KISS ERZSÉBET ÉS
JUHÁSZ FERENCNÉ
100 ÉVE
SZÜLETETT Vitéz ADAMÓCZKI BÉLA
(Berkesz,
1924. 09. 19. – Debrecen,
2015. 08. 27.)
katonazenész, karmester, művésztanár,
klarinét- és tárogatóművész, zeneiskola alapító, igazgató[1]
Édesapja
kerékgyártó ácsmester volt, édesanyja szatócs üzletben dolgozott. A
családfő szerette volna, ha fia követi mesterségét, de az ifjú titán a
muzsikálást választotta életcéljának, annak ellenére, hogy a családban nem volt
hagyománya a zenélésnek. A gyerekek hárman voltak testvérek, köztük két leány,
de csak a fiú vált a zene rabjává. Béla 16 éves koráig szülőfalujában
tanult, ott végezte el a 8 osztályt, és ugyanott folytatta középiskolai
tanulmányait is.
Bár az iskolában
nem kapott megfelelő zenei képzettséget, egy jóakaró felfedezte, és
elindította őt a zenei pályán. Gyimesi György az Ungvári Katonazenekar
karmestere véletlenül hallotta meg a kis Béla csodálatosan tiszta, fényes
hangját, elénekeltette vele a magyar Himnuszt, hogy lássa, mit tud. Ekkor
ígéretet tett arra, hogy a gyermekből katonazenészt farag. Ajánlására az
ígéretes tehetség beiratkozhatott az Ungvári Zenei Konzervatóriumba. Itt már
csodagyerekként tartották számon, mivel egy év alatt két anyagot sajátított el,
és megtanult klarinéton játszani családjának nagy büszkeségére. A szülők
nem kis áldozatok árán mindent megtettek gyermekük előrehaladása
érdekében. Édesapja egyetlen tehenük árából 120 pengőért vásárolt
hangszert fiának. A klarinét művészetének elsajátítása után nemcsak az
Ungvári Katonazenekar tagja lett, hanem az Ungvári Rádió zenekarában is
szerepet kapott még szaxofonosként is. A két hangszer ugyanis nagyon hasonlít
egymásra, és nem kellett különösebben tanulnia rajta játszani, mert
egyszerűen „tudott”.
Előrehaladásában
inspirálta a Kodály Zoltánnal történő kapcsolata. Többször vizsgázott a
nagy népdalgyűjtőnél, de az első számonkérés volt számára a
legemlékezetesebb. Szolfézs vizsgáján Kodály akkordokat ütött le a zongorán,
amit a diáknak fel kellett ismernie. A vizsgázónak nem jelentett gondot a
feladat, annak ellenére, hogy a zongora el volt hangolódva.
Bátran kijavította a hangokat, melyik magas vagy alacsony. Kodály megdicsérte,
és ezzel befejezettnek tekintette a vizsgát, elismerve az abszolút hallását.
Adamóczki Béla az
Ungvári Zenei Konzervatóriumban 1944-ben kapott tanári diplomát. Munkáját
azonban nem gyakorolhatta, mivel besorozták Szombathelyre katonának. Szolgálata
alatt a laktanyát lebombázták, a tanár fogságba esett, Csecsenföldre hurcolták.
A fogságban szerzett sérülésének nyomait haláláig a fején hordozta.
Fájdalmasan
érintette a megszerzett dokumentumainak elvesztése, és klarinétjának elkobzása.
Viszont sikerült fogva tartása alatt egy darab kenyérért egy másik hangszerhez
jutnia, a tárogatóhoz, amely hangszer 130 éves kora ellenére élete végéig
hű társa maradt. „A fegyelmezés legjobb eszköze a jó tanítás, amely úgy
leköti a gyermek figyelmét, hogy nincs szükség más eszközre.” (Beősze
Antal) Sajnálatos módon az okmányokat sehol nem lehetett pótolni, így
elhelyezkedni sem tudott, mivel nem tudta bizonyítani zenetanári képesítését.
Ezért beiratkozott a Zeneművészeti Főiskolára, Budapestre.
1959-ben kapott
másodszor diplomát zenész és zeneszerző szakon. Ezt követően sikerült
elhelyezkednie a Kossuth Akadémián és a Petőfi Politikai
Tisztképzőnél, mint katonazenész. A hadseregnél az évek folyamán ezredessé
nevezték ki. Amikor viszont nem akart tagja lenni az akkori pártnak, kitették a
hadseregből és lefokozták. Ettől kezdve megszűnt a kapcsolata a
katonasággal.
Újabb fordulatot
az életében Debrecenbe költözése hozott, itt folytatta tovább munkásságát.
Megnősült, első házasságából két fia született, Béla és András. Béla
televízió és rádiótechnikusnak tanult, a kisebbik fia, András korán elhunyt.
