DUNKEL NEPOMUK NORBERT[1]
Tanár-diák
viszony és az érzelmi hangolódás
(A kép
forrása: https://pozitivpedagogia.hu/eros-tanar-diak-viszony-eredmenyesebb-tanulas/)
Aki Freud vagy
Jung nevét hallotta, annak nem ismeretlen fogalom a tudattalan, vagy az
árnyékszemélyiség fogalma. Amit nem
látunk magunkban, de hozzánk tartozik, nos, ez az árnyékszemélyiség. Amikor
másokat figyelünk, hamar támad szimpatikus, antipatikus vagy épp közömbös
érzésünk a másikkal kapcsolatban. A lélektan személypercepció-nak hívja mások
észlelését (perceptio
= észlelés). A másokkal kapcsolatos közelség-távolság (proxemika) kialakulását nem csak
a szociológia kutatja, hanem a pszichológia is. Gondoljunk a svéd, norvég
„jeges” távolságtartásra, de az olasz, spanyol átölelésre, vállba veregetésre
is, ami nagy kulturális különbséget mutat. És ehhez jön az azonos nemzet esetén,
de a más-más családban megmutatkozó különbségekre is!
A távolság-közelség mélyebb dimenziójával
az ún. kötődéselmélet foglalkozik (John Bowly és
Mary Ainsworht 1978). Ez a kisgyermekek reakcióit
vizsgálja 2-3-4 éves korban. Tehát olyan kisgyermekkorban, amire szavakkal nem
is emlékezünk (nonverbális korszakunk, mert még
nem tudunk beszélni). A vizsgálatban egy nagy üvegajtós,
és széles üveg ablakos szobába érkezik az anyuka és a kisgyermek. A szobában
rengeteg játék van, ingergazdag. Az anyuka kisvártatva távozik a szobából, ám a
kisgyermek az anyukát szemmel követheti. Ez fontos. Öt perc múlva az anyuka
visszatér. És itt a lényeg: a kutatók azt figyelik, hogyan viselkedik a kicsi az anyuka visszatérésekor? (újra-egyesülés) Amikor az anya lemegy,
az ún. szeparációs (az elválástól való) félelem jegyeit láthatjuk a kicsin,
sír, nyugtalan, ide-oda tekint. Olyat is látni, hogy a kisgyermek az anya
visszatérésekor „bünteti az anyát”, üti, veri, hisztizik: -hogy mertél itt
hagyni??
A kötődés nem
az ember sajátja, az emlősállatok, de még a madarak kicsinyei is
azonosítják az anyát (imprinting),
s követik őt, vagy kapaszkodnak a bundájába, szoros érzelmi kötelék
alakul. Ahogy bántak az anyukával az ő kislánykorában, úgy fog az anyuka
bánni a kicsinyével. Az esetleges problémákat nemzedékeken át cipeljük (transzgenerációs traumák). De nézzük a négy alapvető kötődési
típust. És miért is fontos a kötődés jellege?
1.
Biztonságosan
kötődő
gyerek. Bátran felfedezi a környezetét, kíváncsi a rengeteg játékra, ám, az
üvegen át azért figyeli az anyját! Idegentől nem fél, vagy csak
kényelmetlenül érzi magát. Az ilyen gyermek anyja érzékeny, azonnal reagál a
gyermeke igényeire, vagy kezdeményezésére.
2.
A
bizonytalanul
kötődőeknek van elkerülő és ellenálló
formája is. Az ilyen kisgyermek is elmerül a környezete felfedezésében, de az
anyja távolléte (szeparáció)
erős kétségbeesést vált ki. Amúgy is kevés
közös tevékenysége van a gondozójával. Az anya visszatérését újraegyesülésnek hívják, és én ezt minden nap átélem,
délelőtt a debilis (enyhén értelmi fogyatékos) ellátottság, délután pedig
a kutyám jóvoltából. Aki szinte lever a lábamról, mert Góliát kutya minden
egyes nap örül, ha újra együtt lehetünk. Farkasok, legelő álltatok
jellegzetes élménye az újraegyesülés,
társkeresésé, a falka biztonsága. Sok embernek ez az örömképessége
erősen megkopott. A bizonytalanul kötődő a gyermek elkerüli az
anyját. Érdekes megfigyelés, még ha sokat tartják is a gyereket, nincs ölelés,
simogatás. Ami a kisgyermekkor első szeretetnyelve.
