„Ő VITT EL AZ OPERAHÁZI MEGHALLGATÁSRA, AMELLYEL ELINDULT A PÁLYÁM”

PAUK ANNA EMLÉKÉT CSAVLEK ETELKA IDÉZI MEG

Csavlek Etelka

Az éneklés örömét, szabadságát köszönheti neki, s azt, hogy addig biztatta, noszogatta, hogy vegyen részt a dalszínházi próbaéneklésen, míg sikerrel nem járt. Csavlek Etelka sorsszerűnek érzi, hogy számos véletlennek köszönhetően rátalált Pauk Annára, és úgy véli, ha nincs a legendás énektanár, mindig csak hobbi maradt volna számára az éneklés. A keramikus-énekművésszel belső mosolyról, görcsök nélküli színpadi létről és egy csillogó szemű, életvidám, a zenében, a tanításban nap mint nap örömet lelő, a növendékeit saját gyerekeiként szerető pedagógusról beszélgettünk.

– Hogyan jutott el Pauk Annához, miért őt választotta?

– Minden azzal kezdődött, hogy az egyik bankban összefutottam Horváth Márton üvegtervező művésszel, akivel jól ismertük egymást még az Iparművészeti Főiskoláról. ‘Énekelsz még?’ – kérdezte, hiszen emlékezett rá, hogy a főiskola évzáróin, évnyitóin mindig szerepeltem, gyakorta az iskolában alakult kamarakórussal, amelynek Földes Imre, a Zeneakadémia professzora volt a vezetője. ‘Nincs idő rá’ – szólt a válaszom, hiszen már megszületett a két lányom, jól fogytak a kerámiáim is. ‘Vedd tudomásul’ – mondta erre Marci –’ hogy a tehetséged, a hangod nem a tiéd. Te egy nemzeti kincs vagy!’ Ezt követően elköszöntünk egymástól, viszont a szavain gondolkodni kezdtem.

Csavlek Etelka: Cosi fan tutte c. operájának testvérpárja, Fiordiligi, és Dorabella. ahogy az énekes-kerámiaművész látja

(Fotó: Czimbal Gyula/Csavlek Etelka archívumából)

Mindig szüksége van az embernek arra, hogy figyelje, milyen impulzusok érik, merre terelik. Készültem ekkor már az önálló kiállításomra, és eldöntöttem, hogy énekelni fogok a megnyitón. Már csak azért is, mert a munkám és a zene szoros kapcsolatban állt, hiszen népdalokat illusztráltam a műveimmel, vagy a tányérokba helyezett, korongozott figurákkal. Hazatérve elmeséltem a férjemnek a Marcival való találkozást, s hozzátettem azt is, milyen jó volna énekelni tanulni. ‘Lesz is rá időd!’ – legyintett erre, de ezzel zöld utat nyert az ötlet, és már csak az volt a kérdés, hogy kihez jelentkezzem…

Csavlek Etelka kerámikus művész és testvére, Csavlek András festőművész[1]

(Révfülöp, 2009. június 27.)

A Gellérthegyen körözve, a 27-es buszon találkoztam egy kedves ismerőssel, Meruk Rózsával, s ő lelkesen kezdte mesélni, hogy énekelni tanul Pauk Annánál, aki a lakása mellett ott, a József Attila Gimnáziumban lévő zeneiskolában is tanít, és milyen remekül érzi magát nála. Addig én nem hallottam Pauk Anna nevét, ami nem is csoda, hiszen nem voltam benne a zenei közegben, de Rózsa élménybeszámolójától felbátorodva megkértem, kössön össze vele. Máig emlékszem az első telefonbeszélgetésünkre. A vonal másik végén megszólalt egy határozott, de nagyon szimpatikus hang: ’Rendben van, megbeszéljük az időpontot, eljön és meghallgatom.’ Amikor megjelentem az egyeztetett helyen, egy csillogó sötétbarna szemű, gyönyörű hajú hölgy nyitott ajtót.

