NIKOLAUS
HARNONCOURT
W. A. MOZART, A REJTÉLYES GÉNIUSZ[1]
1953-ban Nikolaus Harnoncourt a Karajan
vezette Bécsi Szimfonikus Zenekar tagjaival megalapította a Concentus Musicus
Wien-t. „Historikus zenei" együttesének célja nem forradalom volt: „A
zenetudomány és a historikus hangszerek nem öncélúak” – mondja Harnoncourt –
„Én jobban szeretem a historikusan tájékozatlan, de zeneileg élő
interpretációt”. Barokk művek historikus hangszereken való előadása
és rögzítése után kiterjesztette repertoárját a klasszikus, a romantikus és a
20. századi zenére, Európa legjobb modern zenekarait vezényelve. „Mozart nem
volt újító, de személyes stílusa kifürkészhetetlenül nagyszerű. Aki modern
zenekarral játssza zenéjét, annak feltétlenül fel kell fedeznie az eredeti
hangzási jellemzőket." Ez a CD-sorozat tartalmazza mind Harnoncourt
felvételeit a Concentus historikus instrumentáriumával, mind pedig az
amszterdami Concertgebouw zenekarának úttörő megközelítését, amely
historikusan tájékozott és érzelmekkel telített.
Mennyire
igazság-hű valójában Mozart élettörténetéről, gondolatvilágáról való
elképzelésünk? Életrajzírói a kezdetektől gazdag forrásanyagra
támaszkodhatnak: naplók, óriási levelezés, kortársak tudósításai és véleményei,
és természetesen nagy művészi alkotásai, partitúrái.
Az
információgazdagság ellenére észrevesszük, hogy az elmúlt kétszáz év
biográfusai – mindig levél-idézetekkel alátámasztva – ugyanarról az
emberről teljesen más képet festenek. Majdnem az az érzésünk, hogy minden
kor, minden generáció, sőt később minden szerző Mozartot egészen
más látja. Hasonló a helyzet műveivel is, melyeket minden generáció újra,
és igen különbözőképpen értelmez; többnyire nagy igénnyel a hitelességre,
és minden korábbi olvasatot figyelmen kívül hagyva.
E szituáció
szemlélésekor a történeti „igazság” gondolatához érkezünk. A pilátusi kérdés,
azaz a „Mi az igazság” még a legprofánabb területen se megválaszolható. Minden
bírónak jól ismert a tanúskodás problémája: ugyanazt az eseményt több
intelligens és becsületes szemtanú olyannyira különbözőképpen adja
elő, hogy a szavahihetőség, az emlékezőképesség kétségbe vonható
– pedig mégis mindenki azt vallja, amit látott, amit átélt. Ez az igazság – és be kell látnunk, hogy
ezt nem lehet tényekre redukálnunk. Minden beszámoló egyidejűleg
tudattalan értelmezés, és mindenekelőtt a tudósító személyéről mond
valamit.
Történelmünk nagy
művészeit sohasem fogjuk igazán megérteni. Michelangelo
lenyűgöző jelenései és látomásai nekünk nem mondanak semmit az
emberről. Michelangelo, igen, nekünk ő megfoghatatlan; így van ez
Shakespeare-rel, Mozarttal. Műveik megfoghatatlanok, sugallatosak, természetfelettiek, nincs rá
mértékegységünk, hogy lemérjük. A kicsi a nagy előtt tulajdonképpen csak
csodálkozni és hallgatni tud, vagy ujjongani, vagy megvilágosodni.
A pszichológia és
a pszichoanalízis sem nagyobb, mint maga a
pszichológus vagy az analitikus. Nem tudom, hogy képesek vagyunk-e megítélni
Mozartot – kapcsolatát apjával, embertársaival – azokkal a módszerekkel,
melyekkel a rendkívüli nem megragadható. Nincs meg az eszköztárunk ahhoz, hogy Mozartot
rekonstruálhassuk.
Teljesen
természetes, hogy múltunk e nagyjai ezer hangon beszélnek,
minden generációhoz másképpen, úgy, hogy mi művészetüknek mindig teljesen
új, sose hallott, sose látott, sose gondolt aspektusait vesszük észre. Talán
azt a módot, ahogyan apáink, nagyapáink Mozartot, Shakespeare-t, Michelangelót
látták, több megértéssel kellene fogadnunk. A látásmód, azaz a szemlélő
szelleme sokkal időhöz kötöttebb, mint a szemlélt mű. Csak azt tudjuk
felismerni, ami a kor bélyegét hordozó múlt – látszólag objektív – szemüvegén
keresztül a szemlélőhöz eljut. Mi sem akarjuk, hogy gyerekeink és unokáink
lesajnáljanak bennünket.
