Korom Alexandra[1]
Kulturális echók
és etnomuzikológiai reflexiók
Hajnáczky Tamás szerkesztésében
a jelent meg 2023-ban A cigányzene és a zenész cigány alakváltozásai:
Történelmi, társadalmi és kulturális metszetek a 19–20. századból című
kötet[2],
amely a téma széles spektrumát átfogó írásait tekintve egyedülálló a cigány
kultúrával foglalkozó irodalom palettáján. Hajnáczky
a kötet előszavában leírja, hogy ebben a témában
többszerzős tanulmánykötet Magyarországon közel húsz éve nem jelent meg, így
a jelen munka megjelenése több szempontból sem várathatott magára tovább. A kiadvány
egyrészt szakítani kívánt a csak egy diszciplínában felsorakoztatott írások
összefoglaló portfóliójának fogalmával, másrészt célja volt, hogy a cigányzene
és zenész cigány alakját az évszázadok alatt felruházott „naiv” értelmezési
keretből kiemelje és új perspektívába helyezze. A több, mint 500 oldalas interdiszciplináris
szemléletű könyvben a szerzők között mesekutató, szociológus,
kultúrakutató, történész, médiakutató, kulturális antropológus, zenetörténész,
jazzkritikus, kissebbségpolitikai szakértő és újságíró is megtalálható. A kiadvány
hat nagy témaegységen keresztül mutatja be, hogy miként alkot elválaszthatatlan
egységet a magyar kultúra, valamint a cigányzene és a zenész cigány alakja,
miként váltak egymás részeivé, illetve a közös múlt tudata miért
előfeltétele a közös jelennek, amely mindkét fél számára lehetővé
teszi a közös jövőt.
Orsós János
Norbert irodalomtörténész, Liszt Ferenc és egy lehetséges cigány eposz
megírásának történetét mutatja be. Liszt 1859-ben megírta Des
Bohémiens et de leur musique en
Hongrie címmel a „cigányok eposzát”, amelynek
fogadtatása erősen megosztó volt a korszak megtépázott magyar öntudatában.
A társadalomra nyitott, a cigányok iránt mély szimpátiával élő Liszt
szándéka az eposz megírásakor naiv és jószándéktól vezérelt volt. Egyedül abban
tévedett, amikor a cigányzenével azonosította a cigányok által játszott magyar
zenét. Miskolczy Ambrus A Varázsfuvolától a Cigányiászig
című írása a 18. század divatos, ugyanakkor veszélyes elemeiként
aposztrofált szabadkőművesség és az irodalmi cigányok témájába vezeti
be az olvasót (41. oldal). A kötet következő fejezetének nyitó írásában Hajnáczky Tamás a cigányzenész egyesületek önsegélyezése
témakörét ismerteti. A Cigányzenész Egyesületek Önsegélyező tevékenysége a
boldog békeidők végnapjaitól a második világháború kitöréséig című
tanulmány átfogóan mutatja be, hogy miként fogalmazódott meg az igény a
magyar cigányzenészekben önsegélyező csoportok létrehozására.
Nagy Pál történész a cigány etnicitás és azonosságtudat
kapcsolatának kérdését vázolja fel a muzsikus cigányok szemszögéből a Temesvári
Németcigányok című írásában. A szerző kiemeli, hogy a
cigányokkal kapcsolatos kutatások során mindig felmerül az etnicitás
és identitás fogalma. A „who are the Gypsies?”