3.
A
bizonytalan ellenálló gyerek, nem keresi az anyja közelségét, és
e közelség nem is nyugtatja meg. Nála
elég szegényes a környezet feltárása. Vajon milyen az anya viselkedése, mit
tanult meg ebből a kicsi? A kicsi ugyan keresi az anya érintését, mégis,
sokszor ellenáll neki. Sokat sír (= nem nyugodt, ami azt jelzi légy velem). A
légy velem!, a minőségi szabadidő, az „együtt vagyunk-biztonságban vagyok” a
kicsik legfontosabb szeretetnyelve (az érintés mellett).
4.
A dezorganizált
kötődésben nincs közelítés, nincs egyértelmű öröm. A szülő
hol dühösen, hol ijedten, hol túlszeretve (tehát össze-vissza) reagált a
csecsemő jelzéseire. Az ilyen kicsi odamegy a visszatérő anyjához, de
nem néz rá. Az anya játékot kezdeményez, de a kicsi nem akar vele játszani. A
gyermek lehangolt, esetleg érzelemmentesnek tűnik.
Az anya válaszkészsége (bounding =kötődés) azt jelenti, hogyan tud
(nem tud?) egységben lenni a kisgyermekkel. A korai kötődés egy életre
meghatározó. És minél több éretlen, és túl fiatal szülő lesz, annál több
sérült lélek -annál több pszichológusra lesz szükség. –Legyen mindenki
pszichológus?? Nem. A kultúra hordozta
mindazt az információt, ami a hogyan szülésről,
szoptatásról, a nevelésről, az együtt játszásról szól. Csakhogy a kultúra
elkopott, s jönnek a könyvek (ami bennem ijedséget vált ki) -Hogyan szoptassak?
-Hogyan játsszam a gyermekemmel? Tehát elporlad a kultúrában kódolt tudás.
Biztonságot kötődés nélkül nincs erős, kiegyensúlyozott, önbizalommal
telt ember. A korai kötődés minősége eldöntheti az ember sorsát, tud-e
társasági ember lenni, tud-e alkalmazkodni. Az anya-kisded korai érzelmi (affektív) hangolódása
megmarad a gyermek felnőtt korában, és nehezen módosítható. Pl. depressziós,
skizofrén felnőtt, autista gyermek (gondozás nélkül) nem képes az ún. affektív illeszkedésre. Csoportban is
magányos marad. Zeneiskolában láttam zseni gyereket, a mai napig
találkozgatunk, igaz, a „gyerek” 18 éves lett.
Fagyizunk,
művész moziba megyünk, s próbálom pótnevelni, (más
érzelmeit értékelni/ értelmezni) mert… mert a fiatal bár messze átlag feletti,
angolul, németül beszél, Dosztojevszkijt olvas, ám azt látom, hogy ő ún. hiányos összehangolódásban részesült.
Magyarul, a szülei csakis bizonyos
élményeire hangolódtak rá. Főleg, ha udvarias volt, engedelmes, és sok
ötöst hozott haza az iskolából. Még magyarabbul: a szülők saját képükre
formálták az ifjút. Az ifjúnak kifelé mutatott; „társasági énje lett”
(variációk: külső kontrol, szociális én –Stern, hamis én – Winnicott). Ezt nevezzük érzelmi elhangolódásnak.
Nagyon érdekes,
hogy a fogyatékkal élőink között 11
főből egyetlen egy fiatalt sem találtam, aki ne volna képes érzelmi összehangolódásra, az affektív
(érzelmi-hangulati) illeszkedésre. Igaz, nevelésükben sok az érzelmileg
intenzív elem, a filmklub, a közös
éneklés, a bábokkal kísért és jól, színesen elmondott (!!) mese, a kirándulás.
A közös szédülés a Nagytemplom
kilátójában, a fagyizások, a labdajátékok. A mi
szeretetnyelvünk (Gary Chapman) az
ölelés, kedvesség, dicséret, a kitartással elkészült kézműves munka
többszörös elismerése.
Számomra az
értelmi fogyatékosság nem annyira az intellektuális deficitben van, hanem a nevelhetőség és taníthatóság mértékében. A lelassult
fejlődés nem mentális retardáció, én magam is megkésett
fejlődésű voltam, I.Q-m: 129. Az ún. esetleges debilitás határeset, és
igen is, sok debilist (50-70 I-Q) lehet tanítani. De legalábbis részképességeit
(számolás, olvasás, mozgás ÉS viselkedés)
fejleszteni lehetséges.
