ROLLA JÁNOS 80
1944.
szeptember 30. (Kőtelek) - 2023. december 7.
(Parlando 2024/1.)
1957-től 1962-ig a Bartók Konzervatóriumban Zipernovszky
Mária növendéke volt, majd 1962 és 1968 között a Zeneakadémián tanult Kovács
Dénes osztályában. Részt vett 1963-ban a Liszt Ferenc Kamarazenekar
megalapításában, majd az együttesnek több mint 50 évig koncertmestere,
1979-től visszavonulásáig művészeti vezetője volt, emellett 1967
és 1974 között a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarában is játszott.
Nevéhez fűződik a Zempléni Művészeti Napok létrehozása. Nemcsak
zenekari, hanem kamarazenészként is nemzetközi hírnevet szerzett, olyan
muzsikusokkal játszott együtt, mint Maurice André, Jean-Pierre Rampal, Alexander Schneider, Henryk
Szeryng vagy Vásáry Tamás.
2007-ben tiszteletbeli tanári címet kapott a Zeneakadémiától, majd 2008-tól haláláig tanított az intézményben, 2008 és 2011 között a Kamarazene Tanszéket vezette.
Munkásságáért 1981-ben érdemes művész elismerést, 1985-ben Kossuth-díjat, 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal, 2011-ben Hazám-díjat, 2015-ben pedig Weiner Leó-díjat vehetett át. 1991-ben a Francia Köztársaság becsületrenddel tüntette ki, 1996-ban Sárospatak díszpolgára lett.
A Liszt Ferenc Kamarazenekarral több mint 200 hanglemezfelvételt készített, többek közt a Hungaroton, az Erato, a Teldec, az EMI, a Quintana és a CBS-Sony Classical kiadókkal.
II.
Részlet Retkes Attila Liszt Ferenc Kamarazenekarról írt könyvéből,
amely a Klasszikus és
Jazz Kiadónál jelent meg 2008-ban:
Szolnoktól
harminc kilométerre, egy kis faluban, Kőteleken születtél, és a
családodban nem voltak hivatásos muzsikusok. Hogyan lettél
hegedűművész?
Anyai
nagyszüleim éltek Kőteleken, és 1944 szeptemberében – amikor a háború
miatt Budapesten már nagyon rossz volt a helyzet – édesanyám lement hozzájuk,
hogy ott szüljön meg engem. Egyébként a fővárosban, pontosabban az
akkoriban Budapesthez csatolt Rákosszentmihályon éltünk, ott nőttem fel, ott kezdtem iskolába járni 1950-ben – úgy,
hogy még nem is voltam egészen hatéves. Apám lakatosként dolgozott a MÁV Északi
Járműjavítóban, és műkedvelő zenészként játszott az ottani
fúvószenekarban, amit a MÁV Szimfonikusok akkori karmestere, Pécsi István
vezetett. Nyolc évvel idősebb nővérem zongorázni tanult, én pedig
egészen korán hegedülni kezdtem. Először Weinzierl
Gitta rákosszentmihályi magánzeneiskolájába jártam, ahol egy idősebb
operaházi hegedűművész, Bókas Antal
tanítgatott, de nem vette nagyon komolyan. Amikor látszott, hogy ügyes vagyok
és gyorsan haladok, beírattak a Vasutas Zeneiskolába, ahol Isépy
Lászlóné a későbbi Liszt Ferenc Kamarazenekar-beli
társam, Isépy Éva édesanyja – foglalkozott velem,
őt nagyon szerettem. Az 1956-os forradalom után rengeteg konzervatóriumi
növendék hagyta el szüleivel az országot, így félévkor pótfelvételit hirdettek,
hogy feltöltsék a létszámot, így kerültem be tizenkét és fél évesen a konziba, ahol Zipernovszky Mária
lett a tanárom. Itt kötöttem életre szóló barátságot azzal a társasággal, akik
később a Liszt Ferenc Kamarazenekar magját alkották. Közülük Gazda Péter, Klepoch Ernő, Kostyál Kálmán
és az első időben velünk játszó Gáldi István ugyancsak Zipernovszky Mária növendéke volt, Isépy
Éva és Tfirsz Zoltán pedig Mária néni testvérénél, Zipernovszky Fülöpkénél tanult. Sándor Frigyest is ebben az
időben ismertem meg, hiszen ő volt a konzervatórium igazgatója, s
ő vezette az iskola mindkét zenekarát. A konzis
években a szolfézzsal, az összhangzattannal és általában az elméleti tárgyakkal
rengeteg problémám volt – ebből a szempontból nagy hátrányban voltam a
belvárosi zeneiskolákból érkezettekkel szemben, de a hegedülés nagyon jól ment,
és 1962-ben gond nélkül vettek fel a Zeneakadémiára, ahol Kovács Dénes
osztályába kerültem.
