TARDY LÁSZLÓ

 

Az egyházi népénektŐl az Éneklő Egyház-ig[1]

 

Az egyházi népének-gyűjtemények a század eleje óta egyházzenei életünk „neuralgikus pontját” jelentik. Amikor Harmat Artúr gyűjteménye, a Szent Vagy Uram! (SZVU!) számára kiadót keres, a Rózsavölgyi és más patinás kiadók elhárítják a „megtiszteltetést”, kockázatosnak tartanak egy ilyen vállalkozást. A fiatal Magyar Kórus Kiadó Vállalatnak nincs vesztenivalója, ráadásul Harmattal szemben a tanítványi tisztelet is kötelezi őket. De még ez sem lenne elég, ha nem lennének meggyőződve nemcsak a kiadvány fontosságáról, hanem annak igazáról is. Harmat gyűjteményének megjelenése idején már több mint félévszázados volt a törekvés, hogy azokban az országokban, ahol a középkor vége felé kivirágzott az egyházi népének, az anyanyelvű egyházi énekek autentikus kiadása megvalósulhasson. Nálunk Bogisich Mihály c. püspök tette meg efelé az első lépéseket, ha nem is a legszerencsésebb módon, Kersch Ferenc is az ő nyomán indult el. A Szent Vagy Uram! megjelenésekor komoly vihart kavart, és egyházzenei, vagy még inkább egyházi körökben heves polémiát váltott ki. Mégis a szakma hamar felismerte a munka vitathatatlan értékeit, és azonosította magát célkitűzéseivel:

 

1. A legrégebbi kéziratos és nyomtatott gyűjtemények „veretes” anyagát újra a templomi énekgyakorlat szerves részévé kell tenni.

2. Dallamilag és szövegileg országosan egységes könyvre van szükség. E munkában Sík Sándor és Kodály Zoltán segítette Harmatot.

3. A kíséret legyen méltó mind a liturgiához, mind ahhoz a zenei örökséghez, amelyet az egyházi zene a 20. század elejéig felhalmozott.

 

A fiatal egyházzenész-generáció számára az 1. pontban foglaltak nemcsak szép, tartalmas, ősi dallamokat jelentettek, hanem – miként Werner Alajos egy tanulmányában bemutatta – az Egyház ősi és hivatalos stílusához való közeledést, kapcsolódást is, hiszen e dallamok tekintélyes része dallamformálásában, hangnemében a gregoriánhoz áll közel, sőt némelyikük kétséget kizáróan gregorián eredetű is. A második cél váltotta ki a legnagyobb ellenkezést, megvalósulására egészen az 1938-as Eucharisztikus Kongresszusig kellett várni, néhány egyházmegyében még annál is tovább. Nem kis szerepe volt ebben a 3. célkitűzésnek, az igényesen megkomponált kíséretnek, amely a kántorok nagy része számára komoly nehézséget jelentett.

 

A Szent Vagy Uram! népénektár megjelenésével egyidőben a Magyar Kórus ismét kiadta Kapossy Gyula Szertartáskönyvét, 3., erősen bővített kiadásban. Ebben a misén kívüli liturgikus énekeket adta közre kántorok és kántornövendékek számára: a vízkereszti vízszentelést, a gyertyaszentelőt, a hamvazószerdát, a virágvasárnapot, a nagyhetet, a búzaszentelőt, a keresztjáró napokat, az Úrnapi körmenetet, a templom- és kápolnamegáldást, valamint a Szűz Mária vesperását, a VIII., IX., XVII. gregorián misét, a gregorián requiemet, a latin Te Deum-ot. Az énekes mise latin feleleteit tartalmazó szertartáskönyv Függelékében kapott helyett a magyar nyelvű Máté- és János-passió virágvasárnapra és nagypéntekre, és itt található Jeremiás próféta siralmai is ugyancsak magyar nyelven.