Pauk Anna[2]

– Milyen volt az első találkozás?

– Biztosra mentem, hiszen hét éven keresztül csak otthon, a magam örömére énekeltem. Épp ezért a Szegény vagyok, szegénynek születtem kezdetű népdalt adtam elő. ‘Két éven belül helyrerakom magát!’ – mondta az előadásomat hallva Ani néni, és így szépen elkezdtünk dolgozni. Azért is volt mindez nekem fontos, mert tudtam, a kiállításmegnyitóimon mindenképp szeretnék énekelni. Az egyik kedves barátnőm is mondogatta, hogy a hang mellé azért érdemes megtanulni a technikai alapokat valakitől, ahhoz, hogy előadóként is megálljam a helyem…

– Az énektanulása egyik legfontosabb pilléreként emlékszik vissza Pauk Annára Károlyi Katalin is egy, a Papagenón megjelent interjúban, hozzátéve, hogy ’három dolgot mondott mindig: nyitott torok, belső mosoly és vetítés, s hogy mit értett ezek alatt, soha nem magyarázta el. Nem tanított technikát, csak leült a zongorához…’

– Ez valóban így volt. A nyitott torok alatt a kellő lazaságot értette, azt, hogy nem szabad ráfeszülni az előadásra. ‘Ne bikázz’ – emlegette folyton, ami alatt azt értette, hogy nem szabad az állat a mellkasra leszorítva énekelni. Imádta a King's Singerst, nagyon tetszett neki, hogy laza torokkal, feszítés, kiabálás nélkül képezték a hangot. Azt a stílust, technikát szerette, amit ők is képviselnek. Ezt tanította a Tomkins Énekegyüttes tagjainak is. A belső mosoly, a mondandó is nagyon fontos, akár a vetítés, ami arra utalt, hogy elöl kell lennie a hangnak. Ezekből a megjegyzésekből is rengeteget lehetett tanulni. S persze az embernek figyelnie kellett a testére, mert érezni lehet, mikor működik minden jól, a megfelelő helyen.

– Repertoárépítésben is segített?

– Természetesen. S arra is ő biztatott, hogy a tegyem le a Filharmóniánál az előadói vizsgát, ne csak énekeljek, hanem legyen meg hozzá a papír is. Hetente kétszer jártam Ani nénihez. Amikor átvett a zeneiskolába, akkor reggel nyolckor kezdtem. De szerettem ezt azt időpontot, mert aztán enyém volt még a nap. A lányainkat elvittem az óvodába, iskolába, s aztán mentem magam is az órámra. Ani néni kiválóan kísért zongorán, nagyon jó volt vele dolgozni. A koncerteken is ő játszott. Csak szegény folyton fájlalta a kezét, mindig befáslizta, de így sem volt hiba a játékában. Jóleső érzés jelentett, hogy elégedett volt velem, és szépen, lépésről lépésre haladtunk, sosem kellett semmit erőltetnem, haladhattam a magam tempójában. Nekem pedig hatalmas boldogságot, felszabadultságot jelentett, hogy énekelhetek.

– Gondolom, a növendékkoncerteken megismerte a többieket is. Kik jártak még hozzá?

– Lehr Editet, Bubnó Tamást, Horváth Máriát, Csák Józsefet vagy Geréb Annát említhetem, aki szintén hozzájárt, s egy időben Kálmán Péter is jött Ani nénihez. Nagyon szerette a növendékeit, talán azért is, mert nem született saját gyermeke, így kicsit mindegyikünket annak tekintett. Kedves tanítványa voltam én magam is. S mi mindannyian viszontszerettük, amit talán az is jelez, hogy mindenki kapcsolatban volt vele, hívta a fellépéseire. Miután elveszítettük, számos emlékkoncertet rendeztek tiszteletére, amire rengetegen és szívesen jöttek fellépni. Sokan emlegették hálával tanárukként! Tüneményes teremtés volt. Holokauszt-túlélőként is meg tudta őrizni a derűjét, az életszeretetét.