Magyarországon
a szimfonikus zenekari kultúrának, illetve a vonósnégyes-játéknak szép
hagyományai voltak, kamarazenekarok viszont szinte egyáltalán nem
működtek. Ti miért éppen vonós kamarazenekart akartatok létrehozni?
Korábban is
voltak azért ilyen kísérletek, de kétségtelen, hogy nem jutottak olyan fontos
szerephez a budapesti koncertéletben, mint a szimfonikus zenekarok vagy akár a
vonósnégyesek. A háború előtt Komor Vilmos és Weiner Leó próbálkozott
kamarazenekar szervezésével, a negyvenes években Sándor Frigyes alapította meg
a Budapesti Női Kamarazenekart, amely azonban csak rövid ideig
működött. Az első komolyabb együttesre 1957-ig kellett várni, amikor
Tátrai Vilmos az AHZ tagjaiból létrehozta a Magyar Kamarazenekart. Egy évvel
később Budapesten vendégszerepelt az I Musici di
Roma, karmester nélküli, kis létszámú kamarazenekar, amely – Felix Ago koncertmesteri irányításával – zseniálisan játszott.
Ekkor még gyerekek voltunk, de mégis azt hiszem, ez az élmény érlelte meg
bennünk az elhatározást, hogy egyszer szeretnénk valami hasonlót létrehozni.
Amikor 1962-ben egy másik kiváló együttes, az Antonio Janigro
vezette Zágrábi Kamarazenekar játszott Budapesten, már sokkal tudatosabban
figyeltünk rájuk, igyekeztünk követni őket.
A
Liszt Ferenc Kamarazenekarnak két közvetlen előzménye is volt: a Budai
Barokk Kamaraegyüttes, illetve a Budapesti Bach Zenekar. Mára ezeket az
együtteseket teljesen elfelejtették.
Mindkét zenekar konzis és főiskolás növendékek lelkes próbálkozása
volt. A Budai Barokk Kamaraegyüttes – amit későbbi nagybőgősünk,
Som László és egy orgonista fiú, Takács Miklós alapított – 1961 augusztusában,
az akkor még igencsak elhanyagolt, romos Kiscelli kastély udvarán adta
első koncertjét, egy francia kórus közreműködésével. Takács Miklós az
Újlaki templom kántora volt, és főleg az ottani zenekarból verbuválta a
tagokat, akik között a későbbi Liszt Ferenc Kamarazenekarból nemcsak Som
László, hanem Isépy Éva, Frank Mária és Lovas György
is ott volt. Én – Kostyál Kálmánnal, Klepoch Ernővel, Pongrácz Gáborral együtt – a másik
társaságban, az 1959 végén alakult Budapesti Bach Zenekarban játszottam, amit
Késmárki György zeneszerzés-növendék (a Musica
Antiqua Hungarica együttes későbbi alapítója) szervezett a Csepeli
Munkásotthon falai között, az ottani igazgató, Fasang
Árpád támogatásával. A két zenekar tagjai 1962 nyarán, Keszthelyen barátkoztak
össze, ahol három hétig nyaraltunk – úgy, hogy szállásért és étkezésért cserébe
térzenét, promenádkoncerteket, illetve néhány esti hangversenyt adtunk. Mivel
mindkét együttesben voltak személyi ellentétek, az 1962/63-as tanév elejére
megszületett az elhatározás, hogy új zenekart kellene csinálni, amelyik
karmester nélkül, de egy idősebb, tapasztalt művészeti vezető
irányításával dolgozna, így kerestük meg Sándor Frigyest, hogy foglalkozzon
velünk, s ő ezt egy próbajáték után el is vállalta. Heti három próbával
kezdtünk dolgozni, közben folyamatosan alakult, cserélődött a tagság, így
jutottunk el az első koncertig, ami 1963. március 18-án volt a Zeneakadémia
nagytermében; a műsoron Corelli, Vivaldi, Debussy, Farkas Ferenc és Weiner
Leó művei szerepeltek. Bár ekkor – és még évekig – a Liszt Ferenc
Zeneművészeti Főiskola Kamarazenekara néven szerepeltünk, ezt
tekintjük a Liszt Ferenc Kamarazenekar születésnapjának.