 

A magyar nyelvű ének helyzetét jól érzékelteti, hogy Kapossy az előszóban mentegetőzik a magyar passiók miatt, és reményét fejezi ki, hogy a következő kiadásban mindezt majd latinul hozhatja. Mégis a különböző szertartások zenei anyaga közé egy-egy SZVU!-ének is bekerül, nyilván nem Kapossy újításaként, hanem mert ez lehetett a gyakorlat. A főpásztor fogadásakor lehet énekelni a „Sacerdos et pontifex” után a 216-os éneket („Isten hozta...”). A gyertyaszentelői körmenetnél az antifónák dallama után az alábbi megjegyzést olvassuk: „körmenet alatt az előírt antifónák helyett népének is vehető: SZVU! 146. Ki negyven nap előtt.” Hamvazószerdán a hamvazás alatt az „Immutemur” kezdetű antifónát kellett énekelni, ha a hamvazás sokáig tartott, ezt ismételni. Itt a következőket olvassuk: „De énekelhető ehelyett bármilyen nagyböjti ének is.” A virágvasárnapi körmenetnél is van ilyen lehetőség: „Az antifónák helyett azonban az alábbi népének is énekelhető: Megváltó királyunk elébe megyünk.” „Nagycsütörtökön – írja – a nép seregestül járul az Úr asztalához, mialatt a kántor, ha maga is nem áldoznék, jól teszi, ha a legméltóságosabb Oltáriszentségről szóló szent énekeket énekel.” Strófás magyar nyelvű responzóriumokat találunk a Jeremiás siralmaiban, a feltámadási körmenet kezdetekor: „a pap a nép nyelvén elkezdi a húsvéti éneket: Feltámadt Krisztus e napon.”

 

A szertartásokra ugyanazon előírás volt érvényben, mint az énekes misére vonatkozóan, ennek ellenére a gyakorlatban megtűrik, néha javasolják a nép anyanyelvű énekekkel való bekapcsolódását (elsősorban körmeneteknél!).

 

Az új szertartáskönyvet azonban már Harmat Artúr és Werner Alajos adták közre. Az első kötet 1948-ban jelent meg, a nagyhét anyagával. Mindjárt virágvasárnapnál megállapíthatjuk, hogy az új szertartáskönyv a gazdagabb latin zenei anyag mellett kevésbé „elnéző” az énekes liturgiában megszólaló népénekkel szemben. A körmenetet záró „Ingrediente” responzórium után zárójelben ezt olvassuk:

 

Amennyiben a pap a laudesalapján az egész szertartást csendben végezné minden ének nélkül − így csak plébániatemplomokban szabad −, a szertartás és körmenet alatt magyarul is énekelhetünk: a SZVU! 77. Megváltó királyunk elébe megyünk, vagy esetleg 283. Krisztusunk nagy király 1. és utolsó versszakát.

 

A passiót latinul és magyarul közölték a gyűjteményben, a magyar itt is a függelékben található. Ugyancsak a függelékre utal nagycsütörtökkel kapcsolatban: „Ha a hosszabb áldoztatás alatt énekelni akarunk, akkor a függelékben található oltáriszentségi énekeket sorra vehetjük…” (Az I. kötetben azonban nincsenek olyan énekek!) Nagypénteken – könnyítésként – megengedi:

 

Amennyiben a Kar még nem tudott volna megbirkózni a „Popule meus” és a „Vexilla regis” latin énekeivel, úgy átmeneti szükségmegoldásként találunk ide megfelelő népéneket: a kereszthódolat alatt SZVU! 81. Én nemzetem, zsidó népem, SZVU! 70. Jézus, világ megváltója, SZVU! 74. Ó, Jézus, Jézus, SZVU! 76. Zengd, ó nyelv, a 107 győzedelmet – amikor pedig az Oltáriszentséget hozzák a főoltárra a csonkamisére, a Vexilla regis helyett a SZVU! 82. Királyi zászló jár elöl.

 

A lamentációkat a könyv teljes egészében latinul adja, a responzóriumokat is. Mivel a lamentációt az előírás szerint a laudes követte, amit a pap csendben mondott, ez alatt szabad volt nagyböjti népénekeket énekelni. Az anyanyelvű ének tekintetében egyetlen ponton lép tovább az új szertartáskönyv, a feltámadási körmenet után ezt írja: „a körmenet visszatértével a kar énekli a Regina coeli, illetve a Mennynek Királyné Asszonyát.”

 

Harmat és Werner tovább dolgozott a szertartáskönyv anyagán, amely 1956- ban kapott egyházi jóváhagyást, de csak 1958-ban jelenhetett meg. A munkán jelentősen érezhető az a változás, amely a 40-es évek végétől indul el. XII. Pius pápa Mediator Dei körlevele első ízben szól elismerőleg a hívek anyanyelvű énekéről, az egyházi népénekről:

 

Dicséretre méltó az a törekvés, hogy a Liturgia külsőleg is olyan szent cselekménnyé váljék, amelyben az összes jelenlevők tevékenyen részt vesznek. Különféle úton-módon lehet ezt a részvételt elérni: vagy úgy, hogy a nép a szertartások előírásainak megfelelően maga válaszol a papnak, vagy pedig a szentmise illető részéhez illő éneket énekel, vagy pedig ezt a két módot egybeköti. (Mediator Dei 103.)

