Orbán Evelin
Gondolatok
egy németországi zeneterápiai kurzus kapcsán[1]
1. Zeneterápia a köztudatban
Külföldi részképzésem keretében nyílt lehetőségem a Musiktherapie in Forschung und Praxis nevű kurzus elvégzésére a Katholische Universität Eichstätt-Ingolstadt vendéghallgatójaként, amely egyaránt tartalmazott elméleti és gyakorlati komponenseket. A gyakorlati részeket Monika Kern, zeneterapeuta, a bajorországi egyetem vallástudományi és zenetudományi professzora, pszichoterapeuta, traumaterapeuta, testterapeuta tartotta, aki egyaránt rendelkezik fejlesztő és klinikai tapasztalattal, valamint jelenleg is praktizál kórházakban, ahol fájdalmakkal küzdő, kómás állapotból magukhoz tért, balesetet szenvedett, traumatizált páciensekkel foglalkozik. A következőkben röviden bemutatom a terapeuta filozófiáját, valamint kivonatosan közlöm azokat a számomra legrelevánsabb, általa oktatott módszereket és filozófiát, amelyek különösen kapcsolódtak A zene, mint egyetemes eszköz a gyógyításban és fejlesztésben című kutatásomhoz, s hasznos ismereteket nyújtottak a témában történő elmélyedésre.
A terapeuta foglalkozásait minden esetben az önkéntesség elve alapján tartja, vagyis a részvevőket semmire sem kötelezi. Tapasztalata mégis az, hogyha az alkalmak elején ismerteti: mindenkinek szabad bekapcsolódni és nem bekapcsolódni a tevékenységekbe, s csak azt tegyék a páciensek, amit szeretnének, nem veszít embereket a foglalkozás alatt, hanem megnyeri a többség aktivitását. Tudván, hogy mindent önként tesznek, nyitottabbak, együttműködőbbek a jelenlévők – számolt be Monika Kern. Ez szokott segíteni abban az esetben is, amikor a csoportban előítéletek vannak jelen a zenei fejlesztéssel kapcsolatban. Maga is tapasztalta, hogy a tagok kezdeti hozzáállása vagy asszociációja a zeneterápiával kapcsolatban nem mindig pozitív. Egyesek néha úgy érzik, számukra derogál ez a fajta tevékenység, s nyugdíjascsoportok első foglalkozás előtti kérdései között is gyakran szerepel: „Dehát én orvos voltam vagy tanárnő… és most játékhangszereket kell ütögetnem? Nem fogyatékos vagyok, csak magányos nyugdíjas”. A kórházban zenei eszközökkel is kezelt páciensek között szintén gyakori hozzáállás, hogy közlik az első zenei alkalom előtt: „Nem zenélni szeretnék, hiszen nem unatkozom, csak fájdalmaim vannak, azért küldött ide az orvos, azon segítsen”. Az önkéntesség elve alatt történő foglalkozások azonban ilyen esetekben is képesek arra, hogy az először csak passzív szemlélőket aktív résztvevőkké tegyék, akiknek örömöt okoz a zenélés. Arról a jelenségről is beszámolt a szakember, hogy egyéb terapeuták vagy orvosok gyakran akkor irányítják a beteget zeneterápiára, ha már mindent megpróbáltak és semmi sem segített. Előfordul, hogy úgy gondolják, tesznek egy utolsó kísérletet, hátha „magától” megoldódik a probléma, ha a páciens „leköti” magát valamivel. Olyan is megesik, hogy valaki konkrét panaszokkal érkezik a zeneterápiára, felsorolja, miért van itt, miből szeretne meggyógyulni, de leszögezi: csak nézi az alkalmat, semmi esetre sem fog énekelni, hiszen az énekórákat az iskolában is utálta, feleltették ott eleget, nem hiányzik még felnőtt korában is ugyanaz.