Öt-hat
év kellett, mire növendékzenekarból teljes értékű felnőtt együttessé
váltatok, s mire nemcsak a szakma és a közönség, hanem a „hivatalos” zenei élet
is valamennyire elfogadta a Liszt Ferenc Kamarazenekart. Melyek voltak ennek a
korszaknak a legfontosabb állomásai?
Valóban
viszonylag hosszú időnek kellett eltelni ahhoz, hogy már ne csúfoljanak
minket „rövidnadrágosoknak”, hanem komolyan vegyék azt, amit csinálunk. Pedig –
Beck Lászlónak, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat művészeti
vezetőjének javaslatára – már néhány hónappal a bemutatkozó hangversenyünk
után lemezfelvételt készíthettünk Corelli D-dúr concerto grossójából,
illetve Farkas Ferencnek a koncerten is játszott, Piccola
musica di concerto című darabjából. Az első
években viszonylag ritkán koncerteztünk: tanévenként négy-öt fellépésünk volt,
miközben hetente többször – még vasárnap délutánonként is – próbáltunk. Az
életünket persze korántsem csak a kamarazenekari muzsikálás töltötte ki: a
zeneakadémiai órák mellett versenyeken indultunk, más kamarazenei
összeállításokban is játszottunk, és többen tagjai voltunk a KISZ Központi
Művészegyüttes szimfonikus zenekarának is, amit akkoriban a legendás Simon
Albert vezetett.
Koncert a hőskorból, a Kiscelli kastélyudvarán (a
zongoránál Rados Ferenc, vezényel Sándor Frigyes)
A Liszt Ferenc
Kamarazenekar számára máig emlékezetes az a koncert, amit 1964 februárjában
adtunk az Egyetemi Színpadon. Ez már filharmóniai rendezésű hangverseny
volt, olyan nagyszerű szólisták csatlakoztak hozzánk, mint Gát József
csembaló vagy Jeney Zoltán fuvolaművész, és itt játszottuk először
későbbi állandó repertoárdarabunk, A négy évszak című Vivaldi-sorozat
részleteit. Ez év őszén első koncertmesterünk, Lovas Gyuri az NSZK-ba
ment tanulni, így kerültem én a helyére. 1965-ben utaztunk először külföldre:
előbb Hamari Júliával a bécsi Magyar Intézetben
játszottunk, majd jugoszláv turnéra indultunk, az ottani ifjú zenebarátok
egyesülete, a Muzicka Omladina
szervezésében. Koncerteztünk Szabadkán és Újvidéken, Belgrádban és
Szarajevóban, Rijekában és Pulában csodálatos élmény volt. 1966 februári
zeneakadémiai koncertünk után nevezett el minket Kecskeméti István egy
kritikában „I Musici di Budapestnek”, amit nagyon
megtisztelőnek éreztünk. Közben újabb lemezfelvételeket készítettünk –
Händel, illetve Buxtehude kantátáiból, és Sándor Frigyes irányításával
folyamatosan bővítettük a repertoárunkat, elsősorban a barokk és
preklasszikus stílusból merítve. 1968-ban kezdtek sűrűsödni a
koncertfelkérések: játszottunk a Fészekben, az Egyetemi Színpadon, évente
többször a Zeneakadémián, és vidéki filharmóniai sorozatokba is hívtak minket,
ekkor már Liszt Ferenc Kamarazenekar néven. ’68 áprilisában a teljes Kunst der Fuge ciklust előadtuk a
Zeneakadémián, ami élénk kritikai visszhangot kapott. Elindultak a rendszeres rádiófelvételek,
a hanglemezgyár is számított ránk, miközben – a diploma megszerzése után –
többségünk főállásban szimfonikus zenekarban helyezkedett el.
Az
együttes működésének első öt-hat évében viszonylag gyakoriak voltak a
tagcserék, de aztán 1969 körül kialakult az az állandó összeállítás, amelyben a
Liszt Ferenc Kamarazenekar később világsikereit aratta. Hogyan láttad ezt
a folyamatot belülről?
