Társasjáték

Mi kell egy jól működő társulathoz?

Kovács János karmesterrel Tóth Ida beszélget

Kovács János

(Fotó: Nyirkos Zsófia)

Kovács János karmester ötvenedik szezonját tölti a Magyar Állami Operaházban. Próbáról próbára él, 2024. júniusban Vajda János darabját vezényli az Eiffel Műhelyházban, majd augusztusban Verdi Az álarcosbál című művét az Operaházban. A Prima Primissima díjas művésszel szerepfelfogásról, hagymázos víziókról és mesterművekről is beszélgettünk.

– 2024. június elején három alkalommal kerül színpadra A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása című opera az Eiffel Műhelyházban. Nagyon elfoglalt most emiatt – időpontot is alig találtunk a beszélgetésre –, hogyan telnek a fellépések előtti napok?

– Három év kihagyás után vettük elő ezt a rafinált darabot, küzdünk is vele rendesen, mert nehéz, miközben szeretnénk olyan élményt nyújtani a közönségnek, amilyet a szerző, Vajda János megálmodott. Ráadásul még a júniusi Wagner-napok előtt az én feladatom ismétlő próbát tartani a Rádiózenekarral – ez azt jelenti, hogy egy héten át napi két próbával végigjátsszuk a teljes Ringet –, a kitűnő zenészeket Fischer Ádám fogja „kormányozni” a Müpában. Az elmúlt időszakban voltak olyan napjaim, amikor a Magyar Rádió épületéből két zenekari próba után még átmentem az Eiffel Műhelyházba próbálni a Vajda-darabot. Ez azért így sok. Az elfoglaltságaim miatt kértem a Magyar Művészeti Akadémia elnökségét, hogy ideiglenesen függessze fel az MMA-tagságomat. Nem panaszképpen mondom, de tényleg úgy gondolom, hogy csak annyit lenne szabad bevállalni, amennyire lelkiismeretesen fel is lehet készülni.

– Hova vezet ez a tempó? Az elmúlt évtizedekben felére-harmadára csökkent a felkészülési idő, a tömegtermelésből a művészek sem vonhatják ki magukat. Vagy ha belenézhettünk volna mestere, Ferencsik János karmester naptárjába, megállapíthatnánk: mindig is így volt?  

–  Úgy sejtem, Ferencsik is nagyon sokat dolgozott, de anélkül, hogy tudnám az ő beosztását állítom, hogy nem egészséges és valójában nem is lehet egyszerre több darabbal elmélyülten foglalkozni. Az persze belefér, hogy már párhuzamosan készülök a következő koncertre, de a nehezebb művekre akkor is időt kell hagyni.

–  Ilyenkor tudatosan lassít, hogy átérezze, megértse, ami a partitúrán túl van: a mű lelkületét és szellemiségét?   

– Karmesterként elsősorban a zenekar felé közvetítem mindazt, amit fölfogok a remekművekből, utána pedig a zenekarral és az énekes kollégákkal együtt sugározzuk tovább az alkotói szándékot a közönség felé. A mi feladatunk a közvetítés. A szakmában mégis gyakrabban hallom az alkotóművész kifejezést, operarecenzensek például hajlamosak úgy beszámolni egy-egy premierről, hogy a rendezőre, karmesterre, jelmeztervezőre, díszlettervezőre rámondják: alkotó.  Ilyenkor nem látok a dühtől: akkor ki a Verdi, ki a Bartók?!

Kovács János karmester a Magyar Rádió Művészeti Együttesei 2024/2025-ös évadbemutató sajtótájékoztatóján

– Nemegyszer a mű gondolatisága is elsikkad, mert felülírja a látványközpontú rendezői vízió. Könnyen azonosul a divatos koncepciókkal?

– Egyre gyakoribb, hogy a rendezők kifordítják bőrükből a műveket, és azt adják a közönségnek, pedig mi – hangsúlyozom – nem alkotóművészek, tényleg közvetítők vagyunk. Rendezőknél erősebb a kísértés, mint a karmestereknél, hiszen a kottától annyira azért mégsem lehet eltérni. De még az sem baj, ha a rendező eltér a leírtaktól, sokkal inkább, ha már nem is érdekli a darab, csak ürügyként használja arra, hogy a közönség elé tárja hagymázos vízióját.  Csak azért, hogy meghökkentse a közönséget?! Hogy elmondhassa: „Hű, én most olyan olvasatot produkálok, ami még nem volt a világon!” Idén az ötvenedik szezonomat töltöm a Magyar Állami Operaházban – most már nyugdíjasként –, ezért van némi rálátásom az opera műfajára. Tudom, mi kell egy jól működő társulathoz vagy ahhoz, hogy igazán jól szólaljanak meg a művek. Tele vagyunk ajjal-bajjal, de engem ez az ötven év mégsem tört meg. Szerencsémnek tartom, hogy remekművekkel foglalkozhatom. Ez minden nehézséget fölülír. A napi konfliktusok közt újra és újra tudatosítom magamban: hálás vagyok azért, hogy a világ csodáját művelhetem.