– Egy könyvet is írt minderről, a 12539-es fogoly címmel…

– Nehéz élete volt. A karján lehetett látni a tetoválást, és néha fel is elevenített egyegy történetet, s azt is, hogy a zene erejére támaszkodott még ott is. Az okozott még nagy lelki traumát az élétében, amikor elvesztette Galló bácsit, szeretett férjét, akit egy autó elütött a Rákóczi úti otthonuk előtt… Példaértékű volt a házasságuk, s a nagy szeretet mellett temérdek humorral kezelték a mindennapokat. Galló bácsi volt a hátország, levette a terheket Ani néniről, hozta az ebédet, feladta a csekkeket. S míg a felesége tanított, szívesen dőlt le a szomszéd szobába szunyókálni. ‘Anikám, nem baj, ha horkolok?’ – kérdezgette, s mindig ‘nem baj, nem baj’ – volt a válasz.

Csavlek Etelka és Pauk Anna[3]

Meglepve olvastam, nem is tudtam, hogy a Pauk Anna az ének mellett a nagybőgő szakot is elvégezte a Zeneakadémián, Bartók tanítványai közé tartozott.

– Zenész család volt az övék, a rokonságába tartozott Pauk György hegedűművész és Polgár László operaénekes is. Ani néni kiváló zenei érzékkel bírt. Természetesen a növendékeinek rendszeresen szervezett koncerteket is, volt, hogy a zeneiskolával elmentünk Svájcba szerepelni, ott találkoztam Ernster Dezsővel is, a világhírű basszistával, aki régi barátja volt. Szép utakat, hangversenyeket szervezett.

– Közben arról is meggyőzte, hogy jelentkezzen az Operába…

– Pedig nem akartam… Meglepett már az is, hogy az utcáról lehet jelentkezni a társulatba. Ponchielli Giocondájából a Méregáriát vittem a meghallgatásra, s Pethő Zsolt és Váradi Katalin kísérték zongorán az aspiránsokat. A dalszínház akkoriban várt a rekonstrukcióra. A meghallgatásra megtelt a harmadik emeleti kórusterem. A vezetőség ült elől, Mihály András, Kórodi András, Lukács Ervin, Medveczky Ádám, Erdélyi Miklós is jelen volt. Az esélytelenek nyugalmával kezdtem bele a darabba, majd azt vettem észre – éneklés közben-, hogy az egyik részletnél valaki a hallgatóság közül hirtelen lehajtja a fejét a padra. Te Jóisten, mit csinálhattam – gondoltam, miközben ment a darab. Ahogy befejeztem Kórodi András megköszönte, majd azt mondta: ’Ez a hang nem felel meg a színházunk színvonalának.’ Ani néni az ajtó mögött várt, én pedig azzal kezdtem: ‘Ugye, mondtam?! Minek jöttünk ide…‘ De nem izgatta magát az elutasításon, s folyt tovább a közös munkánk, tanultam az áriákat, voltak a növendékkoncertjeink.

– S az egyikre eljött Polgár László…

– Ani néni meghívta, s ott is ült a nézőtéren. Másnap csengett a telefonom, Ani néni azzal kezdte: ‘Etelkám, Laci azt mondta nekem, hogy csak nem képzelem, hogy ezt a hangot véka alatt rejtegetem!’ S hozzátette azt is, szól majd Mikó Andrásnak, hogy hallgasson meg Téged. Az Operaház főrendezője azonban akkor éppen