Az 1950-es években
a Debreceni Zenei Konzervatórium, mai nevén a Kodály Zoltán Zeneművészeti
Szakközépiskola vezetőtanára lett. A tanítás mellett zenészként is
közreműködött az 1952-ben megalakult MÁV Filharmonikusok Zenekarában,
amelynek első klarinétosa volt. A zenekart a debreceni Csokonai Színház is
szerződtette, így operákat és operetteket is játszottak. Számára a
klasszikus zenei műfajok képviselték az értékeket. A MÁV
filharmonikusokkal számos településen adtak hangversenyt, koncerteket. A
színházi műfajoktól elszakadva játszott más műfajú zenéket, pl. jazzt
is. Az újabb tovább lépést az 1957-es év jelentette, amikor a Simonffy Emil Állami Zeneiskola fúvós tanszakvezető
tanárának kérték fel Debrecenben, ahol 1967-ig volt vezető beosztásban.
Eleinte minden fafúvós hangszert ő tanított, majd 1959-re sikerült annyira
felfejleszteni a tanszakot, hogy megalakíthatta az ország első
úttörőzenekarát. Egyedülálló törekvés volt ez a nagy zenésztől,
hiszen addig az úttörőzenekar fogalma nem létezett. Elhivatottsága
eredményeképpen sikerült olyan közösséget létrehozni, hogy felléphettek
zenekarával az első debreceni virágkarneválon. Az elsöprő sikert
számos fellépés követte.
Egyre több neves
ember felfigyelt munkájára, és így került kapcsolatba Balmazújvárossal. 1967.
május elsején Debrecenben egy felvonulás alkalmával Thuróczy György, a
Balmazújvárosi Művelődési Központ igazgatója a csapat láttán
felbuzdulva, megkérte a zenekar vezetőjét, alapítson Balmazújvároson is
úttörőzenekart. Béla bácsi a felkérésre rögtön rábólintott, és munkához
látott. Első lépésként a helyi általános iskola padlásán összeszedték a
porosodó régi hangszereket. Július elsején már meg is indult a zeneoktatás 8
fővel. A községben – bár ebben az időben több zenekar (levente,
lakodalmas bandák) működött –, szervezett zeneoktatás addig még nem
létezett. A megalakult zenekar 1967 karácsonyán mutatkozott be, de csak a
szülők előtt. A nyilvánosság előtt 1968. április 4-én léptek fel
egy koszorúzáson. A Balmazújvárosi Fúvószenekar fogalommá vált szerte az
országban. Az alapító jelszava: „Vigyük ki a zenét az
utcára”.
1968. szeptember
1-jén indult meg az intézményes zenei oktatás Balmazújvároson. A célok között
szerepelt a gyermekek zenei készségeinek és képességeinek fejlesztése, a zenei
műveltségük megalapozása; a tanulók felkészítése szabadidejük tartalmas
eltöltésére, amatőr társas muzsikálásra, valamint a zenei pályára alkalmas
diákok felkészítése szakirányú továbbtanulásra. A zeneiskola a Hajdúböszörményi
Zeneiskola fiók-intézményeként működött. Eleinte az igazgató egyedül
tanított a zeneiskolában, főként a fa- és rézfúvós hangszereket.
Később segítette munkáját egy zongoratanár, majd fokozatosan tovább fejlesztette
a tanszakot. A jól működő intézmény láttán és a kedvező
visszajelzések hallatán a pedagógusok száma fokozatosan nőtt, egyre több
diák vágyott arra, hogy hangszereken tanulhasson, és a zenével közelebbről
is megismerkedhessen. A Balmazújvárosi Zeneiskola 1981. január 1-től
önálló lett, s ezt követően egyre több gyermek tanult itt, és szerzett
bizonyítványt a zeneiskolában. Sok kolléga követte Adamóczki
Béla példáját, sorra alakultak az úttörőzenekarok szerte az országban.
Takács Erika
balmazújvárosi zenetanár, tanítvány és kolléga így emlékezik ezekre az évekre:
„Béla bácsi mindig szerette a kihívásokat, ezért elvállalta, hogy előbb
óraadóként, majd főállású zenetanárként részt vesz Balmazújváros zenei
életében, az alapfokú zeneoktatás kiépítésében.
A
szervezőmunka kiválóan sikerült, hamarosan fiók-zeneiskola (100 fő),
majd önálló zeneiskola (150 fő) kezdte meg működését Balmazújvároson.
