Dr. Székely György
Az „angyali hangok” emlékezete[1]
Cecilia Bartoli
minifesztiválja Bécsben
Händel: Julius Caesar – színpadkép.
Előtérben: Kleopátra – Cecilia Bartoli, Julius Caesar – Carlo Vistoli
(fotó: Marco Borelli)
Korunk ünnepelt
mezzoszopránja, Cecilia Bartoli
sikerei csúcsán is fáradhatatlan: hol elfeledett műveket talál
régizenei kutatásai közben, máskor fiatal művészeket fedez fel, s
menedzsel a kezdeti lépéseknél. Mindeközben a salzburgi Pünkösdi Fesztivál
művészeti igazgatói posztja mellé a Monaco-i Operaház vezetését is bevállalta.
S ha még mindig maradna egy kis szabadideje, Bartoli
most második alkalommal kapott felkérést a Bécsi Operaháztól a nyár derekán egy
„minifesztiválra” 2024. július 6-11. között. Az első sorozat 2022-ben
„Rossini-mánia” címen, a mester két operájával és gálaesttel olyan sikert
aratott, hogy megérkezett idén a következő felkérés: a „Barocchissimo-ra”. Bécs elött a monte-carloi
és versailles-i barokk operaház is bemutatta a két produkciót: Georg Friedrich
Händel Giulio Cesare
in Egitto (Julius Caesar Egyiptomban)
című operáját, amely itt háromszor csendült fel, valamint a „Their master’s voice” elnevezésű zenés játékot.
Triumph for Barocchissimo by Cecilia Bartoli & h.co., 2024
(8:15)
Gianluca Capuano: Monte-Carlo-i Operaház énekkara.
00:00
Julius Caesar Egyiptomban: C. Vistoli, E. M. Cenčić, S. Mingardo, K.
J. Kim, P. Kalman, F. Spatola,
L. Vianello.
04:36 A
Mester hangja: J. Malkovich, Ph.
Mathmann, E. Cox
Händel: Julius Caesar. Előtérben: Kleopátra – Cecilia
Bartoli
(fotó: Marco Borelli).
Bartoli fesztiváljának középpontjában Georg Friedrich
Händel és korának agyonsztárolt, amúgy szerencsétlen életű kasztrált
énekesei voltak. Händel londoni színházi éveinek legnagyobb sikere volt a Giulio Cesare. Címszerepét
a kor egyik legnagyobb kasztrált énekesének, Senesino-nak
írta, Kleopátra szólamát pedig az ünnepelt szoprán, Francesca
Cussoni énekelte. Ők voltak a kor popsztárjai,
akik mellett további virtuóz kasztrált énekesek csillogtathatták meg tudásukat.
Mai napig a legnépszerűbb barokk opera ez, számos előadásban, videó-
és hangfelvételen megtalálható. Kleopátra szerepét általában koloratúr
szopránok éneklik, de Bartoli, a mezzoszoprán
problémamentesen ment fel a magasabb regiszterbe. A római kori történet
gyilkosságokkal és szerelmi jelenetekkel megfűszerezve önmagában kissé
bonyolult. Fantáziadús rendezést kíván, amely a tragikus és komikus jeleneteket
megfelelően tudja kombinálni. 2012-ben a salzburgi rendezést Bartoli és a többi kiváló énekes mentette meg a teljes
bukástól. Bartoli jelenlegi kedvenc rendezője,
az olasz Davide Livermore
Bécsben pazar előadást produkált. Háromdimenziós fantáziadús, részben
vetített színpadképe megidézte az opera egyik helyszínét, a Nílus folyót, rajta
egy nagy hajót, amelynek utasai a huszadik század elejei kosztümben vannak. Az
Agatha Christie regényéből készült Halál a Níluson című
filmbe csöppentünk bele, így két történet izgalmas ötvözésével, parádés
kosztümökkel és fantasztikus énekes-színészekkel egy eredeti produkció jött
létre. A főszerepben a népszerű olasz kontratenor, Carlo Vistoli tényleg úgy nézett ki, mint Vittorio
de Sica filmszínész fénykorában, eközben nem csak
hangját tekintve, hanem előadóművészi szempontból is remekelt. A kíváló „Les musiciens du
Prince” zenekar muzsikált, amelynek karmestere, Gianluca
Capuano az a művész, aki komoly zenetudományi
kutatásokat végez, és Bartolit – amint az
énekesnő nyilatkozta – folyamatosan inspirálja felfedezéseivel,
ötleteivel. Véleménye szerint Händel a zene Shakespere-je.
