80 ÉVE HUNYT EL FARAGÓ GYÖRGY
ZONGORAMŰVÉSZ
(Budapest, 1913. november 14. –
Budapest, 1944. december 3.)
I.
PORTRÉVÁZLAT
FARAGÓ GYÖRGYRŐL
Dr. Kovács Ilona beszélgetés
Faragó György egykori tanítványával,
Váczi Károlyné Löbl Lilivel[1]
Faragó György (1913. november 14. – 1944. december 3.) sokoldalúsága korán megmutatkozott. A zene
mellett a színjátszásban is csodagyerekként tekintettek rá: Molnár Ferenc A
Pál-utcai fiúk regényének 1925-ben bemutatott filmadaptációjában Faragó György
játszotta Nemecsek szerepét, s néhányszor fellépett a
Magyar Színházban Hatvany Lili Első szerelem című darabjában, Lajoska
szerepében.[1] Zenei
tanulmányait édesanyjánál kezdte, majd hamarosan a konzervatórium növendéke
lett, ahová előbb került, mint az első elemibe. 1922-ben felvették a
Zeneakadémia gyakorló évfolyamába, 1924-ben az előkészítőbe. 1927
szeptemberétől az intézet zongora tanszakának
növendéke, tanulmányait Nagy Géza irányításával végezte. Mindeközben a Fasori
Evangélikus gimnáziumban kitűnő eredménnyel érettségizett. Miután 1933-ban
befejezte tanárképző-tanulmányait és zeneszerzésből is oklevelet szerzett, 1934–1937
között Dohnányi művészképzőjében csiszolta tovább zongorajátékát.[2] 1937
januárjában a varsói Chopin-versenyen bejutott a döntőbe. Pályafutásának
kiemelkedő állomása volt 1939-ben a luxemburgi Faure-verseny,
ahol 14 ország 64 versenyzőjét megelőzve nyerte el az első díjat.[3] Szabad
idejét szívesen töltötte barátaival, sakkozott, bridzsezett és szenvedélyesen futballozott.[4] Zongorahangversenyei
mellett karmesterként és zeneszerzőként is bemutatkozott.[5] A Nemzeti
Zenede mellett 1937-től 1941 januárjáig a Zeneakadémia tanára. Tanítványai
voltak többek között Bächer Mihály, Furka Gizella, Kovács Kornélia, László Ervin, Steinert
Mária, Szoltsányi György, Varasdi Emmi, Varjas Anna, és az alábbi interjú alanya, Váczi Károlyné Löbl Lili.
– A dokumentumok szerint Faragó György
különösen közel állt tanára, Dohnányi Ernő szívéhez. Vázsonyi azt írja
Dohnányi-monográfiájában: „Csodákat hallani ma is arról, hogy Faragó játéka
mennyire hasonlított Dohnányiéhoz, sokak szerint ő lett volna mesterének egyetlen
igazi örököse. Tehetsége nem korlátozódott a zongorára, sokoldalúságában is
méltó folytatója lehetett volna tanárának és mintaképének.”[6]
– A Zeneakadémia
folyosóin úgy beszéltek akkoriban kettőjükről, hogy Dohnányi fiaként szereti
Faragó Gyurit. (Mindenki csak Gyurinak szólította.) Nem csodálom, mert őt
mindenki szerette.
– Miért volt ennyire
népszerű Faragó György?
– Mikor én
elkezdtem tanulni nála, Faragó György huszonhat éves volt. Két és fél évig volt
a tanárom, addig, amíg az akkori törvényekre hivatkozva fel nem mondtak neki a
Zeneakadémián 1941 januárjában. Dohnányi ameddig tudta, védte őt, de akkor
már hiába volt minden erőfeszítése. Pedig az édesanyja nem volt zsidó
származású, csak az édesapja, aki — még két fia pici gyerek volt, amikor —
elhagyta a családját és az országot is. Az édesanya zongoratanárnő volt, a
tanításból tartotta el a családot. Elég szűkösen éltek. Ahogy Gyuri növekedett,
besegített édesanyjának a tanításba. Már
tanulóéveiben kitűnt a Zeneakadémián tehetségével, kedvességével, jó modorával.
Mikor megkapta a diplomáját, Dohnányi felkérésére kezdett tanítani a
Zeneakadémián. Tudomásom szerint nem volt kinevezett tanár, „csak” óradíjas,
amit ő mégis örömmel elvállalt.
