AJ TÉKA
Kiadó Szeged, 2024
Egy kis
„hazatérés” Szögedébe…. Fél évszázad
múltán gondolom így, hiszen ez a „városszerelmes” versgyűjtemény a
hetvenes évek szegedi egyetemét járó és a Tiszatáj havilapban sűrűn
publikáló Petrőczi Éva műveit tartalmazza. Az előszót
jegyző rajongó pedig éppen 50 éve volt kénytelen légzőszervi okokból
elhagyni „szerette város”-át, amelynek története,
élete és szépsége iránti lokálpatrióta érzései csak gyarapodtak az évek
teltével….
A költő, író, irodalomtörténész és
puritanizmus-kutató, Szegedhez is ezer szállal kötődő szerző
(nagymamája itt született, édesanyja itt járt egyetemre és doktorált – Sík
Sándor tanítványaként –, ő maga sokáig a Tiszatáj gyakori szerzője
volt, s három tudományos fokozatából az első kettőt itt szerezte). E
kötetbe gyűjtött művei rendkívül plasztikus képet adnak Szeged XIX.
századi fejlődésének, zsidók dominálta polgárosodásának
mélyrétegéről, különlegesen szép emléket állítanak a zsidó-katolikus
asszimilációs szerelemből bimbózott vegyes házasság csodálatosan példaadó
esetének, Löw Immánuel főrabbi ezt pártoló
segítségének és bölcsességének, továbbá Seifmann Mór
udvari szállító bútortervező- és gyártó iparművész, a helyi zsidó
neológ hitközség egyik oszlopos tagja család- és szeretetközpontú, elfogadó
magatartásának.
Számomra azért is
ünnepi pillanat ennek a csodálatos összeállításnak a megszületése, mert a
megidézett korban fölmenőim is nagyon sokat tettek a városért, szintén
részt vettek a Víz utáni újjáépítésben, a Széchenyi tér palotákkal való
beépítésében, az első szilárd aszfaltburkolat kialakításában és még sok
más fejlesztésben. A Seifmann családdal távoli
rokonságban állunk, másrészt a megidézett tudós neológ főrabbi dédapámnak
gimnáziumi osztálytársa és közeli barátja volt, e barátsághoz kötődött Löw Immánuel máig híres első folklorisztikus munkája,
„A csók”, amely áttekintette a csók és a csókolás anyagát a zsidó (és nem csak
a zsidó) irodalomban. Löw Immánuel e korai
tanulmányát Szivessy Lászlónak és menyasszonyának, Prosznitz Juliannának készítette nászajándékul.
Éppenséggel öt év
óta kísérem megkülönböztetett figyelemmel, magam is „szögedi”
és ugyancsak zsidó-keresztény család sarjaként és kutatójaként, azt az komoly
és kitartó érdeklődést és szolid diadalmenetet, amely Petrőczi Éva
negyvenharmadik könyvét, „Ida és Gyula-Dédszüleim története”
(Katica-Könyv-Műhely, Pécel, 2019) című családi krónikáját övezi.
Ebben a szerző a kiegyezés utáni korba röpít és a szegedi Nagyárvíz (helyi
szóhasználattal élve: a Víz!) napjaiban megpecsételt, gyönyörű,
halhatatlan szerelmet, dédszülei kapcsolatát, jegyességét, házasságát és
szülői évtizedeit meséli el, egészen 1941-ig, megözvegyült dédapja
haláláig. A regényes részletek mellett levelek, fényképek, köztük beszédes
családi relikvia-fotók, sok, a zsidó kultúrához kötődő vers és gazdag
dokumentumanyag fölvonultatásával.
E
versgyűjtemény plasztikusan jeleníti meg a költő világképének
állandóságát, ugyanakkor az egyszerre modern és hagyománytisztelő
metaforák azt jelzik, hogy ez a költészet mégis örök változékonyság, az
egyszerre személyes és egyetemes líra nagy energiájú, szépséges építkezése.
Meleg szívvel ajánlom értő figyelmetekbe ezt a nagy szeretettel válogatott
verskötetet, amely a Tiszatáj online főszerkesztőjének, Annus
Gábornak a példás gondozása eredményeként jöhetett létre.
2024. április
Lányi
Pál
Részletek
a verses kötetből:
„Fidlere” is
akadt…
Seifmann Ignác emlékére
„Fidlere” is akadt
a
népes családnak,
nagymamám
daliás
Ignác
bácsikája
széphangú
hegedűjén
kivirágzott
a magyar,
s
a zsidó öröm és bánat.
Náci
dankópistásan elegáns
szögedi ifjú volt;
mindig
ő jut eszembe,
ha
Panni unokánk apró kezében
meglátom
a hegedűt, s vonót.