Finnországban dolgozott. Telt-múlt az idő, én már el is felejtkeztem az egészről,

amikor Ani néni hívott, hogy Mikó hazajött, Laci megbeszéli vele a meghallgatást. Akkor már bizseregni kezdett a gerincem, mert éreztem, hogy valami történik… A Műhelyház lett helyszínnek kijelölve, s az összes akkori operaszakos bejött a meghallgatásra. Polgár László is jelen volt, én pedig előadtam egy áriát a La Wally ból. Mikó utána magához hívott és azt kérdezte: ‘Hol volt maga eddig?’ Mondtam, hogy jártam a legutolsó dalszínházi meghallgatáson is, csak a főrendező úr nem volt itthon… Mikó azzal folytatta, hogy annyit tud tenni, hogy kiszed a selejtezőből, így rögtön a nagyszínpadon kell énekelnem. Szöktetés- és Traviata-részletekkel készültem, ami után dicsérték a muzikalitásom, a színpadi atmoszférateremtő képességemet, s azt mondták, jöjjek egy év múlva is, és vigyek valami drámai darabot.

– Folytatta hát Ani nénivel a munkát…

– Így van, s aztán a következő meghallgatásra már a Lohengrin Elzáját és Lady Macbeth őrülési jelenetét vittem. A Wagner-részlet után mondták, igyak egy pohár vizet, s emlékszem egy bácsira, aki kék köpenyben a színpad szélén álldogált, s nyugtatgatott, hozzá téve: ‘Higgyen nekem, ilyen hang még ezen a színpadon nem szólalt meg!’ Akkor azzal búcsúzott el tőlem a dalszínházi vezetés, hogy tanuljak meg egy teljes operát, az Aidát.

– S ekkor kezdett dolgozni zenei életének egy másik fontos szereplőjével, Patkó Józseffel.

– Kiderült, ő volt az, aki első alkalommal úgy lehajtotta a fejét… A második meghallgatáson már meggyőztem, szívesen fogadott korrepetálásra, és amikor csak lehetett, akkor vele gyakoroltam az Aidát. Egyszer bejött hozzánk a szobába Lehoczki Éva is, s látva a rövid hajamat azt mondta: ’Öcsi, de jó hangod van! ‘Hogy a fejembe kússzon a darab, a keramikus műhelyemben is Verdi-opera szólt folyamatosan. Rúgtam a korongot, s fordítgattam a kazettát. Az alagsorban különböző műhelyek voltak, többen dolgoztunk ott. Egyszer bekopogott hozzám az egyik szomszéd: ‘Te Etus, nem tudtod még azt az Aidát? Mert mi már tudjuk…’ Patkó Jóska rengeteget segített, de mindig megmondta azt is, mivel nem elégedett. Ő volt az én Zeneakadémiám. Nagyon jó családi barátságba is kerültünk.

Bánk bán – Melinda áriája (3:43)

Melinda: Csavlek Etelka; Bánk bán: Simándy József

Vezényel: Mihály András

Erkel: Dózsa György - Laura-Dózsa duett (Csavlek Etelka, Bándi János) (5:01)

Csáki Laura: Csavlek Etelka; Dózsa György: Bándi János

Vezényel: Oberfrank Géza

(Erkel Színház – 1994)

Mozart: Le nozze di Figaro - Susanna, or via, sortite (V. Kincses, E. Csavlek, I. Gáti) (3:11)

Susanna: Kincses Veronika; A Grófné: Csavlek Etelka; Almaviva gróf: Gáti István

(Magyar Állami Operaház 1987.)

Mozart: Figaro házassága - A grófné áriája (Dove sono) - Csavlek Etelka (6:24)

Mozart: Le nozze di Figaro - "Dove sono...” (A grófné áriája) (III.felv.) A Grófné: Csavlek Etelka

Vezényel: Lukács Ervin

(Magyar Állami Operaház, 1987)

Mozart: Le nozze di Figaro - Che soave zeffiretto... (Veronika Kincses, Etelka Csavlek) (2:47)

Susanna: Kincses Veronika; A Grófné: Csavlek Etelka

(Magyar Állami Operaház, 1987)

Hoffmann meséi – Giulietta és Hoffmann kettőse (partner: Kelen Péter) (5:26)

Offenbach: Hoffmann meséi - Giulietta és Hoffmann kettőse

Giulietta: Csavlek Etelka; Hoffmann: Kelen Péter

Anna Bolena – Come innocente giovane (5:24)

Donizetti: Boleyn Anna - Come innocente giovane... Non v'ha sguardo (1. felv.)

