Zenei életünk (művészekben való)
gazdagságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy szinte egymást érik a kerek
számú évfordulók, s gyakran egy-egy koncertnek köszönhetően ilyenkor
intenzív reflektorfénybe kerül az ünnepelt. Hollerung
Gábor augusztus 18-án töltötte be 70. életévét – s ha nem is nyolc napon, de
egy hónapon belül, konkrétan szeptember 15-én, figyelemfelkeltő
hangversenyre került sor a Müpa Bartók Béla Nemzeti
Hangversenytermében. Az ünnepi jelleget hangsúlyozandó, a koncert előtt
ugyanitt vetítésre került a Hollerung 70 című
film – utána pedig a meghívottak fogadáson vehettek részt a Müpa
különtermében.
Azt mondom: Hollerung – és nemcsak megrögzött rejtvényfejtők,
valamint hangversenylátogatók vágják rá azonnal a keresztnevét. Mondhatni,
Gábor jelenség a hazai zenei életben – és aki utánanéz az interneten,
megbizonyosodhat arról, hogy művészete messze túljutott az
országhatárainkon. Úgy tűnik, akkor is mindig „megszólal” a
karmesterpálcája, ha puszta kézzel dirigál, nyilvánvalóvá téve, hogy a zene
nemzetközi nyelv, nem ismer határokat.
Hollerung Gábor
neve azonnal bevonzza együttesei nevét, azokat a rendezvényeket, amelyeket
ő hívott életre, és hosszú ideje életképességről tettek
tanúbizonyságot – s nem utolsó sorban kétségkívül innovatív programokét,
amelyek nemcsak a műsor, hanem egyáltalán a műfaj különlegességével
is figyelemfelkeltőek, túl azon, hogy nagy befogadóképességű
helyszínekre nagyszámú hallgatót (nemegyszer nézőt-hallgatót) invitálnak.
Nem véletlen tehát, hogy (egyébként korántsem túlzásba vitt) szakmai
elismerések mellett tavaly a Prima Díj mellett a Prima Primissima közönségdíjasa
is lett.
Munkásságának
legalaposabb ismerői kétségkívül a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus
Zenekar (egykori és jelenlegi) tagjai, valamint a Budapesti Akadémiai
Kórustársaság dalosai. Nem véletlen, hogy a róla készült (második) filmben,
melyet szerkesztőként és riporterként Seres Gerda jegyzett, legnagyobb
számban ők jellemzik együttesük vezetőjét.
A jellemzés mindig kétirányú:
a jellemzett mellett sokat elárul a jellemzőről is. Ezúttal egyszerre
volt könnyű és nehéz dolguk a megszólalóknak – és kétségkívül
felelősségteljes feladat volt a nyilatkozatok közötti szelekció. Mert ez
nem „ország-város” játék, ahol az azonos találatok érvénytelenítik egymást,
sőt, éppen ellenkezőleg, arról vallanak, hogy lényeges tulajdonságot
említenek. Ugyanakkor a nézővel is számolni kell, aki nem afféle
szavazatszedő funkciót tölt be!
A mondatokból,
sőt, mondatfoszlányokból sikerült jellemző képet kialakítani a
karmesterről, egyszersmind a kulisszák mögé invitálni az
érdeklődőket. Hiszen a pódiumon, színpadon történteket
látjuk-halljuk, de az odavezető útról ki-ki csak szórványos információkkal
rendelkezhet. A felvillantott pillanatképek sorozata szinte próbalégkört
eredményezett (avagy kirándulásét), olyannyira plasztikus egységben
jelenítették meg az embert és a muzsikust. Aki közben gyakran lehetőséget
kapott megszólalásra, ezúttal a riporterhez intézve, ám a közönségnek szánva
mindazokat a gondolatokat, amelyeket fontosnak, megosztásra, továbbgondolásra
méltónak tart.
Pergett a film,
gyorsan repült az idő, miközben a nagylétszámú érdeklődő
időről-időre kinyilvánította aktív figyelmét: a halk kuncogások
s a néha kitörő nevetés egyúttal a filmet is minősítette. Néhány
személyes adalék újdonságnak hathatott (Hollerung
családjának székely vonatkozásai), a személyesség erősítésére, mintegy
pihentető epizódként felvillant a konyhában is aktívan tevékenykedő
dirigens (a televíziós főzőműsorok kedvelőinek örömére) –
de többségben az elgondolkodtató megjegyzések voltak. Mondhatni, „emberközelbe”
került a zenei életünkben társadalmi szerepvállalástól sem visszariadó
muzsikus. Jó volt hallani tőle magától a zeneértés szükségességét
hangsúlyozó, ars poetica értékű mondatokat. És az egykori zeneakadémiai
diáktárs boldogan hallgatta az életre szóló tanulságot adó tanárok nevét, Pernye
Andrásét, aki a zenetörténet-óráin az anyagközlésen, sőt, a tanításon
messze túlmutató érték-átadással gazdagította fogékony hallgatóit (nemrégiben
magam is felidéztem egy pedagógiai élet-tapasztalatokról tanúskodó szellemes
mondását, miszerint „aki nincs itt, az nem hiányzik”), valamint az
ismeretterjesztő előadások utolérhetetlen mesterét, Földes Imrét.
Villództak a helyszínek – a néző
igyekezett beazonosítani közülük minél többet, a zenei bejátszásoknak is
örülve, ám némileg bosszankodva, amikor indokolatlan háttérzenévé minősült
bármiféle muzsika (lehetetlen, hogy mindig próba-időszakban lehessen csak
mikrofonvégre kapni egy-egy muzsikust).
