85
ÉVE SZÜLETETT SZÜCS LÓRÁNT
Liszt Ferenc - és Bartók–Pásztory-díjas
zongoraművész,
a Zeneakadémia egyetemi tanára
(Miskolc, 1939. szeptember 12. – Budapest, 2012. február
5.)
1948 és 1955 között Szűcs Ilona tanította
zongorázni. 1955-ben felvették a budapesti Liszt Ferenc
Zeneművészeti Főiskolára, ahol Wehner
Tibor (zongora) és Mihály András (kamarazene) tanítványa lett.
Magánúton Hernádi Lajostól is vett órákat. 1960-ban
diplomázott. 1961-től 1969-ig alma materében korrepetitor volt,
majd 1969-től 2009-ig kamarazenét tanított, 1978-tól
egyetemi tanári rangban. 1980-tól 2000-ig korrepetitorként a Magyar
Állami Operaházban dolgozott.
1960 és 1980 között az Országos Filharmónia szólistája.
Évtizedeken át koncertezett, számos hanglemezt és rádiófelvételt rögzítettek
előadásában. A Mihály András vezette Budapesti
Kamaraegyüttes egyik alapítója volt. Az együttessel és önállóan is, számos
új zeneművet mutatott be, főként magyar szerzők kompozícióit,
de Anton Webern, Schönberg, Alban Berg műveit
is gyakran szólaltatta meg.
Brahms - Lóránt Szűcs (1969)
Intermezzo op. 117 n°3
(7:27)
Kodály
Zoltán: Sonatina
for Violoncello and Piano
(8:58)
Szücs
Lóránt (zongora) és Mező László (gordonka)
Kadosa
Pál: Three Songs on Poems by
Radnóti for Voice and Piano
3. Két karodban (2:52)
Sziklay Erika (ének) és Szücs Lóránt
(zongora)
SZŰCS LÓRÁNT ZONGORAESTJE (1974. jan. 19.)[1]
Szűcs
Lóránt a „Schubert és Schumann-szonáták” sorozat keretében adta szólóestjét, a
Zeneakadémia Kistermében — ennek ellenére inkább Beethoven jegyében zajlott le
ez a koncert, nemcsak a darabok számát, elsősorban súlyát illetően.
Hiszen – a bevezetőül játszott két ritkán
hallható, különös Beethoven-prelúdium után – a Diabelli-variációk következtek.
A kivételesen tehetséges művész és nagyszerű zenész a zeneirodalom
egyik gigantikus, roppant nehezen megközelíthető mesterművével egészítette
ki repertoárját. Kevesen vállalkoznak, kevesen vállalkozhatnak erre. Csak
olyasvalaki, aki megjárta már a teljes beethoveni zongora-oeuvre minden poklát,
átélte minden viharát és tréfáját, elérzékenyülését
és megtisztulását, aki nagyon mélyen ismeri a zongorás és nem zongorás
Beethoven-kamarazenét és még sok minden egyebet is. Szűcs Lórántról,
harmincegynéhány éves kora ellenére, valóban elmondhatjuk mindezt. S az eredményhez,
ehhez a rendkívüli szellemi-érzelmitesti teljesítményhez, csak gratulálhatunk.