 

A gondolatot a szertartáskönyv így folytatja: „A szentmisébe való bekapcsolódásnak tehát nagyon alkalmas, és a hagyomány által nagyon is megszentelt és eredményes eszköze: a hívek közös énekei honi nyelven, éspedig a szentmise részeinek megfelelő énekkel.” Ezután a Cantus Cantorum elmagyarázza, miként állíthatunk össze megfelelő énekrendet a kismise számára (a nagymisén továbbra is tilos a német nyelvű ének!), részletesen szól a recitált miséről, amelyben már lehetőség van arra, hogy a hívek magyarul mondják a szentmise jelentős részét. Minimumként jelöli meg a közgyónás (Confiteor), a Hiszekegy (Apostoli hitvallás), a Miatyánk, az Isten Báránya, az áldozás előtti ima (Urunk, Jézus Krisztus, aki azt mondottad apostolaidnak) és az „Uram, nem vagyok méltó”, a mise után az „Üdvözlégy királyné” és a „Szent Mihály arkangyal” kezdetű imákat. Ezt követően megjegyzi: „A recitálást ajánlatos énekléssel összekötni (Mediator Dei 103.). Ez a mód lesz talán a legváltozatosabb és a leggyümölcsözőbb a nagy tömeg számára.” Magyarázatul leírja egy ilyen mise menetét: miseének 1. versszaka – közgyónás – Gloriára a miseének ide vonatkozó versszaka vagy a Gloria szövegének elrecitálása – utána énekelhető a szentről vagy az ünnepről szóló ének – Apostoli hitvallás – felajánlási imák és a miseének felajánlási strófája – Sanctus szövege magyarul recitálva és a miseének Sanctus-strófája – Úrfelmutatás után azonnal egy szentségi vagy Jézusról szóló ének – Miatyánk – Isten Báránya – áldozási imák – áldoztatás alatt a szentségi ének további strófái vagy egy újabb ének – áldozás utáni ima („Amit szánkkal magunkhoz vettünk Urunk…”) – újra szentségi vagy áldásra szóló vagy más alkalmas ének – mise utáni „Üdvözlégy, Királyné” és a „Szent Mihály arkangyal” imák, – végezetül a Szent Szűzről vagy más alkalmi éneket énekelünk.

 

A szertartáskönyv harmadik része az egyházi év ünnepeit veszi sorra, a SZVU! megfelelő énekeire való hivatkozással. Megváltozik a tárgyalás sorrendje is: előbb közli a tudnivalókat a népénekes misével kapcsolatosan, és csak ezután veszi sorra az énekes nagymisére vonatkozó tudnivalókat, énekeket. A Cantus Cantorumban megfigyelhető változás már sejteti, milyen irányba megy tovább a liturgikus szabályok alakítása a II. Vatikáni Zsinaton és az azt követő években. Ennek függvényében alakult a népének helyzete is.

 

Mivel az új előírások erre lehetőséget adtak, a Püspöki Kar kérésére Róma engedélyezte az SZVU! megfelelő énekeinek misekezdő, felajánlási és áldozási énekként való alkalmazását, az OMCE énekrendje pedig ajánlást adott az egyházi év egyes időszakaira, ünnepeire és a legáltalánosabb miseformákra. Az ordinárium éneklésénél – szemben a német és más európai országok gyakorlatával – ragaszkodtak a teljes szöveg megszólaltatásához mind az énekes, mind a recitált formában. Így születtek meg a nép számára írott magyar misék. A válaszos zsoltár és az alleluja éneklésére az olvasmányok könyve mellett az 1972-ben megjelent Responsale kínált lehetőséget, amelyet Bárdos Lajos és Werner Alajos készítettek. A kötet előszavában, mint mintára, a Rómában megjelent Graduale simplexre utalnak. Ebből azonban csak az elvet vették át – válaszos zsoltárok és alleluják a különböző időszakokra, ünnepekre, misékhez −, a megoldás alapvetően más volt: a responzóriumok és alleluják nagy része nem a szövegekre alkalmazott gregorián dallam, hanem egy-egy ismert népénekből kivett részlet (pl. karácsonyra: „Mondjunk Gloriát…”) vagy refrén (pl. az egyik húsvéti alleluja a 90. számú SZVU!-ének záróütemeiből). Emellett minden időszakra készült strófikus válaszos zsoltár is (pl. pünkösdre: „Dicsérd, lelkem, dallal a nagy Úristent”. Lásd Hozsanna énekeskönyv 400-as énekeit).