1939-ben kerültem hozzá, még nagyon fiatal volt, de
ez a hozzáállásán, a tanításán egyáltalán nem látszott meg. A lehető
legkomolyabban vette a tanárságot, és ennyi év távlatából és tapasztalatával
visszagondolva sem tudok semmi olyat mondani, hogy tanításában éretlen lett
volna. Általában idősebb, nagyhírű professzorok tanítottak a Zeneakadémián,
mint Székely Arnold, Kéri-Szántó Imre, sok jó növendékkel. Ott tanított Hegyi
Emánuel, nagy bajuszos ember, akitől nagyon féltem. Egyszer egy diákok számára
nyilvános vizsgán rám szólt, mikor várakoztam a soromra a X-es teremben, mert
mondtam valamit halkan a mellettem ülőnek. Szerinte zavartam a vizsgát és ki
akart küldeni… Ember Nándor is oktatott még, akinek akkor már alig volt
növendéke, de volt egy híres köztük: Gold Bea. Nemcsak zongorázni akart
komolyan, hanem színésznői álmai is voltak. Szerepelt egy-két filmben, sőt
színpadon is. Bár igazából zongoraművész akart lenni, nem volt ideje
gyakorolni. A tanári karban a Faragónál és Böszörményinél egy kicsit idősebb
korosztályt ditrói Csiby
József képviselte. Nem véletlen, hogy a fiatal, jóképű Faragó, aki ráadásul még
jó tanár is volt, hamarosan az egyik legnépszerűbb professzora lett a
Zeneakadémiának.
– Milyen módszerrel
tanított Faragó György?
– Ugyanavval, mint Dohnányi. Vagyis: kevés
szóval és sok előjátszással. (Bár jól tudott beszélni: egyszer nem láttuk egy
hétig, mert a jogi egyetemen vizsgázott, és arra tanult, onnét is szeretett
volna diplomát szerezni.) Mindent megmutatott, bármit eljátszott. Hatalmas
repertoárja volt, mindent tudott fejből, nem kellett neki kotta. Két zongora
volt a teremben, rendszerint a másiknál ült, nem a növendék mellett. Hagyta végigjátszani a darabot, nem szakította félbe. Nála nem
kellett már az első órán fejből játszani, nem ragaszkodott hozzá. Megengedte a
kottát, sőt, talán először jobban is szerette, ha kottából játszottunk. Ez
eleinte szokatlan volt számomra. Azelőtt a Fodor-zeneiskolába jártam, Berg Lili
tanárnőhöz (aki Berg Ottónak, az Operaház karmesterének testvére volt). Jó
fejem volt, nem volt probléma, hogy kívülről megtanuljak valamit. S bár Berg
Lili nem követte az akkori divatot, hogy mindent már első alkalommal kívülről
kell játszani, de azért előfordult, hogy bizonyos műveknél mégis az első órára kérte,
hogy külön kézzel, fejből vigyem a tanulandó kompozíciót. Persze aztán
Faragónál is meg kellett tanulni a darabot kotta nélkül, de megengedte a
kottahasználatot a növendéknek. Neki — mint említettem — nem volt rá szüksége.
Két-három alkalomnál többször nem foglalkoztunk ugyanazzal a művel, akkor már
kérte, játsszak mást. Ez így nekem egy kicsit nehezebben ment, mert nem voltam
hozzá szokva ehhez a gyorsasághoz. Teljesen leszoktam arról, hogy kottába
nézzek… A másik dolog, hogy Faragó nem ment bele a részletekbe. A jó múltkor
láttam egy műsort, Daniel Barenboim tanította
Beethoven op. 110-es Asz-dúr szonátáját. A közel egy órás műsorban nem jutottak
túl a bevezetésen! Faragó nem volt ilyen aprólékos. Ha nem tetszett neki
valami, akkor nem is szólt semmit, legfeljebb annyit, hogy ezt még tanulni
kell. Ha látta értelmét, többször is megmutatott valamit. Neki is voltak
úgynevezett „korrepetítor” tanárai. Ezek nemrég
végzett, nem kinevezett fiatal tanárok voltak, akik beültek az órára. Faragónál
például Inselt Kató volt bent gyakran. Ők
foglalkoztak aztán külön, magánúton a Faragó-növendékekkel is. A feladatuk
volt, hogy az órára vitt darabokban ne legyen hang- vagy ritmushiba, figyelték,
hogy mit kíván a „Tanár Úr”. Az ritkaság volt, hogy valaki teljesen magától
készült volna fel az órára, már csak a végzett anyag mennyisége miatt is.
Részletet ugyanis nem lehetett játszani. Elképzelhetetlen volt, hogy egy
szonátával csak a visszatérésig készült valaki, vagy csak a prelúdiummal és a
fúgával nem. A megkívánt színvonalat csak így lehetett elérni. Hozzám Salgó Alíz tanárnő járt, vele gyakoroltam, kijavította a hibákat.