kérdésben koncentrálódik azon csoportértelmezési probléma, miszerint a cigányok
kulturális vagy marginális közösségnek tekinthető-e (112. oldal). A Trianon utáni időszakban a
temesvári cigányok vallási élete „kettős” identitásként volt
értelmezhető. Vallási életük gyakorlása során nem volt ritka, hogy a német
nyelvű prédikációt a száztagú cigányzenekar kísérte, vagy éppen Sarlós
Boldogasszony napján gyalogos zarándoklaton vettek részt. Lengyel Emese kultúrakutató
A cigányzene és a jazz-zene a magyar operettszínpadon címmel az operettek
cigány figuráinak alakját és azok dramaturgiáját elemzi, valamint a jazzoperett
térnyeréséről, illetve a jazz–zene és cigányzenészek „konkurálásáról” ír. Zipernovszky Kornél A magyarországi cigányzene és a jazz
sorsa az 1940-es években című tanulmánya egyrészt kísérlet a magyar
jazztörténet fehér foltjának pótlására, másrészt egy figyelemfelhívás, hogy a
vizsgált időszakra érdemes lehet kutatóként is jobban figyelni. A
szerző rámutat, hogy a harmincas évektől kezdve a jazz és a cigányzene,
társadalmi bázisuk ellenére sem tudta azokat az identitáspolitikai célokat
valóra váltani és érvényesíteni, mint a politikai kabarék vagy egyes klasszikus
zenei alkotók. Dupcsik Csaba szociológus a cigány karakter megjelenését
vizsgálja a kiegyezéstől a szocializmus végéig tartó időszak élclapjain
keresztül. A sajtótermékek közül a Borsszem Jankó és a Ludas Matyi vicclapjai hasábjaiból
kirajzolódik, hogy a két világháború közötti időszakban a cigánykép változása
két szálon követhető. Egyrészt a dualizmus korában a cigány karakter csak
a kisebb lopásokkal összefüggésben került említésre, ez a két világháború
közötti időszakban a rablógyilkosság szintjéig jutott, másrészt a cigányokról
alkotott kép egyik paradox aspektusa kerül bemutatásra: a romák annak ellenére,
hogy mélyszegénységben éltek, mégis a cigány kifejezés a zenészséggel való
azonosítása a kor szűkös mindennapjaiban egy letűnt éra luxusának
szimbólumává vált (246. oldal).
A tanulmány a cigányzenészek kettős megítélésének kiváló összefoglalója. A
Cigányzenészek a 20. század első felének magyar irodalmában D.
Magyari Imre írásában a cigányzenész-ábrázolásokról újságírói könnyedséggel ad
betekintést a 20. század első felének olyan írók műveiben, mint Krúdy
Gyula, Kosztolányi Dezső, Szép Ernő, Tersánszky Józsi Jenő vagy
Móricz Zsigmond. Az irodalmi művekben a cigány zenészek alakja külső
szemmel a függöny előtt állva bukkan fel, aki bármikor hadra fogható, ha
az úri rétegnek úgy tetszik. A szerző szerint „néha mégis bepillanthatunk
a függöny mögé, látjuk a zenészeket az otthonukban, a maguk közegében, vagy
legalábbis halljuk őket egymást közt beszélgeti […] Ez a bepillantás
azonban csak arra jó, hogy felszínes, halvány benyomásokat kapjunk. […] A műalkotások
a befogadókban fejeződnek be” (308. oldal). A népi gyógyítás módjai Babos István és Fedics Mihály narratívájában című tanulmányában Bálint Péter mesekutató állítja
szembe Fedics vallásos világképét a szöveghagyományozás és népi gyógyítás
aspektusából, ellentétben Babossal, aki egyrészt hősét hartmanni
„értékérzet” alapján alakítja, másrészt a megalapozó szöveg módosításával
elbeszéléseiben a kalandozásoknak enged szabadabb teret (348. oldal). Riskó Kata
zenetörténész Prímásegyéniségek a cigányzene ünnepén című, diszkográfiával és kottarészletekkel is gazdagított
tanulmányában az 1903. évben, a Népszínházban megrendezett cigányzenei
versenybe, valamint a szerző által kiválasztott négy prímás (id. Banda