Händel olyan pszichológiai mélységeket tud operaszereplőiben felmutatni,
mint kevesen. Erre a legjobb példa volt a Giulio Cesare-ban Kleopátra sokszínű lénye, amely a női
tulajdonságok teljes tárházát bemutatta. Természetesen ehhez Bartoli színésznői nagysága is kellett. Az opera a
barokk korban a látványos show-kat jelentette. Ám
Händel nem elégedett meg a castrato-k virtuóz
bemutatásával, hanem hús-vér hősöket, komoly drámai jeleneteket teremtett
akkor is, ha a librettó nem mindig érte el ezt a szintet.
Még két fantasztikus
kontratenor énekesre is szert tett Bartoli: Max Emanuel Cenčić, Tolomeot, Cesare ellenségét,
Kleopátra testvérét alakította. Érdemes róla is néhány szót ejteni. Az osztrák
(horvát származású) Cenčić karrierje
gyermekszopránként indult, a Wiener Sängerknaben
kórusának ifjú sztárja volt. Még 18 éves korában is turnézott, fiúszoprán
hangja akkor még megmaradt. Főként a japán közönség az, aki a
gyermekszopránokért rajong, így több japán turnét is tett Cenčić,
ám hangja. ha későn is, de természetesen mutálni kezdett. Úgy érezte, vége
énekes karrierjének, így éles váltással egy bécsi könyvesboltban kezdett
dolgozni. Szerencsére hamarosan kiderült, hogy hangja nem veszett el, csak
átalakult. Néhány év alatt ünnepelt férfi-alt (kontratenor) lett, lemezei nagy
sikereket értek el. Ám ezen túl ő is, akárcsak Bartoli,
kutatta a régi barokk operákat, majd rendezni is kezdett, egyik produkcióját
Budapesten a Vígszínházban is hallhattuk. Sorra fedezi fel a kiváló énekeseket,
egyik kedvence az orosz sztár-szoprán Julia Lezsnyeva.
Külön figyelmet fordít fiatal kontratenor énekesek bemutatására, erre
koncertszervező cég is („Parnassus”) alakult. A
47 éves, Bécsben élő művész már ötödször
rendezi meg a Bayreuth-i Királyi Színházban barokk sorozatát, amelyet a
nemzetközi kritika 2024-ben az év fesztiváljának minősített.
Mi történik, ha e két
kiváló művész – Bartoli és Cenčić
– összefog? Egy parádés barokk zenei ünnep tanúi lehetünk. És ne felejtkezzünk
meg a Giulio Cesare produkció
harmadik kontratenor énekeséről, Kangmin Justin Kim-ről. A dél-koreai születésű
amerikai énekes 2011-ben „felrobbantotta” az internetet egy Cecilia Bartolit parodizáló
videójával. Az akkor 23 éves kontratenor – aki gyermekkorától fogva imádta Bartolit – azonnal híres lett, azóta is egyre másra
kapja a barokk opera főszerepeket a világban, hazánkban is hallhattuk
őt. „Kimchilia Bartoli”
felvétele persze eljutott Cecilia Bartolihoz
is, aki halálra nevette magát az ifjú tehetség paródiáján. Így, amikor évek
múltán Justin Kim Bartoli elé merészkedett és
bemutatkozott, Bartoli így köszöntötte: „Brava, mia sorella!”.
Most pedig itt Bécsben – Bartoli meghívására – Sesto (a meggyilkolt király bosszúra éhes kamasz fia)
szerepében brillírozott, a közönség zajos ünneplése közepette. Az
ünneplésből egy másik, Cecilia Bartoli által nagyra tartott művész sem maradt ki: a
magyar Kálmán Péter, aki a szerelmes, árulóvá lett tábornokot, Achilla-t alakította szintén nagy sikerrel. Thibault Noally koncermesternek egy
bravúros hegedűszóló után nyíltszíni ünneplésben volt része. A finálét meg
kellett ismételni a „standing ovation”- t produkáló közönség elött. Az amúgy egy vírus
fertőzésből épp, hogy felgyógyult Bartoli
énekes-társaival boldogan komédiázott.