Tizenhat éves voltam akkor. Elkelt a segítsége, mert küszködtem azzal, hogy
minden harmadik órára új darabot kellett vinnem. Faragó azonban nem tett
engedményt, ragaszkodott ahhoz, hogy minél magasabb szinten, minél több darabot
ismerjünk meg a zongorairodalomból.
– Ő választotta ki a megtanulandó műveket?
– Csak egy kis
részét. Néha javasolt darabokat a tanév elején, vagy az előző tanév végén, de
általában ránk bízta a választást. Ez meglepő volt számomra, mert az előző
tanárom mindig pontos előírta, hogy mit tanulhatok. Ebben a kérdésben Faragó
nagy szabadságot adott növendékeinek.
– Lili néni milyen
darabokon dolgozott együtt Faragó Györggyel?
–A sok kompozíció
közül máig megmaradtak emlékezetemben a vele tanult Brahms-darabok, a b-moll intermezzo (op. 117/2),
a g-moll ballada (Op.
118/3), a g-moll rapszódia (Op.
79/2). Játszottam neki César Franckot
is, a Prélude, fugue et variation-t (Op. 18) és
rengeteg etűdöt, többek közt Cramereket és Clementi Gradus ad Parnassum-jából
jónéhányat. Abban az időben három etűdöt kellett vizsgán játszani – év végén, mivel félévkor nem volt
vizsga, akkor a tanár osztályozott. A tananyag legalább harmad részét az etűdök
alkották. Éppen Schumann Abegg-variációit kezdtük
tanulni, mikor Faragót elbocsátották. Ezt már nem tudtuk együtt befejezni. Bár
az akkori törvények miatt a levegőben volt, hogy elküldik a Zeneakadémiáról,
mégis megdöbbentünk, mi, tanítványai és sírtunk, amikor bizonyossággá vált az eshetőség.
Ő maga mondta el nekünk a dolgot, kérte, hogy tanuljunk továbbra is
szorgalmasan és utalt rá, hogy többet már nem jön. Barátjához, Szegedi Ernőhöz
kerültem. Szegedi később méltó emléket állított kollégájának: társszerzője lett
a Faragóról megjelent könyvnek. Ebben az egyik legszívszorítóbb a Távozása a Zeneakadémiáról c.
fejezet, aminek magam is tanúja voltam.[7]
– Van Lili néninek
valamilyen emlékezetes, személyes története Faragó Györgyről?
– Csinos,
sötétszőke, középtermetű, kimondottan szép fiatalember volt. Mindenki szerelmes
volt Faragó Gyuriba, én is, de ő nem viszonzott semmit-senkit. Mi,
lánytanítványai nagyon féltékenyek voltunk egymásra. Egyszer kegyetlenül
összevesztem Kovács Nellivel (aki később Faragó választottja lett) és Varjas Annával. Azóta mindketten meghaltak már. Faragó nem
volt nagy dohányos, de olykor kék Darling cigarettát szívott. Történt egyszer,
hogy azon versenyeztünk, hogy kihozzon neki cigarettát. Én olyan „erőszakos”
voltam, hogy a másik kettőt kiszorítva én mehettem. Ezen aztán olyan csúnyán
összevesztünk, hogy félévig nem beszéltünk egymással. Közben Faragó is
megtudta, hogy mi történt. Odáig fajult a dolog, hogy a tanár úr azt mondta,
hogy mind a három „kisasszonyt” (így szólított minket) ki fogja tenni, mert ő
ilyet nem tűr az osztályában. Végül édesanyám bement hozzá, hogy elrendezze a
dolgot, ennek köszönhetően mindhárman maradhattunk.
Bár többször is kapott behívót, állítólag
Dohnányi valahogy mindig elintézte neki, hogy ne kelljen bevonulnia. A háborús
évek egy részét vidéken, egy Pest megyei faluban, Gombán töltöttem. Mikor
viszontagságos körülmények között, hómezőkön át gyalog visszajöttünk
Budapestre, első kérdésem az volt, mi van Faragó Gyurival. Akkor tudtam meg,
hogy a háború alatt gyomorrákban a Pajor-szanatóriumban meghalt. Őszintén
megsirattam. Még csak harmincegy éves volt! Kár, hogy szinte semmi nem maradt
utána. Talán csak az a néhány rövid felvétel, ami a róla szóló könyv
mellékletében található.[8]
– És Lili nénivel mi
történt a háború után? Mihez kezdett azokban a nehéz években egy frissdiplomás
zongoratanár?