Marci, Rácz Laci, Sovánka Sándor és Farkas Pali)
előadásmódjába, a hanglemezeik és a korabeli sajtóban megjelent közlések
alapján enged bepillantást. A korabeli sajtóban viszonylag sok cikk jelent meg
a versenyről, ennek ellenére kevés adat lelhető fel a prímások
játékstílusáról, előadói sajátosságairól. A tanulmányban néhány
kiválasztott prímás került bemutatásra, mely tény magában hordozza a további
források feltárásának igényét. Wagner Sára kultúrakutató „A modern zenész
ismérve”: Ráduly Mihály recepciója (1970–1973)
című írásában a cigány származású, és a fekete jazz iránt elkötelezett
zenész az 1970-es évek Magyarországán való fogadtatásáról ír. Ráduly ma is aktív kortárs zenész, stílusában fúziós (népzenei
elemekkel keveri a mainstream avantgárd jazzt). A
tanulmány központi eleme a zenész karakterének és zenei attitűdjének
feltárása a korabeli sajtó tükrében. Wagner tanulmányában a zenész karakterét
nem a sajtó által létrehozott habitus szemszögéből, hanem kulturális
„konstrukcióként” vizsgálja (410. oldal). Müllner András médiakutató a nyírvasvári Rostás család mozgóképes ábrázolásának
bemutatására vállalkozik A néma botolótól a hibrid hangzó repertoárig című
tanulmányban. A család a rendszerváltás után tánccal és zenével kezdett el
foglalkozni, ilyen módon autentikus adatközlőként, majd professzionális
zenészcsoportként lett médiaszereplő. Rostás család öt korszakának
bemutatása alapos, interdiszciplináris megközelítésű, amelyben a
filmtudomány, médiaantropológia, hanem a néptánc- és népzenekutatás módszerei
is érvénysültek. A kiadványt Povedák Kinga és Povedák István „Minden éneknek
van története…” A vallási cigány zene és a cigány vallási zenészek című
tanulmánya zárja. A tanulmány személyes hangvételű, a sűrű
leírás módszerével leírt terepélménnyel indul, amely meghatározó az írásban
tárgyalt téma további értelmezése szempontjából. A kulturális antropológusok a szendrőládi cigány cursillisták
példáján keresztül a vallási cigányzene és cigány vallási zenészek világába
vezetik az olvasót. A tanulmány nem vallástudományi értekezés, hanem egy átfogó
történeti írás, amelyből kiválóan körvonalazódik és láthatóvá válik a
„cigányság ébredésének” fejlődési íve, vagyis az, hogy miként vált a zárt,
családi mikroközösségek szintjén megélt hit a hetvenes évek titkos összejövetelein
keresztül egy, ma már tömegeket megmozgató misszióvá, ahol a cigány vallási
énekek mellett, „popzenévé” változott dalok is felhangoznak (493. oldal). A cigány vallási zene, mind dallam-, mind
szövegvilágban az elmúlt ötven évben „hozzáfejlődött” a közösség
igényeihez, ezzel érthetőbbé téve a cigány identitásban is bekövetkezett
változásokat. Bár maguk a szerzők is bevallják, hogy még korai lenne azt
feltételezni, hogy a cigány ébredés és a roma folklórmozgalom megoldást kínál a
népcsoportot körülölelő évszázados negatív sztereotípiák problémájára,
mégis egyfajta társadalmi hídként értelmezhető, amely utat nyit nemcsak
csoporton belüli, hanem interetnikus módon is.
A szerzőpáros záró gondolatában olvasható Durkó Albert-idézet
adhatja a kötet konklúzióját, mely szerint a cigányok „… jelenleg egyfajta
gettóban élnek, egy fal választja el őket a társadalomtól. De ezt a falat
nem csak a többségi társadalom építi kívülről, hanem a romák is
belülről” (528.
oldal). A szerzők szerint az
első rést a falon a cigány vallási zene ütheti. Úgy gondolom, hogy jelen
tanulmánykötet lehet az, amely a második kalapácsütést mérheti a cigányok által
önmaguk és a társadalom között felhúzott válaszfalára.