A motiváció, a jól motiválás varázshatalom, még
imbecillis (~ 30-as I.Q.) is képes a szokásalakításra, affektív illeszkedésre, még ha utánzással is, vagy „valaki
kedvéért”.
Az elfogadás minden vallás kulcsszava, s nem annyira az empátia vagy a pszichológia
szótárába illik. Ha meglátom, ki miért
olyan, amilyen, könnyebb az elfogadás. Szerencsés intézményekben („normál
iskolákban” is) van ami nálunk; a „szülők
iskolája”. Olyan tanácsadás, ahol próbáljuk kinyomozni, ha van szélsőséges
érzelem, dühroham, vagy érzelmi alapon kiváltott epilepszia, vagy a halál nem asszisztált
feldolgozása… akkor a szülő akár gondozóhoz, terapeutához, fordulhat hisz
nem felétlen kell mindig pszichológushoz fordulni. A tapasztalat és a jó
kommunikáció, egy intézmény elfogadó, fejlesztési-gondozási kultúrája sok
hátrányt tud ellensúlyozni. A lényeg: a visszatükröző
(reflektív) kapcsolat. Aki hitelesen visszajelzi: milyen vagyok, mit érzek, mit
szeretnék? Ám ez a visszatükrözés, túl az anya-gyermek kapcsolaton, a
felnőttkori barátságban és jó kollegiális viszonyban is fontos. Reflektív
kapcsolat nélkül nem látom meg a saját szememben a gerendát… A jól
megfogalmazott és jószándékú kritikát hívja a lélektan produktív szeretetnek. Ez ma hiánycikk. Nem tanuljuk. Még
egyetemeken sem.
A
kép forrása: (papageno.hu)
Egyre több az
elhanyagolt gyerek, aki egyéni órákon mentálhigiénés gondozást kaphatna. A jó
tanár fogalmába mindig is bele tartozott a segítő attitűd. Aki nem
bújik el a tanáriban, aki megszólítható.
A segítő attitűd nem azt jelenti, hogy mindent meg tud oldani, de ha
teheti, tudja, kihez kell fordulni, ki tud még segíteni. Az első és
legfontosabb, amit tehet egy ilyen tanár, hogy időt ad, meghallgatja a
növendéket. Bizalmat épít. Partner. Nem tekintély. Nem a tudás forrása
elsősorban, hanem kicsit szülő pótlék.
Amikor meg kell
ítélni, milyen is egy növendék, legtöbbször csak papír munka az „egyéni
fejlesztési terv.” Mert új növendék esetén megismerhetetlen a gyerek
novemberig. Lehet még alig volt órán. A tanár-diák kapcsolatban fontos, hogy
olyan 4-5-6 kategóriában gondolkodjon a tanár nem elfelejtve, hogy egy
zárkózott, vagy érző személyiségtípus hamarosan extrovertált gondolkodó
lehet. Tehát a személyiséget dinamikusan
fogja fel.
Az okos eszközök
nagyban rongálják a szociális ügyességet, az interperszonális kommunikációt. A
páros rögtönzések, adott dallam a növendék általi befejezése, egy kis darab érzelmi töltésének megbeszélése,
lerajzolása, sőt; elmozgása segíti az érzelmek
tudatosítását. Ami ugye, messze több egy emotikon „jelentésénél”. A tanár
diák viszony az óvónő mellett az első
olyan érzelmi terep, ahol a rossz, hiányos, szegényes érzelmi kötődés újra írható. Ahol a csonka családban
felnövő gyerek érzelmi-intellektuális támaszt találhat. Ezért mondjuk
folyton oktató-nevelő folyamat, az egyoldalú tanítás kifejezés
helyett. A csoportos órát tartó
tanárnak példaadónak kell lenni a lassabban fejlődő, vagy érzékszervi
fogyatékosságú növendékkel. Magát az osztályt kell befogadóvá és segítőkésszé nevelni. Hogy felnőttként ne
botránkozzon meg egy sérült, bármiben segítsége szoruló embertársán.
Ének-zeneóra
(annohttps://www.darabanth.com/hu/gyorsarveres/456/kategoriak~Kepeslapok)