Anna Bolena: Csavlek Etelka; Giovanna Seymour: Pánczél Éva; Smeton: Bokor Jutta Bokor

Vezényel: Erdélyi Miklós

(Magyar Állami Operaház - 1987)

Johann Strauss: Die Fledermaus / A denevér - Trinke Liebchen, trinke schnell! (Csavlek, Csák) (12:10)

Rosalinda: Csavlek Etelka; Alfréd: Csák József; Frank: Kenesei Gábor

Vezényel: Oberfrank Géza

(1997. december 20.)

TELJES LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (20 felvétel)

℗ 2009 HUNGAROTON RECORDS LTD.

– S aztán ez a darab már operaházi felkérést ért…

– Először lemondtam a meghallgatást, olyan ideges voltam, hogy még a hangom is elment. Másodszor azonban már sikerrel szerepeltem. Patkó kísért, Mihály András vezényelt a próbaszobában. A végén azt mondta: ‘Szopránból elég sok van, s még az európai hírűeknek is húsz előadás jut egy szezonban. Magának maximum egy-két fellépést tudnék adni évente.’ ‘Ó, igazgató úr, az nekem bőven elég’ – válaszoltam. Hozzátette még, nem tudja, mit fog csinálni, amikor másnap az énekesnők majd verik az ajtaját, hogy hogyan vehetett fel egy keramikust… De azzal zárta a mondandóját, hogy ‘döntsön a közönség!’. De én nagyon boldog voltam, ahogy Ani néni is. 1982 augusztusában lettem a ház tagja, s februárban már be is mutatkozhattam Viráglányként, Ferencsik János vezényletével. Ani néni örömmel és büszkén jött mindig az előadásaimra, boldog volt, hogy a növendéke a dalszínház énekese lett. A fellépések előtt sokszor vele skáláztam be. Ha ő nincs, nem jutok el az Operaházba.

– S aztán még dr. Sipos Jenőtől is tanulhatott.

– Egy alkalommal kedves barátnőm-kolléganőmnek, Takács Tamarának mondta Polgár Laci, hogy ‘szólj Etelkának, menjen el a Siposhoz.’ Jenő erőteljesebb hangképzést tanított, s ő szintén nagyon kedves ember volt. Azt mondogatta, az a szerencsém, hogy bár viszonylag későn kerültem be a házba, a hangom fiatal maradt. Neki is nagyon sokat köszönhetek. De Ani nénivel sem szakadt meg teljesen a kapcsolat, amikor kórházba került, természetes volt, hogy látogatom. S tényleg azt érzem, dolgoznak az életben olyan erők, amelyeket az ember fel sem fog… Érdemes figyelni a jelzéseket. Tényleg úgy jutottam el Ani nénihez, mintha felülről irányítottak volna. A hanghoz persze még rengeteg minden kell, hogy elinduljon egy pálya. A színpadi játék képessége vagy megvan valakiben, vagy nincs, de annál kevesebb fantasztikus dolog van, mint amikor az ember kitárhatja a szívét-lelkét a pódiumon. S énekelni olyan csodálatos! Játszani és énekelni csakis lazán, természetesen lehet, ahogy Ani néni is tanította. Mindig imádtam, amikor a pódiumon az érzelmek úgy hömpölyögtek ki az emberből, ahogy kell. S annyi minden van a zenébe, a kottafejekbe rejtve, amit minden alkalommal másképpen fejthet meg az ember. Nagyon hálás vagyok Ani néninek, hogy elindított ezen az úton, s oly szeretettel, kitartással dolgozott velem éveken keresztül. A pályám során mindig elkísértek mondatai, mozdulatai, mosolya.