Az említett reakciók és attitűdök mindegyike méltányolható és érthető, hiszen felnőtt korra az emberek döntő többségét érik negatív zenei élmények (kutatásomban, összesen 189 megkérdezett válaszai alapján, a középiskolás korosztálynak 47%-a, a felnőtteknek 41%-a élt már át meghatározóan negatív zenei élményt) – és minden valamitől szenvedő ember minél gyorsabban és közvetlenül szeretne megszabadulni attól, ami őt akadályozza vagy rosszul érinti (pl. fájdalom, betegség, tünetek stb.). Egyelőre nem evidens sem a kórházakban, sem a közfelfogásban, hogy a zene nemcsak cél lehet, hanem valaminek eszköze is. Az általam végzett tanulmányban résztvevők közül egyesek úgy vélekednek, abban áll a zene gyógyító ereje, hogy a páciensek erősen hisznek benne, s ettől jobban lesznek, mint egy vallási élménytől (méréseim alapján a megkérdezettek 21%-a egyértelműen valamilyen spiritualitáshoz társítja a zeneterápiát). Mindezt figyelembe véve sok múlik tehát a terapeuta kezdeti hozzáállásán, hogy leendő pácienseit ne a kötelező énekórákra emlékeztesse, hanem olyan tevékenység elkezdésére buzdítsa a csak a problémáikat látókat, ami nem vallási vagy hipotetikus, hanem tudományos alapokra helyezve nyújthat segítséget nekik – akik így már a kezdés pillanatában el tudnak tekinteni attól, hogy aktuális problémájuk látszólag nem fog megoldódni, egyórás zenélés következtében. Az eredmények mégis azt mutatják, hogy egy óra után is sokkal derűlátóbbak a résztvevők, elkezdenek hinni a felépülés lehetőségében, javul a kedélyállapotuk és kapcsolatuk a környezetükkel vagy épp saját magukkal, továbbá egyes esetekben a zenei foglalkozás akár testileg is pozitívan hathat a fájdalom csillapítására, szívritmus vagy vérnyomás normalizálására, depresszió, szorongások vagy félelem enyhítésére. Az eredmény aktivitás nélkül nem jósolható meg, de a legkisebb előrelépés reményében is érdemes tenni egy próbát.
A szakember bemutatta, hogyan épül fel gyakorlatról gyakorlatra egy megfelelő zenei fejlesztő alkalom. Minden elemet tekintve három részből kell állnia: maga a feladat („a játék”), a saját megtapasztalás és a reflexió. A foglalkozás úgy tud igazán sikeres lenni, ha mindhárom kritérium megvalósul. Tehát a kipróbált módszer után a páciens önmagára vonatkoztatva gondolja át, mit tapasztalt, mi történt pontosan a gyakorlat közben, majd reflektál rá, hogyan érezte magát, milyen érzéseket hívott elő belőle a zenei terápia. Ez történhet különböző módon, csoportosan, egyénileg, a terapeutával együtt stb. A foglalkozások gyakorlati részét Orff- instrumentumok segítették. (Az elnevezés Carl Orff /1895-1982/ német származású zenepedagógus, zeneszerző és felesége Gertrud Orff nevéhez fűződik. A koncepció szerint a terápiás munkában egyes könnyen megszólaltatható dallam- és ritmushangszerek kitüntetett szerepet kaphatnak, pl. a xilofonok, dobok, csörgődobok stb.)
2. Zeneterápia vs. zenepedagógia, szabályozási kérdések
Hangsúlyos része volt a kurzusnak az arról történő diszkusszió, pontosan mi a különbség a zenepedagógia és a zeneterápia között. Előbbi fejlődésorientált, célja a zenei gyarapodás, melyben a zene maga a cél is. Ezzel szemben a zeneterápiának klinikai, gyógyítási céljai vannak, amely során a zenének egyes elemeit nem célként, hanem médiumként használják fel. Tehát a zenének elsősorban nem a minősége számít, nem arra törekszenek a részvevők, hogy egyre szebben, jobban, ügyesebben muzsikáljanak, mindezeket csak eszközként használják fel a gyógyulás reményében. Fontos még, hogy ellentétben a zenepedagógus-diák kapcsolattal, zenével való gyógyítás esetén a fejlesztő folyamat terápiai kapcsolatba ágyazott, vagyis alapja nem oktatói, hanem terápiai közeg.