Kovács János

(Fotó: Walter Péter / MMA)

–  Ennyi elegendő ahhoz, hogy csillapodjanak az indulatok? Hogyan tud így biztos támasza lenni az előadóművészeknek?

–  Csak a kölcsönösség jegyében. Bár az is igaz, hogy karmesterként kell bizonyos zenén kívüli tulajdonságokkal rendelkeznem, amit én emberi kontaktusteremtésre való adottságnak nevezek. A hangszerem: csupa érzékeny, emberi lény – nem zongora vagy a hegedű, ami nem beszél vissza –, ennek felismerése mondatja velem, hogy végtelen tisztelet illeti a művészeket. Ha ez megvan, akkor célt érek. Tulajdonképpen gyönyörű társasjáték ez: érzéseket, gondolatokat közvetítek a zenekar felé, miközben a művészek – anélkül, hogy egy szót szólnának – csupán a játékukkal irányítják a tudatom.

Vajda: A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása | The Imaginary Invalid or The Cabal of Hypocrites (1:02)

A KÉPZELT BETEG (5:47)

(Opera Café)

– Hogyan működik ez a társasjáték Vajda János A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása című darabja esetében?

– Az Operaház az utóbbi időben kevéssé tervezhetően, inkább pánikszerűen működik, érzésem szerint túl sok az új produkció, amelyre aztán nem jut elegendő idő. A Vajda-operát is szorított időintervallumban kell összekalapálnunk, mert kevesebb próbánk van, mint amennyire szükségünk lenne. A kiváló énekesek így is mindent beletesznek, hogy sikerre vigyék az előadást. A zenekarral múlt héten volt az első találkozásom: csupa „imádom kolléga” ült a próbán, mesterei a hangszerüknek, így tulajdonképpen gyorsan haladunk. Talán azért is olyan fogékonyak, mert mestermű a Vajda-opera, tele zenei poénnal és rafinériával, vagyis minden eleme a színpadi művet szolgálja. Most vagyunk abban a fázisban, hogy összeillesszük a darabot: az énekesek már megtanulták a szerepüket, a rendezők átismételték velük, mikor hogyan kell viselkedniük a színpadon, közben a zenekarral is újraolvastuk a partitúrát. Most kellene még egy hét próba azonkívül, ami a rendelkezésünkre áll.

– A Mario és a varázsló után ez már a második Vajda János-mű, amelyet vezényel az Operában. Misszióként tekint a kortárs darabok színre vitelére? Van olyan megérzése, hogy ezt vagy azt a művet száz év múlva is ünnepelni fogják?

– A közelmúltban elhunyt Eötvös Péteren kívül nekem más nem volt, nem is lesz talán a környezetemben, aki ex cathedra kijelentené vagy meg tudná ítélni a kotta alapján, hogy silány vagy örök életű az alkotás. Nekem ez a megkülönböztetés eleve nehezebben, lassabban megy, kevesebb kortárs darabot is tudok magamévá tenni, és érzésem szerint nem feladatom megítélni, hogy remekműről van-e szó. Tetszik, nem tetszik, magamra nézve kötelezőnek tartom megtanulni és közvetíteni a kortárs zenét. A feladatom épp csak annyi, hogy a legjobb tudásom szerint megszólaljon a mű az előadáson. Hogy mi lesz száz év múlva? Azt senki nem tudja megjósolni, de ettől még nagy munkával, sokszor fogcsikorgatva, szenvedéssel próbálok tájékozódni a kortárs darabokban. Ez a hozzáállás végső soron fölülírja azt is, hogy tetszik vagy nem tetszik. Vajda Jánosnak jó néhány szerzeményét volt szerencsém megtanulni és előadni. Mindig élvezet olvasni a kottáját, neki ugyanis az a sajátossága, hogy a 21. században is zenét ír.

(mma.hu, 2024. VI. 3.)

FÜGGELÉK:

Mozart: Figaro házassága: Terzett – Ötvös Csilla-Gáti István-Rozsos István (6:46)

Vezényel: Kovács János

J. Brahms: Tragische Overture op. 81 (13:38)

Nemzeti Filharmonikus Zenekar, vezényel: Kovács János

Savaria Szimfonikus Zenekar - Kovács János - Borbély László - Bartók: I. zongoraverseny (26:43)

Borbély László (zongora), karmester: Kovács János

Savaria Szimfonikus Zenekar - Bartók: A csodálatos mandarin - vez.: Kovács János (39:21)

Nemzeti Filharmonikus Zenekar, vezényel Kovács János