mai olvasó gyaníthatja, hogy Kodály üzenetet akart küldeni a szövegválasztással. Kodály semmilyen támpontot nem adott a szöveg forrásához. Későbbi kutatások alapján tudjuk, hogy egy 19. század eleji kötetben találta a szöveget, hasonlóan az előző darabhoz. Az Aurea libertast először észak-magyarországi diákok énekelték. Tipikus kodályi megoldás: régi szöveg mához szóló üzenettel. Mennyire érvényes ez az üzenet ebben a korban? Tudjuk, hogy az 1956-os forradalmat leverte a szovjet hadsereg. Vakok voltak a korabeli kommunista vezetők, hogy nem értették meg ezt nem is nagyon rejtett üzenetet, a magyarok mély szabadságvágyának kifejezését? Vagy azt gondolták, hogy egy kis kánon egy alig értett nyelven és egy szűk körben olvasott szakfolyóiratban úgysem lehet hatásos? Talán. Vagy azt gondolták, hogy Kodály megdicsérte őket azért, hogy „szabadságot” hoztak Magyarországnak? Az is lehet. Tény, hogy Kodály felemelte a szavát több bebörtönzöttért, akiket a forradalomban való részvételükért ítéltek el. Ez a kis kánon annak a meggyőződésének művészi kifejezése, hogy a szabadság emberi jog.
Az Arany szabadság stílusa, zenei nyelve közeli rokonságot mutat a Szolmizáló kánonéval és a következő darabbal is. Mindegyikük egy tipikus kodályi hangnemrendszer egyik moduszát használja, a Bárdos Lajos által heptatonia szekundának nevezett hangsort. Ez egy lá-végű (eol) hangnem pikardiai terccel (dúr), ami különleges színt ad a daraboknak.
Az 1950-es évek végén Kodály maga is megtapasztalta, mennyire korlátoltak az ország vezetői. Többek között nem nézték jó szemmel a hatóságok, hogy munkatársaiért és másokért kiállt és segíteni akart nekik. Ideológiailag is támadták. Az ilyen kellemetlenkedések indították egy Goethe (1749–1832) szövegre írt kánon komponálására. Érdekes, hogy ismét idegen nyelven szólalt meg az üzenet, (valószínűleg azért, hogy rejtve maradjon a hozzá nem értők előtt), amit nyílt levelezőlapon küldött el a zenekritikus, majd operaigazgató Tóth Aladárnak, 1959 júniusában. Ebben az esetben a zeneszerző részéről az üzenet ironikus volt, de rajta kívül sokan mások is hasonlóan érezhettek. A kotta fölé ezt a „címet” írta: Goethe üzeni
Töricht, auf Besserung der Toren zu harren! / Kinder der Klugheit, o habet die Narren eben zum Narren auch, wie sichs gehört!
„Balga, ki a bolond okosodására vár. / Bölcsesség gyermekei, óh engedjétek már, / Hogy a bolond, akit megillet e cím, hadd legyen bolond.”
Az 1799-ben írott vers címe Kopt dal. Kodály a háromversszakos vers refrénjét használta csak fel.[8]
Hogyan tudnánk összefoglalni, hogy mit fedeztünk fel Kodály kánonjaiban? A zenei keretet egy közismert, népszerű zenei forma és műfaj adja. Ezen az „egyszerű” formán keresztül szól a zeneszerző a zenéről és ami ennél is több, erkölcsi, társadalmi, közösségi és általános emberi, ugyanakkor nagyon személyes témákról. Nagy és súlyos kérdések jelennek meg az egyszerű formai keretben. Az énekesek és a hallgatók feladata, hogy megpróbálják megérteni Kodály Zoltán fontos üzeneteit.