A második rendezvény
is kiváló volt zeneileg, de a rendezés értékelése itt éles ellentétben az
előzővel – a közönség részéről határozott elutasításba, a bécsi
szokások szerint intenzív „buúzásba” torkollott. Bartoli ötlete volt, hogy kedvenc színészét, a Veszedelmes
viszonyok című amerikai romantikus filmdráma
főszereplőjét, John Malkovichot hívja meg
ebbe a produkcióba. Az egykori sármos fiatalember
most 71 éves ünnepelt sztár, 65 filmszereppel a háta mögött. Ő magát amúgy
elsősorban színházi embernek tartja. A szebbnél-szebb barokk számok köré
egy keretjátékot írtak, amelyben egy idős kontratenor próbál egy zenés
összeállítást a számára példaképül szolgáló egykori kasztrált énekesről, Farinelliről. Eredeti neve Carlo Maria Broschi volt, akinek magánéletét ugyan a biológiai
beavatkozás tönkretette, de „cserébe” korának ünnepelt sztárja lett, akiért
uralkodók is rajongtak.
Szó esett a barokk
színpadok „gender” kérdéséről, amelynek során ugyanúgy, mint ahogy
Shakespeare színdarabjaiban is természetes volt, hogy férfiak (itt kasztrált
énekesekről beszélünk) gyakran női szerepeket adnak elő.
Korunkban érdekes módon elfogadottak a „nadrágszerepek”, mint Mozart Figaro
házassága, Cherubino-ja, a Titusz
kegyelme című opera Sesto-ja vagy
Richard Strauss Rózsalovagjának Octavian-ja.
Ilyenkor nők éneklik a fiatal férfiak szerepét. Ám ha ezekben a
szerepekben például férfiak (tenorok, kontratenorok) lépnek fel, vagy ne adj
isten a barokk operák női szerepeit kontratenorok adják elő, ez
bizony még újdonságnak számít.
Visszatérve a
kasztrált énekesek működésére, ennek a mesterségesen előállított
hangfajnak létrejötte Pál apostol tiltásából ered, aki a templomokban nem
engedte meg a női énekhangokat. Egyes pápák rendelete alapján a
XVII-XVIII. században nem csak a templomokban, hanem néhány országban
színpadokon, operaházakban is tilos volt nőket szerepeltetni. Egy ördögi
ötlet alapján a sokgyermekes családok amúgy illegális módszerhez folyamodtak.
Főként szegény származású gyermekek ezreit kasztrálták, akik közül a „szerencsések”
egyházi énekesi álláshoz jutottak. Hogy hányan nyomorodtak meg örökre, azt nem
tudni.
Az operák közönsége
azonban néhány különleges képességű kasztrált énekest valódi sztárként
ünnepelt, például Farinellit, Senesinot,
Cafarellit (ezek persze művésznevek voltak). A
kor nagy mesterei, köztük Händel, Porpora, valamint Mozart korai operáiban
főszerepeket írtak nekik. Ahogyan korunkban a körülrajongott
tenorokat Carusotól Pavarotti-ig busásan honorálják,
úgy fizettek uralkodók is vagyonokat az „angyali hangok” birtokosainak. A
kasztrálás barbár módszere lassan kihalt, bár a huszadik századot megérte egy
énekes, Alessandro Moreschi, a vatikáni kórusból,
akivel hangfelvételek is készültek 1902-1904 között. Ezek a sokszor nagydarab
eunuchszerű énekesek hatalmas mellkassal rendelkeztek és erős, igen
magas, hihetetlenül hosszan tartó hangokat is kiadtak. A legnagyobbak azonban
valódi művészi produkciókkal hozták extázisba a közönséget. Egy filmdráma
is készült Farinelli életéről (Farinelli, a kasztrált, 1994).
Korunkban ezt a
repertoárt fel tudják eleveníteni a különféle hangtípusú énekesek:
kontratenorok, szopránok, mezzoszopránok. A huszadik században a kontratenor
énekesek jóvoltából a fejhang (falzett) technika rendkívül magas szintre
fejlődött, szólisták százai aratnak sikereket. A pop-énekesek
időnként szintén használják ezt a technikát. A
klasszikus műfajban a kontratenorok leggyakrabban alt, mezzoszoprán,
ritkábban szoprán regiszterben énekelnek.