Nem volt könnyű időszak, de Béla bácsi erről a
hőskorszakról mindig büszkén mesélt. Jó ízzel, nagyokat kacagva – hogyan
ment a pártbizottsághoz, miként szerzett pénzt a megyétől, hogy vonta be a
régi, lagzis zenészeket a szervező munkába, miként lett pónifogat, ami a
nagydobot vitte a felvonulások alkalmával, hogy csináltatott tamburbotot stb. –
mesélte sztorijait, mi pedig lelkesen hallgattuk. Kiemelkedő személyiség
volt, egy olyan ember, akit mindenki szeretett és tisztelt.
Azokban az években
sokkal nehezebb volt egy vezetőnek a mindennapi feladatok ellátása;
egy-egy hangszer, az egyenruha beszerzése, buszrendelés, egy tanári álláshely
kialakítása stb., sok-sok jóváhagyó ember aláírása volt szükséges a cél
érdekében. Béla bácsi leleményes és kitartó volt, mindig azt mondta: »Ha
kidobtak az ajtón, bementem az ablakon, de mindig elértem a célom«. Ezt mi,
akik közelebbről ismertük, elhittük neki, hisz fiatal gyermekként azt
tapasztaltuk, hogy a zenekar mindenhol ott van: menetel az utcán, részt vesz a
koszorúzásokon, iskolai ünnepségeken, Zánkára utazik évente, a Kartács utcai
táborban zenekari szolgálatként nyaral. Vagyis Béla bácsi mindent elintézett
nekünk.
Ma, amikor jobb
körülmények között, egy nyitottabb világban nevelkednek a fiatalok, nem is
tudják, hogy nekünk japán, koreai, néger gyerekeket látni, vagy épp velük
együtt énekelni Zánka főterén, az egy óriási élményt jelentett. Béla bácsi
nem ismert lehetetlent. 1967-től 1985-ig dolgozott Balmazújvároson,
megalapozva a zeneiskola és fúvószenekar jövőjét, erre a stabil alapra
építkezünk azóta is. Köszönjük!”
Lénárt József
kürtös, katonazenész 1978-tól hűséges és oszlopos tagja volt a
Balmazújvárosi Úttörőzenekarnak, majd utódjának a Bekton
Fúvószenekarnak is. Így emlékezik Béla bácsira: „1978-ban kerültem a zenekarba.
Adamóczki Béla bácsi, ha bármelyik növendékében
látott valami rátermettséget a muzsikálásra, hamar behívta a zenekarba. Így
ismertem meg én is. Nem mindennapi ember volt, elkötelezett a zene, a zenélés
iránt. Rendkívül jól és hatékonyan szervezett, kevés olyan dolog volt, amit ne
tudott volna a zenekarnak elintézni, mindenkivel megtalálta a közös hangot.
Fiatalos, dinamikus életszemlélete ösztönző volt számunkra, gyerekként,
fiatalként is felnéztünk rá. Egy egészen új színt vitt településünk életébe,
lett zeneiskola, majd zenekar is a balmazújvárosiak örömére. A zenekarral
komoly sikereket értünk el, a szombathelyi országos versenyen első
helyezettek lettünk. A zánkai tábor megnyitása után minden évben részt vettünk
az úttörőtábor életének színesítésében. Kétszer jártunk külföldön, az
NDK-ban és Romániában, ami abban az időben nagyon nagy szó volt. Béla
bácsi fellépéseink alkalmával a zenekart mindig »világhíres zenekarként«
emlegette. Ez nekünk nagyon tetszett, ezzel is motivált bennünket. Rendkívül
büszke volt azokra a tanítványaira, akik a zenei pályát választották, különösen
ránk, katonazenészekre, mint késői kollégákra. A sors úgy hozta, hogy
katonazenészként én is muzsikáltam vele Debrecen főterén, ő
tárogatóművészként lépett fel. Ekkor már idős volt, 80 éven felül
járt. Szép kort megélt, tisztelet és hála munkásságáért.”
1985-ben nyugdíjba
ment, de tovább folytatta áldásos tevékenységeit. Balmazújvároson női
kórust alapította helybéli asszonyokból, ami egy éven belül vegyes kórussá
alakult. Járta az országot, a Felvidéket, Erdélyt, előadásokat tartott.
Járt nemzetközi tárogató-találkozókra. Művészként rendszeresen
képviseltette magát az egyetemeken. Három könyve jelent meg „Történelmi
Énekeinkből, Dalainkból” 2000., 2005. és a 2008. években.
Rendszeresen
fellépett a debreceni Kossuth-szobornál, ahol a megírt három könyvében
összegyűjtött kuruc dalokból állított össze műsort. Balmazújváros
Város Önkormányzata 2003-ban „Balmazújváros Városért”, majd 2006-ban
„Balmazújváros Díszpolgára” címmel ismerte el kimagasló tevékenységét,
áldozatos munkáját, a balmazújvárosi szervezett zeneoktatás elindítását.