 

Közben az OMCE kérésére a Püspöki Kar bizottságot hozott létre a népénekreform előkészítésére, ennek vezetőjéül Werner Alajost választották. A bizottság az elinduláskor az SZVU! megrostálását, szövegének korszerűsítését, a liturgiához történő illesztését és a népzenei gyűjtések során előkerült újabb énekek felvételét tűzte ki célul. Időközben a Hitoktatási Bizottság zenepedagógiai munkacsoportja előbb az Elsőáldozók hittankönyvéhez adott újabb, főleg népi gyűjtésű énekeket, majd a Kis Magyar Uzuális címmel egy éneket tartalmazó gyűjtemény jelent meg hittankönyvi mellékletként. Ebben a népi eredetű és latin gregorián énekek mellett számos magyar gregorián tétel kapott helyet mind az ordinárium szövegeire, mind az egyes időszakok, ünnepek proprium szövegeire. A hivatkozási pont itt is a Graduale simplex volt.

 

A két bizottság között éles elméleti és gyakorlati vita fejlődött ki, amelynek végén Lékai bíboros úr több új tagot nevezett ki a népénekreform-bizottságba, akik a népének anyag mellett célul tűzték ki a legfontosabb időszakok, ünnepek miséihez és vesperásaihoz magyar gregorián tételek elkészítését. Werner Alajos, bár sok, ezekkel kapcsolatos kérdésben más véleményen volt, mégis mint a bizottság vezetője lehetővé tette, hogy ez az új anyag is helyet kapjon a készülő gyűjteményben. Az ő fáradozásának és anyagi áldozatvállalásának köszönhetően jelent meg előbb az advent-karácsonyi, majd a nagyböjt-húsvéti anyagot tartalmazó próbakiadás. Halála után Rajeczky Benjamin vette át a munka irányítását, aki egyébként kezdetektől tagja volt a népénektár-bizottságnak. Ez109 110 után nyerte el az új énektár azt a végső formát, amely az Éneklő Egyházban előttünk áll: átdolgozott és új, elsősorban népi anyaggal bővült SZVU! + magyar Graduale simplex + magyar Antiphonale simplex + magyar Cantus Cantorum vagyis szertartáskönyv + alapvető hittankönyv + imakönyv + liturgia-tankönyv.

 

Az új népénektár 1985-ben jelent meg, a lektorok és szerkesztők egy része az SZVU! megjelenésekor kirobbant vihar megismétlődését várta. Ez azonban elmaradt, miként a munka folyamán felgyülemlett nézeteltérések alapos tisztázása is. Ennek tudható be, hogy a Püspöki Kar az új énektárat ideiglenes jelleggel és bizonyos megszorítással hagyta jóvá. A tanulságok levonása, a tapasztalatok összegzése, a gyűjtemény megjelenésének 10. évfordulóján még csak a kezdeténél tart. Ezek megtörténte után talán eljön az ideje az elvi kérdések tisztázásának is.

 

A Harmat−Sík énektár munkálataira a Kántor Szövetség és az OMCE együttesen adott megbízást a szerkesztőknek. Bár a könyv megjelenése vihart kavart, a következő évek gyakorlata azt mutatta, hogy a népének mögött széles rétegek igénye húzódik meg. Ez formálta végül is a gyűjtemény további sorsát.

 

Az időközben megjelenő Szertartáskönyvek gregorián anyaga az egyszerűsítés, könnyítés lehetőségeit növelte. Bizonyára ez is szerepet játszott a Graduale simplex megszületésében. Az utóbbi évtizedekben a hazai gregorián kutatás sok új vonással gazdagította az Egyház ősi énekeiről meglévő ismereteinket. A 16−17. századi magyar nyelvű források feltárása megmutatta, miként kívánta a korabeli gyakorlat anyanyelven tovább folytatni a korábbi liturgikus gyakorlatot.

 

A jövő kérdése, hogy az Éneklő Egyház szerkesztőinek „felülről” jövő reformja – amely az egyházi népének és a gregorián ének eddigi gyakorlatát gyökereiben érinti – találkozik-e a papság, az egyházzenészek és hívek szélesebb körének igényeivel.

 

(1996)

 

 


[1] Megjelent az ÖSSZHANG c. kötetben, amely válogatást tartalmaz Tardy László egyházzenei írásaiból. Szerkesztette: Szalay Olga, Budapest, 2018.