Bizonyára a Mozart
család levelezése nagyon sokat elárul arról, amit nem mondtak ki szavakkal. Egy
elhallgatás, egy szépítés, sőt egy hazugság is tanulságos lehet. De! Vajon
mi arroganciánk forrása? Az analitikus kitanult „szaktudása”? Nem tudunk-e sok
állításra különböző magyarázatokat adni? Nem hatolunk-e be
pszeudo-tudományos alapon nyugvó kíváncsiságunkkal és ellentmondást nem
tűrő következtetéseinkkel egy olyan intimszférába, amelyet nem
értünk, és amelyben semmi keresnivalónk sincs? A levelek egy bensőleg
összetartozó család privát közlései; ezek az emberek szerették egymást,
gondoskodtak egymásról, együtt bánkódtak és örültek. Ez az a tartalom, az a
vörös fonál, amely e megrendítő levelezésen végighúzódik. Szégyenkezve
kell nekünk, katasztrófára éhes voyeuröknek beismerni, hogy már csak a
bepillantás is e család legprivátabb dolgaiba többet árul el saját
diszharmóniánkról, mint szörnyű apa-fiú drámákról, amiket gyakran
belemagyaráznak. Ezekhez a levelekhez csak azért van jogunk hozzáférni, mert
Mozart már nem privát ember, fiú, apa, férj többé, amióta komponistaként az
egész világé. Gondoljuk meg, mi derülne ki abból, ha saját családi levél- és
telefonkapcsolatainkat minden rosszízű aspektusával ilyen gyerekes
megítélésnek kellene kitennünk? Összehasonlítva a Mozart-család konfliktusaival
ezek gyakran jellemtelenség, hazugság és intrika mélységeit hoznák
nyilvánosságra. Mit kívánunk hát tulajdonképpen a Mozartok kétszáz évvel
ezelőtti családi életétől?
TELJES LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (27 video)
Nem akarok
levél-idézeteket hozni, mert pont az idézetekkel lehet egy előítéletet
remekül „bizonyítani”; a leveleket magunknak kell elolvasni. A Mozart-zenével
való foglalkozásomból, és a környezetéből származó minden ismert leírásból
– az általánosítás igénye nélkül – én személyesen azt látom: Mozart
elképzelhetetlenül szerencsés volt abban, hogy kifejezetten ideális
környezetben nőtt fel. Édesanyja egyszerű asszony volt, aki
családjában oldódott fel igazán. Szép volt, férje és gyermekei gyengéden
szerették, örömét lelte a társaságban és a jókedvben; barátok között a maga
egyszerű módján nagyon vidám és élénk észjárású volt. Szívesen öltözött
csinosan, és érdeklődött a divat legújabb hóbortjai iránt minden
országban, ahová utazott, vagy ahonnan híreket kapott. Az apa bizonyára
pedagógiai őstehetség volt. Hegedűiskolája, amelyet Mozart
születésének évében publikált hamarosan műfajának alap-műve lett.
Minden fontos nyelvre lefordították, és több mint száz évre minden vonós
hangszer tanításának gerince lett. Még ma is csodálni kell felülmúlhatatlan
didaktikus felépítést, és a világos, könnyen érthető nyelvezetet éppúgy,
mint a mély zenei meglátásokat, melyek e műben felismerhetőek. Bár a
hegedűiskola vezérfonál a hegedűjáték megtanulásához, de ezen túl
javaslatok sokaságát tartalmazza az előadó fantáziája és kreativitása
számára. Leopold Mozart, akinek hegedűiskolájával egyszeri „dobás”, a
világhír sikerült, élete során egyszerű kis hegedűs maradt,
később pedig másod-karmester lett a provinciális hercegérseki udvarban,
Salzburgban. Lehet, hogy a nagy karrierről – amely számára képzettsége és
szakmai tudása alapján minden további nélkül nyitva állt volna – tudatosan
lemondott, amint gyermekének zsenijét felismerte. Mindenképpen
észrevehető, hogy e gyermek felfoghatatlan adottságait szent feladatként
fogta fel, hogy minden elképzelhetőt megtegyen annak képzettsége és
műveltsége érdekében. Így egész életét fiának rendelte alá; lemondott a
további komponálásról, bár éppenséggel sok sikeres művet írt.