– A háború után egy
szál ruhám maradt. Semmink nem volt. Először magánúton kezdtem tanítani. Majd
megtudtam, hogy Újpesten keresnek tanárt, jelentkeztem, felvettek. Innen, a
Belvárosból jártam oda, villamossal természetesen, többszöri átszállással, egy
óra oda, ugyanannyi vissza. De mi volt az nekem akkor? Semmi! Az újpesti
zeneiskola már akkor is nagy múltú intézmény volt. Volt olyan tanév, mikor
harminchat növendéket tanítottam. Hat éven át minden nap dolgoztam. Közben
férjhez mentem[9], és
megszületett a fiam. Bár szerettem volna továbbra is Újpesten maradni, nem
várhattam el velünk lakó édesanyámtól, hogy ő nevelje fel a gyermekemet, ezért
közelebbi zeneiskolát kerestem. Így lett életemben a következő állomás az I.
kerületi zeneiskola, ahol közel negyven évig tanítottam, még jóval a
nyugdíjkorhatáron túl is.
Mindig munkabíró voltam. Egy időben
idegenvezetéssel is foglalkoztam. Úgy esett, hogy egyszer kaptam egy
jutalomutazást a Prágai Tavaszra, s látva az idegenvezetőt, úgy gondoltam,
ehhez nekem is lenne kedvem. Akkoriban egyetlen idegenforgalmi iroda volt
Magyarországon, az IBUSZ. Mint valami minisztérium: külön épület, tele
különféle osztályokkal, több száz idegenvezetővel. Tíz évig csak ezzel
foglalkoztam. Tavasztól késő őszig tele voltam munkával, németül és angolul
vezettem. Olykor külföldre is vihettem magyar csoportokat, elsősorban Európába,
de egyszer Egyiptomba is eljutottam –
nagy szó volt az akkoriban. A jó idegenvezetőnek naprakésznek kell lenni, sokat
tanultam, hogy felkészült legyek. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, de aki az
én csoportomban volt, biztos, hogy megismerte az országot. Ezt a turisták is
így érezhették, mert rengeteg kedves, köszönőlevelet kaptam, sokáig őriztem
ezeket az íróasztal fiókjában. Mikor megszűnt az IBUSZ, találkoztam egy volt
tanítványommal, aki a XI. kerületben tanított, ő hívott, menjek oda. Nem
kellett kétszer mondania. Ezelőtt hét évvel fejeztem be a tanítást.
[1] Faragó György részletes életrajzi adatait és
kortársai visszaemlékezéseit lásd Kun Imre-Szegedi Ernő, Faragó György. Nagy magyar
előadóművészek XI. (Budapest: Zeneműkiadó, 1970). Köszönöm Váczi Károlyné Löbl Lilinek, hogy felhívta figyelmemet e kiadványra.
[2] Kovács Ilona, „Dohnányi Ernő, a Zeneakadémia
tanára”, Dohnányi Évkönyv 2002,
Sz. Farkas Márta (szerk.), (Budapest:
MTA Zenetudományi Intézet, 2003), 59.
[3] Kun Imre két alkalommal is nyolcvan versenyzőről
tesz említést az 1. lábjegyzethez képest tíz évvel korábban megjelent
könyvében, lásd Kun Imre, Harminc
év művészek között (Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1960), 63, ill.
123.
[4] A szűkebb baráti társaságról lásd Bächer Iván, „Tánc — Egy társaság” Népszabadság (2000. június 24.),
33.
[5] Faragó György 1942. május 2-án debütált
karmesterként, a második általa vezényelt est 1944. február 29-én volt.
Karmesteri és zeneszerzői tevékenységének válogatott kritikái: Kun Imre-Szegedi
Ernő, i. m. 22-23.
[6] Vázsonyi Bálint, Dohnányi Ernő. (Budapest: Zeneműkiadó, 1971), 150. Második
kiadás: (Budapest: Nap Kiadó, 2002), 236-237.
[7] Kun Imre-Szegedi Ernő, i. m 35-36.
[8] Kun Imre-Szegedi Ernő, i. m. I/1 oldal: Debussy:
Tűzijáték, Scarlatti: Két szonáta I/2 oldal: Faragó: Invenció, Frottola zene; II/1 oldal: Debussy: Két arabeszk; Fauré: Ballada-részlet (vez.
Ferencsik János).
[9] Váczi Károly zongoraművészhez. A vele készített
interjút lásd „Dohnányi-metodika (2.)”, PARLANDO 46/4 (2004), 21-25;
nekrológját „Búcsú Váczi Károlytól” PARLANDO 50.
évfolyam 2. szám (2008), 54.
II.
TELJES
LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (9
video)
℗ 1985 HUNGAROTON RECORDS LTD