Kiemelném azonban ezzel kapcsolatban, hogy a zeneterápiát kizárólagosan pszichológiai vagy gyógypedagógiai kompetenciákhoz kötni szintén helytelen, hiszen sikeres zenei terápiához ugyanolyan mértékben van szükség terápiai és zenei tájékozottságra. Sokatmondó példa erre az ún. Nordoff-Robbins metódus (Németországban Schöpferische Musiktherapie), amely a zeneterápiának igen hatékony, szakemberhiány miatt ugyan kevéssé jelen lévő, de nagy eredményeket mutató ága. Ezen a területen kiemelten fontos, hogy a foglalkozásvezető magas zenei képzettséggel rendelkezzen, ura legyen a hangszerének, s mellette arra is maradjon készsége, hogy a páciensre is figyeljen. A módszer megvalósításának legismertebb módja, amikor a terapeuta (például) zongorán improvizál vagy játszik, míg a résztvevők előtanulmányokat nem igénylő hangszerekkel kapcsolódnak a folyamathoz. Így át tudják élni a közös zenélés örömét azok is, akik nem tanultak zenét, vagy valamilyen korlátozottsággal küzdenek, ami nem teszi lehetővé a finom mozgásokat, artikulációt vagy a szavakkal történő kapcsolódást. Ehhez azonban képzett zenészekre van szükség, akik az összhangzattanban, technikai képességekben, kottaolvasásban, rögtönzésben, ugyanakkor a mások felé irányuló empátiában, a terápiához szükséges ismeretekben egyaránt jártasak.
Természetesen jó, ha a zenei fejlesztés joga feltételekhez kötött, hiszen a jószándék és a zeneszeretet önmagában nem tesz bárkit alkalmassá a gyógyításra. Fenti kétségeim csupán arra irányulnak: minden esetben indokolt-e, hogy gyógypedagógiai égiszek alatt végzett képzések gyakran legalizálják a zenével való fejlesztő foglalkozást, míg zenei végzettségek nem. Az ideális természetesen az volna, ha a szakemberek legalább 3–4 diplomával rendelkeznének, egyszerre lennének pszichológusok, gyógypedagógusok, zeneművészek, netán orvosok is. Ám ha minden felsorolt feltétel szükséges volna, akkor nehéz lenne szakembereket találni a területen – ezért, mint minden interdiszciplináris szakma esetében, itt is nagy hangsúly kerül a különböző továbbképzésekre, autodidakta metódusokra, posztgraduális tréningekre, s bizonyos szinten a rugalmasságra.
Monika Kern, sokoldalú terapeutaként, e kérdéssel kapcsolatban a következőt vallja:
„Therapeuten sollten nicht größer sein, nur normale Menschen. Musikpädagogen sollen <größer>
sein” 1 [ford.: A
terapeutáknak nem kell „nagyobbnak” lenniük, csupán átlagos embereknek. A zenepedagógusoknak kell „nagyobbnak”
lenniük.], személyes megnyilatkozás.
Értelmezésemben ez találóan kifejezi, hogy a végzettség fontos, de nem az teszi terapeutává a szakembert. A zenepedagógiában „nagyobbnak” kell lenni a tanulóknál, módszertanilag és tudásban egyaránt bizonyítani kell, hogy a tanár lexikálisan vagy képességek szintjén többet tud a diáknál, különben okafogyottá és egyben lehetetlenné válik a tanítás folyamata. A terapeuta-páciens viszony azonban nem alá-fölé rendeltségre épül, hanem közös, szakszerű, ám bizalmas közegben történő gyógyulásra, melyhez természetesen szakemberekre van szükség.
3. Kórházi körülmények között
A szakember bő tapasztalattal rendelkezik klinikai körülmények között végzett zeneterápiával kapcsolatban is. Mivel Magyarországon nagy előrelépés volna, ha társadalombiztosítási alapon szintén lehetőség nyílna minden páciens számára zenei módszerekkel történő segítséget is igénybe venni, a szakember tapasztalatai nagy hatást gyakoroltak rám.