És
ha rá, a verbunkosok
szerelmese,
civilben
tiszaparti kárpitos
atyámfiára
gondolok,
elébem lép a húrok
két
másik mágusa is,
Per
Spelman, az egyszem tehene
árán
hangszerét visszaszerző,
szegény
norvég paraszt,
s
a Lengyelhonból szétáradó
jiddis
Yidl mit’n Fidl nóta
névtelen,
nyirettyűjéhez
szinte
hozzánőtt,
vándorló
muzsikusa –
(kimondom
hangosan,
miért
is súgnám halkan!)
számomra
testvérek ők a dalban.
„Szól a kakas
már”
egy szatmári-erdélyi népdal, avagy a kállói csodarabbi éneke
Fülemet tömör
viasszal kellett volna
megóvnom tőletek,
párok sokaságát
ölelésbe forraló hegedűk,
mert nem a boldog baldachin
és nem az ünnepi talpak alól
másnap kába örömmel
összesöpört cserepek
napjait éljük.
Visszaúszni, ifjú alakban,
nem fogunk
semmi tükörbe.
Két
Tevje-halál közelében
Dunai Tamás, szegedi egyetemi társam, s
életre szóló barátom emlékére
Két Tevje-halál
közelében
nehéz a purimi
vigalom,
minden színét és minden hangját
fekete keretbe vonja a fájdalom.
Először Tamás ment el,
a régi-régi szögedi
cimbora,
az Egyetemi Színpad örök
Óriáscsecsemője, s később,
már színész-muzsikusként
a Budapest Klezmer Band
fogadott fia.
De személyében egy könyves jóbarát is,
mondtuk, csak mondtuk,
amit kellett, verset,
vagy prózát,
a Fekete Sas Kiadó aszályos időkben
is
makacsul üdezöld lapulevél-ernyője
alatt
Néha panaszkodtunk egymásnak,
beteg szemre, térdre,
mégis tudtuk, hogy muzsikával,
tejjel és örök erővel teljes,
s a mesterségünkbeli
vérengzésektől nagyon távoli,
egy-egy gyerek- és unoka-képpel,
jóízű ifjúság idézéssel
kitapétázott minden találkozásunk,
ha több óra hosszú,
vagy ha csak
néhány pillanat.
Amikor meghalt, fogadalmat
tettem, hogy némán,
magamban gyászolok,
nem vagyok és soha nem is voltam
főkeserves-ipari,
nagyságok haláláról
cincogó kis torok.
De aztán ez az alig
két héten belül
ránk törő második
Tevje-halál,
Topolé, a
Hollywoodot
elegánsan félrebillentő
galiciai
tejesember-ikoné
(mi mást tehettem volna,
ugyan mi mást?)
már legyőzte bennem a fogadalmat
és a hallgatást.
Kner Imre
„Parainesise”
„Mindig gondolj arra, hogy mi magyarok
vagyunk, magyarnak nevelt
bennünket dédapád, nagyapád és szüleid is,
és minden okunk, jogunk
megvan arra, hogy jó magyarnak érezzük
magunkat.”
Kner
Imre levele Budapesten tanuló Mihály fiának, Gyoma, 1938. szeptember 11.
Kner Imre és Kner Izidor 1922-ben
Büszke és reménnyel teli
Bolyai „felsőkereskedelmistaként”
még mindössze meghatódott
„Apuska” nyugodt hangú
levelén 1938-ban az akkor
csak tizenhatéves Kner Misi,
az intő apai sorokban komolyan
„Mihály fiamnak” titulált,
későbbi, munkaszolgálatból
megszökött,
tehetséges nyomdászpalánta,
saját ősei, s Tótfalusi Kis Miklós,
a Kner-cég egyik védjegye
méltó örököse.
Még nem ismerte a jövőt:
hogy hét év múlva, nemsokára,
önkéntes pusztulásba hajszolja
negyvenötben
nagyanyja, Kner Izidorné,
családi nevén „Kedves Anyánk”,
és szülőanyja, a Bartók-tanítvány,
Kner Imréné Kulka
Etelka auschwitzi,
s a valamikor neki
„Parainesis”-t író, egyszerre
bölcs és naív
apja mauthauseni
füstté változása.
Kner Imre, nagyapám barátja,
könnyek közt olvasva
ezt a szép, intő levelet,
vigaszt mindössze egy
óhajban lelhetek:
legyen az „élők kötelékébe”
bekötve szorosan lelketek,
és a megszolgált emlékkövek
sokunkban felmagasló sírotokról
el soha ne tűnhessenek.
Pápai templom
Rab
Zsuzsának
A pápai református templom vagy
Református Újtemplom
Pápai templom.