Jelenet a Their Master’s
Voice című előadásból (fotó: Marco Borelli)
HD John Malkovich/Cecilia Bartoli – Mesterük hangja
– Endless Pleasure/Hande – Versailles 2024 (2:32)
HD John Malkovich/Cecilia Bartoli – Mesterük hangja
– Versailles 2024 (1:38)
Emlékeztető és lendületes finálé („Végtelen öröm”) Händel Semele című művéből.
Cecilia Bartoli, mezzoszoprán, John Malkovich, színész, Emily Cox, színész,
Philipp Mathmann, kontratenor, Monte-Carlói Opera kórusa, Les Musiciens du Prince – Monaco, vezényel: Gianluca Capuano
Visszatérve a Their master’s voice előadásra, a keretjáték sajnos gyengére
sikerült, bár a csodás színpadképek és Bartoli éneke
(ő adta elő Farinelli legszebb számait)
bőven kárpótolták a közönséget. Egy fiatal, de már népszerű
kontratenor (Philipp Mathmann) személyesítette meg Farinellit, ám csak egy számot énekelt végig, ahol a
gyermek Farinelli fiú-szopránt kellett bemutatnia.
Elképesztő volt, hogy Mathmann, felnőtt
kontratenor, fiú-szoprán hangon is tudott énekelni. A többi kis részlet,
amelyet megszólaltatott, sajnos nem volt elegendő ahhoz, hogy az énekes
bemutassa valódi tudását, tehetségét. Malkovich, a
kiöregedett énekes szerepében kissé szánalmas, bár egyszer-egyszer humoros
volt. A produkció vége azonban egy valódi balfogássá sikeredett.
Monteverdi Poppea megkoronázása című operájának
záróduettjét, Poppea és Nero kettősét Bartoli
úgy gondolta, hogy Malkovich-al adja elő.
Azonban a kiváló színésznek semmiféle énekhangja nem volt, így a
kettősből lényegében szóló lett, melyet kicsit zavart egy rekedtes
dörmögés, a közönség elhűlve hallgatta ezt. A rendezésnek kellet
volna itt lépnie, például egy recitálás a színész részéről megoldotta
volna a problémát. A közönség nem is maradt adós a véleménynyilvánítással: a
rendezőt vaskos „Buú” koncerttel jutalmazták. Bartolit láthatóan bántotta a rendezés gyengesége, s az
arra kapott reakció, de profi módon túllépve ezen, ismét csodás finálét énekelt
a Montecarlo-i Opera kíváló
kórusával és a fesztivált végigjátszó „Les musiciens du Prince” zenekarral, amelyet most is, mint
mindig a remek Gianluca Capuano
vezényelt, kiemelkedő hangszeres szólisták közreműködésével, mint Pier Luigi Fabretti – oboa, Thibaud Robinne – trombita,
Jean-Marc Goujon – fuvola. A standing ovation itt sem maradt el.
Farinelli és barátai – gálaest, Carlo Vistoli
(fotó: Michael Pöhn)
A fesztivál utolsó
eseménye sem volt mindennapi. A Farinelli
és barátai című gálaesten 13 válogatott énekes lépett fel, a
koncert egy igazi barokk tűzijáték volt. A főleg Händel
művekből összeállított programban valamennyi hangtípus (a koloratúr
szoprántól a basszusig, utóbbi Kálmán Péter előadásában) képviselve
volt. Bravúráriák, lírai számok, duettek, együttesek hangzottak el Cecilia Bartoli vezetésével,
ízléses kosztümökben, vetített díszletekkel. Az este egyik meglepetése volt
Bruno de Sá, a fiatal brazil valódi férfiszoprán (nem
kontratenor!). A világ legritkább énekhang tipusával
rendelkező művész kirobbanó sikert aratott a Mozart kortárs, Niccolň Piccinni bravuráriájával.
A júliusi
hőségben hősiesen kitartottak a barokk zene szerelmesei és a
művészek, öt estén át teltházas esemény lett a Bécsi Operaház különleges
fesztiválja. Az intézmény igazgatója, Bogdan Roščić szerint ekkora sikert (5 napon át minden
este standing ovation) az évközbeni
produkciók nem értek el.