Monika Kern két állapotot emelt ki, melyekben tapasztalatai szerint a zeneterápia csodákra képes: a kómából felébredt páciensek körében, valamint fájdalmakkal küzdő betegek (pl. műtét előtt/után) között. Gyakran örülnek a kórházban lévők a zeneterápiai foglalkozásoknak, már csak amiatt is, mert a háromágyas kórtermekben nem megengedett a zenehallgatás, hiszen a többi betegre is tekintettel kell lenni. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokszor azért is várják a páciensek a foglalkozást, mert a zeneterápia ideje kivételt képez ez alól, ráadásul ott nemcsak zenét hallgathatnak, egyes feladatok kapcsán az is előfordul, hogy ők választhatnak zenét, tehát egy-egy gyakorlat alatt valamelyik tag saját kedvenc felvételét hallgathatja az egész csoport.
Kimutatott tény (Pap, J. 2002), hogy egyes zenék képesek jobb kedvre deríteni a hallgatókat, felmerül azonban a kérdés, nem manipuláció-e ez? Ha beteg emberekkel hallgattatnak vidám zenéket, az nem becsapás-e? Monika Kern véleménye szerint a zene nem manipulatív, hanem hatást gyakorló, befolyásoló tényező. Vidám zenéknek csakúgy helye van a terápiában, mint szomorúaknak, hiszen ezek adják meg a lehetőséget, hogy az érzések napvilágra kerüljenek, akár olyan módon is, ha pl. egy baleset után kórházba került páciens még nem kész beszélni az érzéseiről. Későbbi fázisban, bizalmas terápiai kapcsolatba ágyazva, már lehetőség nyílhat beszélgetés „vezetésére” is zenével, vagy akár hangszerekkel folytatott „közlésre, párbeszédre”. A Heinrich Heinétől származó aforizma találóan írja le: „Ahol a szavak elhagynak bennünket, ott kezdődik a zene”.2
Fájdalmakkal küzdő egyének panaszainak enyhítésére nagy segítség a tambura nevű hangszer, melynek több változata is létezik.
Kórházi körülmények között kiválóan alkalmazható az íves kialakítású, nagyobb méretű, húros instrumentum. Kialakítása lehetővé teszi, hogy a páciens hátára fektessék a hangszert, s a terapeuta azon játsszon. Gyakori tapasztalat szerint önreflektív elmélkedés, pszichológiai beszélgetések helyett a páciens a hangzásterápia hatására elalszik. Terapeuták között is megoszlanak a vélemények, hogy ilyenkor érdemes-e felébreszteni a beteget, hiszen a terápia aktív munkát jelent a javulás érdekében, csakúgy, mint a kórházi kezelések, a gyógytorna. Elgondolkodtató, nem tekinthető-e önmagában eredménynek, ha egy fájdalmakat viselő páciens a terápiás foglalkozások alatt napi fél órát alszik. Addig is enyhülnek a fájdalmai, tud pihenni, s nem érzi, hogy kórházban van. Véleményem szerint önmagában eredmény az is, ha nem altatókkal, fájdalomcsillapítókkal próbál valamennyit pihenni, hanem zenei módszerekkel támogatva. Legősibb zeneterápiai írásos emlékünk, Dávid és Saul király esete is egy húros hangszerrel történő, nyugtató hatású tevékenységen alapszik (Pap, J. 2002)3. A zene mind klinikai, mind otthoni körülmények között nagy erővel bírhat a gyógyítás- gyógyulás területén, nemcsak célként, hanem eszközként történő felhasználás által is. Érdemes lenne ezért minél több, szakember vezetésével megvalósuló lehetőséget létrehozni, hogy díjmentes körülmények között mindenki igénybe vehesse, akinek szüksége van rá. A zenei módszerek alkalmazása képes összekötni társadalmunkat, és egyetemesen gyakorolható testi vagy lelki nehézségekkel küzdők, idősebbek vagy fiatalabbak, gyerekek vagy felnőttek, zenekedvelők és zenétől tartózkodók, s bármilyen szakterületen tevékenykedők között.
2 Duffek, M. (2022). A zenemű művészi mondandójának felfedezése. In: Debreceni Szemle.
30(2), p. 221. Link