Rab Zsuzsa, hol vagy?
Itt, a közelben
Guggol a ház.
Zsoltárhímes lelked
Ahol e világra kinyílt.
Pápa szülötte:
kékszemű, csöppnyi,
Kemény nagyasszonya a versnek,
Sok évvel holtod
után, itt,
Utcaszerte hallom a lépted.
Együtt e földön
Többé soha már
Nem énekelünk,
Ám odaát
vársz,
Párolgó agapéval,
Úgy, ahogyan annyiszor
Nekem is asztalt terítettél,
Te, gyermeke-nem-volt,
Mégis-anyás.
Pápa, s e templom
Körénk települt,
amikor
Beledúdoltad Buda csöndjébe
Gyerekkorod szent énekeit.
A pápai
református templomban, a Doktorok Kollégiumán, 2010. augusztus 24-én.
A
küküllővári templom Utolsó ítélet freskójára
Lángi
József restaurátornak
Közelről sem a halál szelével legyint
meg bennünket, most, sokszáz év után.
Nézzük meg közelebbről:
ha fájdalmasan ismerős
látvány is e képen
az Úr sebhelyes,
szögekkel megcsúfolt lába,
de hamisságot nem ismerő,
gyermeki vigasz és
a Legigazabb Ígéret
vár tőle mindössze
egy mély sóhajtásnyi távolságra.
Egy kislány-arcú,
barnahajú angyal
fújja-fújja teljes
erőből, s teljes szívvel
holtakat ébresztgető,
csillogó trombitáját.
Ha csüggedek, s ha félek,
elég, hogyha e képre nézek,
s lazulni érzem minden fájdalom,
minden magány és minden
pusztulás-tudat rettentő szorítását.
És végül – nem kell ehhez semmiféle kóta –
hallom a freskón aranyló zenét is; ereje
nem kopik,
nem fogy, félezer esztendő óta.
Két
gyógyító freskóra
Nehéz volt mar reggel
„útra válni”.
hogy régiesen mondjam,
egy új hidegfront közelében
már nem remélve semmi enyhülést.
De lám csak, nem hiába
kérleltem az Ég Urát,
a nyírmihálydi
templom
freskó-morzsái között,
szívembe és háborgó zsigereimbe
béke költözött.
Az aprócska ablak keretének kacskaringós,
finom virág-girlandjai,
és mellette egy ördögökkel cifrázott,
riasztó pokol torka-jelenet
(akik – ha jól látom – ezúttal
egy szokatlanul jámbor nőstény
oroszlán
szájában tanyáztak
összetanult csapatként.)
Még nem jelentik a véget.
S a zsindelyes harangtorony
némán is
zenével töltötte meg
nyugtalan szívemet.
Egy régi
fénykép válasza
France Gall - Au clair de la lune
(2:08)
Nem tudtam, hogy anyám
estéről estre,
apám hat börtönéve alatt
nekem miért mindig
ugyanazt a francia gyerekdalt
zümmögte-énekelte:
„Au clair de la lune,
mon ami Pierrot…”[1]
Mert az ő Pierrotja,
Harlekinje,
szerelmes, ifjú bohóca
vaspántos ajtók mögött lakott.
Ő volt az, aki anyám szívébe,
és egyetlen közös gyermekük
(végül egy sosem-látott dédunoka!)
arcára költözött,
de akkor,
legalább messziről,
egy régi albumból rá mosolyogva,
majdnem tízéves, jelmezbe öltözött
kisfiúként vissza-visszaköszönt.
1938 januárjában, éppen nyolcvanhat
éve, egy Dohány utcai elő-farsangon
készült ez az aprócska, fekete-fehér
fotográfia,
amelyen fodorgalléros,
buggyos, pöttyös bohócruhában,
lassan közelgő sötét sorsával
nézett vidáman farkasszemet
Pécs holtáig-játékos fia.
Budapest, 2024. január 8-án
Kései rekviem
Radó Alice
(Szeged, 1910 - Auschwitz, 1944) fényképére
Petrőczi
Éva-Csörsz Rumen István: Kései requiem
Alice az ablak négyszögében.
Ez itt Szeged. Ez itt az Éden.
Virág-dajkáló karja még
nem ismeri a kék számsor
leltári rettenetét.
Rontásűző korall fehér nyakán,
de a szelíd, háztáji babonák
meg semmiképp nem fékezik
sziszegő, pányvás gyilkosát, a gázt.
Alice az ablak négyszögében
sugárzón hajlik hamulány-sorsa,
hajlik füstlány- sorsa elébe,
így készül, készületlen,
a gyanútlanok seregébe.
