Sohasem késő

Balatoni táborozás (kb. 1980–90). Schwimmer János, Németh Katalin, Mericske Zoltán, Záborszky József és Kálmán, Lukács Ágnes, Dóri Tóth Zoltán, Konrád János és Veres Tibor

Amikor a mindenkori új évfolyam megkezdte a tanévet az István Gimnáziumban, Záborszky József (A Tanár Úr) első teendői között szerepelt, hogy egyenként kikérdezte a tanulókat, játszanak-e, és ha igen, melyik hangszeren. Onnantól már nem volt kitérő, ha nem volt az illető hangszeres, akkor meg kellett jelennie a kóruspróbán, ha viszont hangszeres volt, akkor a zenekari próbán volt a helye. Azután már a helyszínen el is dőlt, hogy kire milyen feladat hárult a továbbiakban. Hősnőnk (szerény személyem) a fúvóspróbára kapott meghívást. Miután én úgy éreztem, hogy hangszeres tudásom nem teljesen áll szinkronban azzal a követelménnyel, amit a zenekari létezés természetesen elvár, úgymint blattolás, transzponálás, amikkel ott szembesültem viharos hirtelenséggel, meglehetősen inamba szállt az a kezdeti bátorság is, amivel odamerészkedtem. Mindjárt haladékot kértem, és a Tanár úr nagyvonalúan fél év haladékot adott. Klarinéttanárommal megkezdtünk a felkészülést. A téli szünet utáni első próbára már be kellett ülni, Tanár úr rajtam tartotta a szemét és nem volt mese, be lettem dobva a mélyvízbe. Kisebb-nagyobb zökkenőkkel, tanulással és sok gyakorlással kezdtem belerázódni a második szólam ismeretanyagába, de azért minden egyes új darabbal meg kellett dolgozni, megtanulni, begyakorolni, természetesen a zeneiskolai tananyagon túl. A próbákon mindig megszólóztatott Pista bácsi, a szólamnak tisztán kellett csengeni. Ha nem úgy sikerült a hangzás, akkor megálltunk, bizony elég sokszor miattam. Merthogy Pista bácsi azt is hallotta, ha nem fújt az ember a hangszerébe megfelelően...és rendszerint lámpalázas voltam, mert természetesen én is nagyon jól tudtam, amikor nem ment valami "rendesen". Aztán elérkezett a nyári zenekari tábor. Badacsonytomajban volt a táborközpont, a helyi iskola épületében, ott volt a szállás, a konyha is és a próba sátor. Délutánonként indultunk át Badacsonyba, ahol a szabadtéri hangversenyeket adtuk, minden este. Mindjárt az elején a Tanár úr közölte velem, hogy én leszek a műsorközlő az előadásokon. Klarinétosként hátul volt a helyem, tehát minden szám előtt letettem a hangszert, előre mentem, elmondtam, amit kellett és visszaballagtam a helyemre. Mindig türelmesen végigvárta a Tanár úr, a zenekar és persze a közönség is ezt a jelenetet. Morogtam, és a Tanár úrnak is mondtam, hogy miért nem inkább onnan elölről valamelyik hegedűs a bemondó, kifejezetten feszengtem, hogy mindenki állandóan rám vár. A Tanár úr hajthatatlan volt, és ez így ment minden nap. Aztán teltek múltak az évek, zenekarral és anélkül, már a jubileumi zenekarral mentünk Komáromba vendégszereplésre, én már nem játszottam tagként, csak elkísértem őket, mikor szóltak, hogy jó lenne, ha én mondanám be a műsort, mert a többieknek úgy elég idejük lenne elhelyezkedni, és nem kellene a műsorközlőre várni. Akkor, ötven évvel később hirtelen megértettem Záborszky tanár úr hosszú távú és nagy formátumú lélekformáló erőt adó szolgálatát, hogy annak idején a bemondói feladattal nekem lehetőséget biztosított; a közönség előtti „szólózás” helyzetgyakorlatát kaptam, hogy ezzel a lámpalázam legyőzését segítse. A kamaszos értetlenséget is szó nélkül elviselte, csak a problémám megoldásához biztosított újabb esélyt. A TANÁR ÚR.  

Üdvözlettel 

Lukács (R.) Ágnes