Természetesen az isteni sugallat, amely gyermeke legkorábbi műveiből
is áradt, őt elkerülte. Mi az apát, mint szeretetteljes és pedagógiailag
ideális nevelőt és zenetanárt látjuk, úgyhogy fia soha nem érzett
kényszerítést, ami könnyen megutáltatta volna vele a zenét. Ő
kötelességének érezte, hogy Mozartot képzésével párhuzamosan bemutassa a zenei
világnak, miáltal fiának gyerekkorától kezdve felépítette egyrészt jártasságát
és biztonságát a nyilvános fellépések során, másrészt a kapcsolatot a kor
legjelentősebb muzsikusaival. A család utazásait manapság gyakran egoista
és kegyetlen „közszemlére tétel”-ként róják fel az apának. Számomra nem
tűnik helyesnek korunk – melyben a zene éppúgy, mint a gyermekhez való
viszonyulás vagy a társadalmi adottságok teljesen másképp értékelődnek,
mint akkor – mércéjét Mozart apjának magatartására vetíteni. Ő maga
láthatólag jól megtalálta az ideális középutat munka és játék, komolyság és
jókedv, nyugalom és mozgás között, valamint azt, hogy feleségének és
gyerekeinek szeretetet és védettséget nyújtson. És mindezt egy terjedelmes
nevelési- és utazási program ellenére. Hogy társas-élet és öröm, játék és
könnyed tréfa ebben a családban nem volt ritka, az nyilvánvaló.
Nemigen tudjuk
elképzelni, mit jelentett a Mozart-családnak, amikor felismerték, milyen
gyermek adatott nekik. Az emberi társadalomban nem látható előre, mit
jelent felnevelni egy zsenit, erre nincsenek példák, nincsenek minták. Egy
ilyen démonikus teremtmény természetesen megszállja egész környezetét, őt
valójában nem lehet „nevelni”, ő alkalmasint szeretett, ugyanakkor
félelmet keltő lakótárs.
Amikor Mozartnak
huszonöt évesen el kellett hagynia Salzburgot, és megpróbálta megvetni lábát
Bécsben, az apa bizonyára egész meggyőző-erejét latba vetette, hogy
intse fiát az elsietett és átgondolatlan döntésektől. Az apa levelei
nincsenek meg, ezeket valószínűleg Constanze, Mozart felesége, vagy annak
későbbi férje Georg Nikolaus von Nissen megsemmisítette, bizonyára azért,
hogy az apa véleménye jövőbeli menyéről ne jusson az utókor
tudomására – ezt a fiú megőrzött leveleiből sejtjük. Az apának a
legtöbb esetben biztosan igaza volt, és ő nem tudott hallgatni, amikor
muszáj volt felismernie, hogy felnőtt fia szerencsétlen hivatásbeli és
privát döntéseket készül hozni. Ám ha a döntések már megszülettek, akkor inkább
előre nézett, és megpróbálta őket akceptálni.
Nannerl, a
nővér ebben az összefüggésben némileg halvány képet mutat. Úgy tűnik,
gyerekként kiemelkedő „csodagyerek”-féle tehetség volt; de ez, mint
gyakran előfordul ilyenkor, a pubertás után megrekedt. Nannerl is zeneileg
öccsére koncentrált, aki neki ajánlotta legújabb zongoradarabjait, gazdag
kommentárokkal. Ő az apával maradt, majd férjhez ment, és St. Gilgenbe
költözött. Özvegyként ismét visszaköltözött Salzburgba, ahol öccsének özvegye
Constanze is élt második férjének halála után. A két asszony nem szerette
egymást; bár csak pár percre laktak egymástól, semmiféle kontaktust nem
ápoltak. A régi ellenszenv – ami még abból az időből származott,
amikor az apa el akarta fiát ettől a kapcsolattól téríteni – még nem
csengett le. Nannerl nyilvánvalóan legalábbis részben Constanzét tartotta
hibásnak öccse egészségi és anyagi hanyatlásáért.
Nannert és Constanze
Mozart felesége a
számos tudósítás dacára különös módon áttekinthetetlen marad. Tudjuk, hogy
Mozart három évvel házassága előtt Mannheimben Constanze nővérébe,
Aloysiába volt szerelmes. Ő jelentős énekesnő volt, akinek a
[zeneszerző] Mozart iránti vonzalmát elsősorban művészete
határozta meg. A nagy szerelem Mozart részéről
bizonyára egyoldalú volt; amikor pár évvel később Bécsben találkoztak,
Aloysia már egy színész felesége volt. A mama mindent megtett, hogy Mozartot
megfogja a következő lánynak, Constanzénak, ami végül is egyfajta trükkös
gyámkodás révén sikerült is neki. Úgy látszik, Mozart tényleg szerette
Constanzét, és saját családját a salzburgi szülői ház mintájára akarta
formálni. De Constanze nem olyan volt, mint édesanyja, megvolt a saját
elképzelése a kellemes életről, a társaságról, a szórakozásról és a
családról. Kortársai részéről kemény kritika sújtotta, és Mozart is
gyakran intette, hogy vigyázzon saját és házassága becsületére. Férje halála
után Constanze remekül értett hozzá, hogy második férjével együtt üzletileg
kihasználja Mozart örökségét. Ennek számomra keserű mellékíze van.