Még ennél is
nagyobb megtiszteltetés érte, amikor 2007. szeptember 19-én Habsburg József,
Árpád királyi herceg Budán, a Szilágyi Dezső téri református templomban
vitézzé avatta Adamóczki Bélát és második feleségét,
Márk Évát. Felesége az ország egyedüli üvegszobrász művésze volt, akivel
haláláig egymást segítő, alkotó kapcsolatban éltek. Egyedülálló
együttműködésük gyümölcseként, 2011-ben Salgótarjánban mindkettőjüket
lovaggá avatták.
A sokoldalú
művész az egyházi zenével és a vallással is hosszú ideje kapcsolatban
volt, hiszen református családból származott. A katolikus és református
templomokban is játszott tárogatójával miséken és istentiszteleteken. A
református zsoltárokat átírta hangszerére, mert szerinte az egyházi zenélésnek
hatalmas ereje van a nemzet együvé tartozásában is. 2007-ben kezdte el átírni
tárogatóra a református énekeskönyv egészét. Egy évvel később készítette
el első műsoros lemezét, amelyen a Történelmi Énekeinkből,
Dalainkból 1. kötetben szereplő dalokat szólaltatta meg ősi
hangszerén.
Pedagógusként a
diákok érdekeit, fejlődését tartotta szem előtt minden helyzetben és
minden időben. Számtalan gyermek járt hozzá órákra, és közülük sokan a
zenei pályán maradtak. Kivétel nélkül büszkék voltak, felnéztek rá, tisztelték
Béla bácsit. Adamóczki szerint a tanítási
módszereknek sok összetevője van. A tanárnak mindenekelőtt meg kell
szerettetnie magát a gyerekkel. Ne csak tanárnak nézze, hanem igazi barátnak.
Közel engedte magához a gyerekeket, ezáltal megteremtette azt a biztonságot, szeretetet,
ami által a gyermek vágyott arra, hogy ismét zeneórára menjen. Minden
diákjával, de a szülőkkel is tartotta a kapcsolatot. Családias hangulatot
teremtett, nem volt nála divat a kopogtatás. Mindig volt valamilyen
cukorféleség a fiókjában, hogy a gyerekek a hangszerfúvás szüneteiben
felüdítsék kifáradt ajkaikat. Fontos volt számára a példaadás, a tisztelet is,
ugyanakkor az igazságos szigort sem vetette el. Azt vallotta, a gyermekben a
jót kell keresni, nem pedig a rosszat.
A gazdag munkásság
91 éves korában ért véget. De Béla bácsi szelleme, a zene szeretete
Balmazújvároson tovább él. Nemcsak az úttörőzenekar utódja, a Bekton Fúvószenekar népszerűsíti, hanem az
újjászületett Veterán Úttörőzenekar is.
Lénárt József: „A
balmazújvárosi úttörőzenekar fennállásának 50. évfordulója 2017-ben volt.
A Bekton zenekarral karácsonyi koncertre
készülődve kitaláltuk, hogy az évforduló alkalmával össze kellene
verbuválni a régi zenekart, és egy régi indulót a kedvencek közül eljátszani.
Az ötlet megszületése után elkezdődött a szervezkedés. Bizony, nem volt
könnyű, a régiek közül sokan már 30-40 éve nem játszottak hangszerükön,
vagy már nincs is meg – 13 – az a régi hangszer. Persze nekem, mint
katonazenésznek zenéléssel telik az életem, így nagyobb hittel álltam az
egészhez. Egy idő után magától is ment a dolog, egymásnak szóltak az
emberek, és gyarapodott a bátor veteránok társasága. Eljött az első próba
ideje. Ez a találkozás nagyon megható volt számomra. Megtaláltuk a karmestert
is, legfiatalabb társunk személyében. Szinte mindannyian visszaváltoztunk azzá
a gyerekké, akik annak idején voltunk. A próbák során visszajöttek a régi
emlékek. Már alig vártuk az első fellépést, ami hamar el is jött. Amikor
az Újra itt van c. Illés számra bevonultunk, a közönség soraiban ülők
könnyekig meghatódtak, hogy 40 év után ismét együtt látják a zenekart
úttörőruhában. Zenészeknek és közönségnek egyaránt felejthetetlen élmény
volt. Ennek három éve, a zenekar él, próbál, fellépéseket vállal, új tagok
jönnek. Ami ezt az egészet összetartja, a veteránok határtalan lelkesedése és a
zene szeretete. Béla bácsi biztos nagyon boldog, ha hallgat minket, és mi is
gyakran emlegetjük Őt.”
A súlyos
megpróbáltatásokkal teli, de rendkívül sikeres életút bemutatásának alapját
Tóth Erzsébet tanító szakdolgozata, valamint felesége, Adamóczkiné
Márk Éva visszaemlékezései adták.