A művész az elmúlt év folyamán rengeteget fejlődött,
mindenekelőtt hangszertudás terén. Technikája megizmosodott, sokoldalúbbá,
biztossá, fölényessé lett alkalmas eszközévé a zenélésnek. Előadásmódja
markánsabbá, erőteljesebbé, talán így is mondhatnánk: érettebbé,
férfiasabbá változott. Zongorázásának eddig is talán legvonzóbb vonása a zene
belső logikájából fakadó értelmes szépség kifejtése, kifejezése volt. Ez a
tendencia most mintha még fokozódott volna, a belső megvilágítás, a ráció
irányában — ami a Diabellivariációk esetében kiváltképp indokolt is. (Éppen
ezért volt még fokozottan megkapó a változatok sorában – még a lassúbb moll
tömbnél is inkább – a korálszerű 20. variáció magasztos szépségű
megszólaltatása.) Schubertét – egy korai, 1817-ből való a-moll szonátája,
D. 537., vetületében – Beethoven kortársaként értelmezte és fogadtatta el
velünk Szűcs Lórántezen az estén. Erőteljes, koncentrált
előadással fogta egybe az egyes tételeket; okosan és fegyelmezetten szép
zenélést, tartózkodóan, szemérmesen érzelemgazdag, jelentős
Schubert-tolmácsolást kaptunk tőle. Kár, hogy az idén is csak kevés ember
hallgatta meg Szűcs Lórántot – érthetetlen, hiszen remek kamarazenész
mivolta közismert! –, ugyanis azok közül a kevesek közül való, akiknek
csakugyan van a zenéről mit mondania, s azt el is lehet neki hinni.
Hamburger Klára
„ZENÉLŐ UDVAR” —1974. JÚNIUS 27 -ÉN[2]
Az Úri utcai „Zenélő Udvar” meghitt,
intim környezetében hangzott fel Kovács Béla, Németh Géza és Szűcs Lóránt
hangversenye, Vadász Antal és Nagy András közreműködésével.
Ez utóbbiak Kovács Bélával társulva Mozart Első divertimentóját
adták elő a K. 439/b (K. Anh. 229) számú, öt
műből álló sorozatból. Rendkívül élvezetes, finom szerenád-hangulatot
árasztott ez a produkció, amelyből csak egyet hiányoltam: hogy ugyanis az
öttételes mű egyik menüettjét kihagyták.
Németh Géza és Szűcs Lóránt Schubert Arpeggione-szonátáját tűzte műsorára. A
kérész-életű arpeggione, ez a hathúros
„vonósgitár” (amelyet egyes források guitarre d’amour-ként is emlegetnek) rövid idő alatt teljesen
divatját múlta, – nevét azonban alighanem örökre megőrizte Schubert szép,
áradó dallamosságú szonátája, amelyet erre a hangszerre írt, s amely –
szerencsére – gordonkán is, brácsán is előadható. Hangversenyünkön ez
utóbbi változata csendült fel: Schubert ugyanis szerencsére nem alkalmazta ebben
a szonátában az arpeggiónénak egyes
lehetőségeit, a hangszer hathúrossága folytán
lehetséges többszólamúságot, illetve az akkordokat s
ezért a mű minden különösebb „átirat” nélkül is előadható brácsán.
Szépen, a mű gazdag melódia-kincsét mindvégig kiaknázva, a nehezen
összetartható schuberti nagy formákat jól hangsúlyozva interpretálták a nem túl
jelentős, de hangulatos darabot.
Befejezésül viszont egy „chef d’oeuvre” csendült fel: Mozart klarinétra, brácsára és
zongorára írt csodálatos szépségű műve, az úgynevezett „Kegelstatt”-trió,
amelyet Mozart állítólag
tekézés közben komponált. A hangszer összeállítása folytán különleges színeket
felsorakoztató remekmű hozzá méltó, ragyogó előadásban szólalt meg.
Az egyetlen hiányosság – amiről viszont az előadók nem tehettek – az
volt, hogy a tér akusztikája olyan, hogy elnyeli a zongora hangját.
Megfelelő teremben előadva, vagy lemezre véve ez a produkció
kétségtelenül a legmagasabb világszínvonalat jelentené!
Barna István
SZŰCS LÓRÁNT ZONGORAESTJE (1978. márc. 18.)[3]
A zongorairodalom nagy korszakaiét ezúttal
Mozart,
Mendelssohn, Dohnányi és Chopin reprezentálta – tehát a
romantikus világ túlsúlya. Szűcs Lóránt, egyik legtehetségesebb és
legsokoldalúbb zongoraművészünk vállalkozott e végletek átfogására, ami
bizony nem volt könnyű feladat már az alkotások minőségének különbözősége
miatt sem.