Wolfgang Amadeus
Mozartot nem lehet leírni; amennyire művei tisztán és architektónikus
megformáltsággal állnak előttünk, személyisége épp annyira megfoghatatlan.
Életútja csaknem teljesen dokumentáltan áll előttünk, de az embert nem tudjuk megragadni. Bizonyára
igen kedves gyermek volt, engedelmes, szorgalmas, szülei öröme. Csodálta apját,
még akkor is, ha nagyon korán kellett azt a sokkoló tapasztalatot szereznie,
hogy ő zeneileg toronymagasan fölötte áll. Játszadozó gyermeknek alig
tudjuk elképzelni, sokkal inkább játékos felnőttnek. Ez az elképzelés
néhány kortárstól származik, jóllehet fordítva: eltekintve zenéjétől,
ő egész élete során gyermek maradt. Barátai és ismerősei
egybehangzóan arról számolnak be, hogy mindig derűs volt, sohase
rosszkedvű, szerette a szórakozást, a különféle játékokat, főleg a
biliárdot. Gyakran volt szertelenül vidám, ami sok leveléből is kikacsint.
Ahogyan apja, ő is ifjú korától kezdve választékos stílusban írt, magas
műveltség, éles szellem, eleven észjárás és határozott ítélőképesség
jellemzi egész levelezésüket. Alig elképzelhető, hogy mikor volt ideje
művelődni és széleskörű olvasottságra szert tenni, de tény, hogy
nagyon művelt volt; a Biblia mellett mélyen ismerte a klasszikus
mitológiát, a legfontosabb szerzőket olasz, francia, német nyelven. Járt
színházba, amikor csak megtehette, és ismerte Shakespeare műveit.
Több szempontból
is megrendítő anyja párizsi halálára való reagálása. Kéri apja egy
barátját, hogy kíméletesen készítse elő, mielőtt ő maga
óvatosan, szeretetteljesen és szomorúan értesíti erről. Ugyan ezekben a
levelekben – melyekben e tragikus halálesetet, a négytagú családot ért
első nagy veszteséget vigasztalóan, és vigasztalásra szorulva közli –
mesél zenei munkájáról, látszólag teljesen naivan és derűsen. Ezt
cinizmusnak vagy szívtelenségnek tartották, igazságtalanul! A Mozartok számára,
hívő emberként a halál nem az a feneketlen borzalom volt, amit mi
gondolunk róla. Akkor a boldogság és boldogtalanság éppúgy, mint a születés és
a halál is a család és a barátok részvételével játszódott le. A gyerekek a
lakásban, családi körben jöttek világra, sokan hamarosan meghaltak születésük
után; mindenki már gyermekkorában látott haldoklókat. A halál is általában a
házban történt, az öregek a szeretteik körében hunytak el; magától
értetődő volt, ha egy közeli rokon a halottas ágyán feküdt. A mai steril
és magányos halál kórházakban és intézetekben számomra több halálfélelmet és
cinizmust jelent, mint Mozart természetes megnyilvánulása. Hasonlóan megható
viselkedése évekkel később, amikor apja volt halálos beteg, és ő nem
tudott hozzá Salzburgba menni. Nem lehetett volna apját szebben vigasztalni,
mint ahogyan saját gondolatait a halálról kifejtette: számára a halál régóta az
ember legjobb barátja, életünk igazi végcélja. Elképzelése megnyugtató és
vigasztaló; köszöni Istennek annak belátását, hogy a halál az üdvözülés valódi
kulcsa; sohase fekszik úgy le, hogy ne gondolna arra: reggelre már halott
lehet, és mégse szomorú emiatt.