Azok, akik a
zenekarhoz csatlakoztak – és a közösség is befogadta őket –, szinte
kivétel nélkül komolyan gondolták ezt az elhatározásukat. Problémát jelentett
viszont a megélhetés, hiszen a hetvenes évek elejéig szinte ingyen, a magunk
örömére muzsikáltunk – még akkor is, amikor már külföldön is kezdték felfedezni
a zenekart. A filharmóniai rendezésű – sikeres, telt házas –
koncertjeinkért például száz forint ruhapénzt kaptunk, de honoráriumot nem.
Ebben a helyzetben nagy előrelépésnek éreztük,
amikor Lehel György, a Rádiózenekar karmestere – egy emlékezetes közös munkánk,
a János passió felvétele után – kijárt nekünk egy minisztériumi ösztöndíjat,
ami persze még mindig nem jelentett biztos megélhetést. Az első évek
tagcseréiben az egyéni életpályák eltérő alakulása is szerepet játszott:
néhányan külföldre mentek tanulni, többen közülük kint is maradtak, mások
inkább a tanítást választották.
Az igazi nagy
választóvonal 1971–72 táján érkezett el. Az együttes tagjainak többsége ebben
az időben főállásban a három vezető szimfonikus zenekarban – az
ÁHZ-ban, a Rádiózenekarban, illetve az Operazenekarban – játszott. A Liszt
Ferenc Kamarazenekar ekkor már olyan sok felkérést, külföldi koncertre, turnéra
szóló meghívást kapott, hogy mind nehezebbé, sőt szinte lehetetlenné vált
az időegyeztetés. Egyre gyakrabban merült fel bennünk, hogy felmondjuk az
állásainkat, és kizárólag a kamarazenekari munkára koncentrálunk. Ezt azonban
nem mindenki merte megtenni, mert abban az időben munkakönyves állás
nélkül nemigen lehetett létezni, a mi zenekarunk pedig „lógott a
levegőben”, hiszen a Filharmónia – a minisztérium döntése értelmében –
akkor még nem volt hajlandó státusba venni bennünket. Aki nem vállalta a
kockázatot, és maradt a szimfonikus zenekarban, az nem tudott velünk tartani a
további munkában. A többség azonban 1973 őszéig felmondott, s ezzel ez az
átmeneti periódus lezárult. A felmondások alatt volt olyan időszak is,
amikor a zenekarban nem volt betöltve minden állás, ezért hosszabb külföldi
turnékon régi tagok – így Lovas György, aki az NSZK-ban vagy Klepoch Ernő, aki az akkori NDK-ban dolgozott –
csatlakoztak hozzánk. Ők egyébként addig-addig játszottak a zenekarban,
míg végül „visszadisszidáltak” Magyarországra. Azt hiszem, e tekintetben
egyedülállóak vagyunk: tőlünk nem elmentek, hanem hazajöttek hozzánk a
korábbi muzsikusaink. A felmondásunknak egyébként – az időegyeztetési
problémák mellett – szakmai oka is volt. A Liszt Ferenc Kamarazenekar
megalakulásától kezdve rengeteg próbával, következetes munkával kialakította a
saját hangját, repertoárját. Maximális szakmai igénnyel dolgoztunk, amiből
nem voltunk hajlandók engedni. Ezt a közönség és a külföldi impresszáriók is
észrevették, szerintem elsősorban ennek köszönhettük a gyors sikereket. A
magyar szimfonikus zenekarok viszont ebben az időszakban – a rengeteg
tehetséges muzsikus és a nagy karmester-egyéniségek ellenére – nem mindig
nyújtották a maximumot. Nem vették igazán komolyan a próbákat (de még a
koncerteket sem), nem alakult ki csapatszellem, s mi ebben a közegben egyre
kevésbé éreztük jól magunkat. Ráadásul nem is vettek minket komolyan; egymás
között még mindig csak rövidnadrágosoknak nevezték a Liszt Ferenc Kamarazenekar
tagjait, s ez minket még inkább arra ösztönzött, hogy koncertről koncertre
bizonyítsuk a közönségnek és saját magunknak a létjogosultságunkat, s egyre
magasabb színvonalon játsszunk.
Liszt Ferenc Kamarazenekar (1975)