Hollerung
Gábor
Az egész filmet
áthatotta egyfajta szeretet-légkör, amelyben a lényeges-súlyos mondanivalót
mindig egészségesen ellenpontozták az elkönnyítő, feloldó megjegyzések,
gesztusok. Hollerung zeneszeretete nem „egyedülálló”
a muzsikus-társadalomban – az viszont igen, hogy őszinte szeretet érez
muzsikus-partnerei iránt is (ettől „többet engedhet meg magának”, mint az
együttesével személytelen, kizárólag szakmai kérdésekre szorítkozó kapcsolatot
tartó kollégái) – sőt, szeretetének felelősségteljességét kiterjeszti
a (potenciális) hallgatóságra is. Ezért fektet nagy súlyt arra, hogy értő
közönséget neveljen, valamennyi korosztályban. Érdemes felidézni vele
kapcsolatban Martin Bubertől az „Én és Te” rövid
részletét: „Érzéseink vannak, a szeretet történik. Az érzések az emberben
vannak, de az ember a szeretetben lakik.”
Ebben a
szeretetben „laktunk” a Müpában, a
hangverseny-közönség egésze részese lett a különleges atmoszférának. Ilyenkor
háttérbe szorul a kritikai érzék, a minőségi elvárásokkal való
szembesítés. Általános ajándék lesz a műsor: az előadóknak, hogy
megszólaltathatják, a közönségnek, hogy élőben hallhatják. Mondhatni,
jellemző Hollerung Gáborra, hogy mely
műveket választotta erre az alkalomra: kezdő számként Kodály Psalmus
Hungaricusát, a második részbe pedig Mahler I. szimfóniájának gyakrabban
hallható, négytételes verzióját. A Müpába érkező
hallgató már értesülhetett a megtervezett ráadás-számról is, A nürnbergi
mesterdalnokok nyitánya csendítette ki az estet.
A
Psalmus Hungaricus közreműködői
Hollerung Gábor
művészi és együttes-nevelő koncepciójának kompromisszuma, hogy nem
limitálja az énekkar létszámát. Fontosnak tartja azt az élményt, amelyet a nagy
mű hangzó életre keltésében résztvevőknek ad, még akkor is, ha a
dinamikai arányok ezáltal nem ideálisak. Tudja ugyanis (akár saját
gyakorló-muzsikusi tapasztalatából), hogy a hallgató rövid idő alatt
„alkalmazkodik” az arányokhoz (akárcsak másutt sajátos akusztikai
körülményekhez), és az interpretáció sodrása erősebb impulzust jelent. Így
volt ez a Psalmus esetében is. Ráadásul, sokáig kifogástalanul lehetett érteni
a szöveget is (mondhatni, közvetítette a veretes szöveget a kórus), csak
később, a szövegben felsorolt ellentétek során tért át figyelmének
elsődlegessége a zenei megoldásokra, a dinamikai kontrasztokkal.
Mahler
szimfóniáiról is elmondható, hogy szinte kiismerhetetlenül gazdagon rétegezett
a „mondanivalójuk”, a hangulatok, gesztusok árnyaltsága, indulati tartalma.
Zenekari (és hangszeres) rutin mellett élettapasztalatok is kellenek, amelyek
magukból a játékosokból fakadva találnak rá egy-egy fordulat groteszkségére,
fanyarságára. Az interpretáció kidolgozottságához a próbafolyamatokon túl a
kompozíciónak a minél többszöri („élesben” történő) előadás is
szükséges – ehhez a folyamathoz pedig alapfeltétel a mindenkor
érdeklődő hallgatóság „statisztálása”. Remélhetőleg egy-egy
Mahler-szimfónia is repertoárdarabbá válhat a zene sokműfajú, sokstílusú,
gazdag programjában – időről-időre szívesen kísérném figyelemmel
Mahler I. szimfóniájának előadását a (közel)jövőben.
A Wagner-nyitány örömteli-optimista
kicsengése volt a szép estnek, amely köszöntők sorával folytatódott a
fogadáson.
A Secund-szólam hölgy koszorúja és a
közös
mosoly
S akinek ennyi jó
kevés: a koncert műsorát tartalmazó szórólap hátoldalán máris új programra
invitál a fáradhatatlan karmester és zenekara: 2024. szeptember 29-én BDZ-napot
rendeztek a Zeneakadémián, ahol lesz Megérthető zene, „zene és mese”, a zenekari
művészekből alakult kamaraegyüttest is hallhatunk (Corpus Harsona
Kvartett), az esti zenekari hangversenyen pedig két ősbemutatóra is sor
kerül.
Elhivatottság és a
minőségi zenébe vetett hit mellett szilárd meggyőződés is kell
ahhoz, hogy fáradhatatlanul folytatódjék Hollerung
Gábor pályája. Akinek a hetven év nem volt olyan nehéz, hogy béklyónak érezze
karján, s nem volt annyi „bűne, baja, bánata” e 70 évnek, hogy várná „egy
jóságos kéz, rettenetes kéz, ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát: ’No gyere, tedd le’.
És ha meghallaná
is, azt kívánom, nyomja el ezt a parancsot szeretett muzsikusainak és
közönségének ellentétes irányú instrukciója: NE TEDD LE!
Fittler Katalin
FÜGGELÉK:
(Parlando 2024/4.)