TELJES LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (132 video)
Amennyire
normálisnak látszik Mozart élet- és családtörténete, annyira felfoghatatlan ez
életművével kapcsolatban. Első zenei megnyilvánulásai környezetét
bizonyára villámcsapásként érték. Ettől kezdve útja művészként a
tévedhetetlenségé, a lélegzetelállító biztonságé, és ez pont az ellentéte
külső életútjának. Alkotó pályájának és életútjának ezt a széthasadását a
19. és 20. századi zseni-hívők nem tudták felfogni, és ez bizony számunkra
is nehezen érthető. A romantika óta úgy látjuk a művészt, mint gigantikus
önéletrajzírót, a mindennapok minden szeszélye, szenvedése, öröme és
szenvedélye műveiben tükröződik, amely végül hatalmas önarcképpé, az
ÉN apoteózisává válik. Magát a művészt olyan komolyan vették, hogy végül
művészi alkotássá lett. Mozartnál ez másképpen áll. Számára a zene, mint olyan volt a közlés tárgya,
és nem saját személye. Ő művész volt a hagyományos, kézműves
értelemben. Minden zeneileg elgondolhatót meg tudott valósítani, ez tette őt, mint muzsikust büszkévé. Zenei
tehetsége volt a küldetése, az a képessége, hogy érzéseket és gondolatokat a
többi embernél mélyebben megéljen, előre megérezzen, helyesebben: olyan
értő módon ábrázoljon, hogy ezeket az érzéseket és gondolatokat a magunkéi
gyanánt ismerjük fel. Saját igazi érzései bizonyára alapjai voltak ennek a
képességnek, de nem ezek alkotják életművének tartalmát. Ez a művész
attitűdje volt, amióta a közép-európai művészet a hanyatló római
birodalom, az új népek és az új vallás eggyéolvadásából megalakult.
Egy ilyen
művész a jelennek dolgozik – a későbbi, „önéletrajzi” zseni a
jövőnek. Ő megrendelésre dolgozott – a későbbi úgy látja, hogy
az emberiségnek kötelező összes megnyilvánulását elfogadni…Hajlamosak
vagyunk Mozartot szívtelennek tartani, mert nem tudjuk a Párizsi szimfóniában
anyja szenvedésének és halálának nyomát felfedezni. Ellenkezőleg,
gondtalan derűt, sőt a publikum viselkedésén való tréfálkozást
hallunk ki belőle. Az ember szomorú volt, a zeneszerző úgy dolgozott,
ahogyan akart, és ahogyan kellett neki.
Az élet szomorú és
boldog tapasztalatai alap-érzéssé és szótárrá váltak számára; a zeneszerző
ott, ahol az helyénvaló, alkalmazta őket zenéjében. De ezeknek nem volt
szabad őt arra csábítani, hogy saját reális életének bemutatásává és
illusztrációjává váljanak. Ez engem egy másik gondolathoz vezet: már egész
korai ifjúságától komponált Mozart olyan műveket, melyek emocionális
tartalma jóval fölötte van annak, amit ebben a korban megélhetett és
tapasztalhatott. Én Mozart művészetében egy érett személyiség közléseit és
érzéseit fedezem fel, aki az emberi élet minden elgondolható magasságát és
mélységét ismeri és közvetíteni képes. Ír műveket, melyek megértéséhez és
adekvát interpretációjához egy bizonyos életkort kell elérni – egy olyan
életkor tapasztalatai ezek, melyeket maga e művek szerzője soha nem
tudott elérni, mert már harmincöt évesen meghalt. Zsenialitásának egy része
volt bizonyára az az intuitív átélés és bölcsesség, amelyek számára az emberi
karakterek és érzések minden elgondolható mozaik-darabját magától
értetődőként sugallták. Így ismerhetjük meg egy ifjútól szerelem és
halál, tragédia, végzet és bűn végső és legmélyebb titkait.
Mozart operáiban
nincsenek jó és rossz karakterek, csak emberek, akik sokféleképpen reagálnak,
ellentmondásosan, a legmélységesebben emberi módon. Minden szöveg Mozart zenéje
révén nem-sejtett mélységekbe hatol, mintha a szavakon kívül a további, megvilágosító
kifejezőeszközök – gesztus, tekintet, hanglejtés, test, és a közvetlen,
nyelvvel megközelíthetetlen, ezért leírhatatlan emocionális mondanivaló – benne
foglaltatnának a műben. Tehát nincs magyarázat, mert Mozart zenéje maga a
magyarázat. Mivel Mozart nyilván mindig az emberről beszélt, hangszeres
zenéjében is, megértjük, hogy minden műve valami drámait,
dialógus-szerűt hordoz. Olyan nyelven szólít meg, amely közvetlenebbül
hatol lelkünk legmélyébe, mint amire a szavak képesek lehetnének.