Mozart megoldásában ki kell emelnünk a
szép frazeálásra törekvést, az értelmes és tiszta játékot s különösen az
Adagioban (D-dúr szonáta, K. 576) a melodika
sűrű szépségének érvényre juttatását. Kevésbé tetszettek az érdes
hangsúlyok s a szélső tételek szinte a logika híján való megszólaltatása.
S itt is a keménység róható még fel, amiben persze a kistermi
hangszer is ludas.
Igen ritkán játszott ma a 104-es opusszámú
Mendelssohn-ciklus. A három prelűdből és három etűdből álló
sorozat fölött bizony eljárt az idő, s az előadó sem igen tudott
lelket verni beléjük. Még a három etűd is közülük is az F-dúr és az
a-moll) adott némi illúziót, s ezeket Szűcs Lóránt is biztosabb technikai
alapra helyezte.
Dohnányi korai „Négy zongoradarab”-ja
(op. 2) az utóromantika eszköztárát teljes határozottsággal birtokba vevő
fiatal mestert idézte fel jó megoldásban. Leginkább az „Intermezzo” feliratú
harmadik tétel varázsolta elénk azt a világot, amelyet a zongorázó Dohnányi tudott maga köré teremteni.
Szűcs Lóránt gazdag műsorát Chopin h-moll szonátájával fejezte be.
Jól felépített, minden tételkaraktert határozottan hangsúlyozó interpretáció
volt, s technikai színvonal is igyekezett lépést tartani a magas mondanivalóval
s az előadóművész tiszta szándékaival.
Raics
István
PERÉNYI MIKLÓS ÉS SZŰCS LORÁNT HANGVERSENYE
(1979. jan. 6.)[4]
A kamaraesten két elismert, méltán
elismert művészünk működött közre. A műsoron nagyrészt ritkán
hallható művek szólaltak meg. Ez utóbbi magyarázhatja, hogy a szép est nem
vonzott telt házat.
Bach G-dúr
szólószvitjének előadása nyitotta meg a koncertet. Stílusos és átélt,
virtuóz és bensőséges volt az előadás. Valamennyi tétel technikailag
megmunkáltan, formailag éretten, elképzelésben
meggyőzően szólalt meg. Csupán néhány részlet hangzott kissé
indiszponáltan, Perényi Miklóstól szokatlan bizonytalansággal.
Mendelssohn D-dúr szonátája
(op. 58.) a kottakép alapján kevés intenzív zenei élményt ígér. A kottaképet
messze meghaladó volt az előadás: romantikus telítettségű, intenzív
érzelmi töltésű, klasszikusan formált, de romantikusan interpretált
elképzelés szerint szólalt meg a mű. Kisebb emocionális feszültséggel,
kevésbé megoldott technikai problémákkal aligha fogadhatnánk el ezt a
kompozíciót. Martinu Első
szonátája az európai művészet élet — az emberi élet! – válságkorszakában,
1938–1939-ben készült. Zenéje invenciózus, technikailag nagy igényű,
mondanivalójában expresszív, drámai, szenvedélyes, emocionális
telítettségű, megvalósításában virtuóz. Elhitető erejű,
dinamikus, virtuóz és igaz tolmácsolásban hallhattuk. Stravinsky Pulcinella
szvitjétek gordonka-zongora átírató előadása –
elméletileg – a csaknem lehetetlen interpretációs feladatok közé tartozik.
Perényi Miklós és Szűcs Lórántelőadása után viszont joggal
kérdezhetné a hallgató: Létezik-e ennél authentikusabb,
ennél többet adó előadás is? A két közreműködő játéka ugyanis
nemcsak technikailag megoldott, stílusban elhihető, hanem szinte képszerűen megjelenítő is volt. Az előadás a
régi stílus és a huszadik századi transzpozíció tökéletes, majdnem hihetetlenül
egységes szintézisét teremtette meg.
Bravúros, szép előadást ünnepelt a
közönség. Kár, hogy nem hallották többen.
Sz. Farkas Márta