UNGÁR ISTVÁN[1]
Száztizenegy
Mielőtt a
budapesti Fazekas Mihály iskola épületét a kilencvenes évek második felében
felújították, az egyik gimnáziumi osztály az utolsó ének-zene óránkon
búcsúzásként a Beethoven zongoraszonáták harmadik kötetével ajándékozott meg.
Az előlapra azt írták: „Mostantól a 111 számról nem csak a fizika terem
jut eszünkbe.”
Az op. 111 c-moll
zongoraszonátáról mindig nagy lelkesedéssel beszéltem diákjaimnak, felhasználva
az írógéniusz, Thomas Mann laikus csodálatát Doktor Faustus
c. regényében. Valamelyik zongorista óriás – talán Arthur Rubinstein –
nyilatkozta: legnagyobb sikerének azt tartaná, ha úgy tudná elhagyni Beethoven
utolsó zongoraszonátájának elhangzása után a hangversenypódiumot, hogy a
közönségbe beleszorulna a tetszésnyilvánító taps s csöndben maradna.
(Egyszerű zenehallgatóként én annak is módfelett örülnék, ha Verdi
Aidájának végén nem törne ki harsány ováció a színházban a függöny legördülése
előtt. Persze ezt csak akkor várhatnám, ha nem sietnének vissza a
színpadra hangos ünneplést kikényszerítve a nagyérdeműtől a földi
világot maga mögött hagyó, az örökkévalóságba menekített boldog szerelmükben
összeolvadó szerelmespár: Aida és Radames alakját
magukra öltött énekesek, vagy a siratásból hirtelen felpattanó Amneris megformálója.)
A
zongoraművész is megteheti – olykor meg is teszi – akárcsak Kretschmar forgatható székéhez ragadva Thomas Mann
regényében, hogy nem fordul azonnal a hallgatóság felé. Nem fordít hátat a
hangszernek, hiszen Beethoven szellemében éppen most vett búcsút tőle. A
búcsúzást nem szabad elsietni, főleg, ha az olyan szép, mint ennek a
zongoraszonátának a II. variációs tételében. Így a varázslat tovább marad
velünk.
Alig van olyan
Beethoven kompozíció, amely ne feszítette volna szét a klasszikus hagyomány
korlátait, hogy átlépjen a romantika felé. Az, hogy az op.111 c-moll szonáta
két tételes s a második tétel az azonos nevű dúrba vált, nem példa nélküli
a szerző zongoraszonátái között. Gondoljunk csak az op. 90 e-moll szonáta simogató
E-dúr tételére! A hangnem más, de a megvalósítás hasonló. Ám az, hogy az
oroszláni vadságú, heroikus, sötét színezetű, a klaviatúra teljes
mélységét és magasságát megszólaltató c-moll nyitótétel utolsó ütemei
váratlanul megszelídülnek és C-dúr hármasai szinte invitálják a következő,
variációs tételt sziklaszilárd akkordok elhalványulása mellett, nos, úgy
gondolom, az egyedülálló.
Sonata in C minor I. Maestoso.
Allegro con brio ed appassionato
(8:51)
Az azonos
nevű dúrba érkezés a befejező tételben a szerző mindkét moll
hangnemű szimfóniájában megvalósul: az V. szimfónia c-moll – C-dúr, a IX.
d-moll – D-dúr. Az op. 111 zongoraszonáta első tételének vége befogadja az
attól teljeséggel eltérő, hatalmas utat bejáró C-dúr második tétel
beköszönését. A nyitótétel bevezetésében lefelé ugró szűkszeptim indítás ördögien félelmetes trillával készíti elő a
főtémát, amely azután pokoli keménységű kalandba kezd. A második
tétel már megjelenésében is ünnepélyes. A fenségesen leegyszerűsített 6/8
ritmikájú téma egy másik világ felé veszi az irányt. „Most jön!” – olvashatjuk
a Doktor Faustusban. Minden díszítéstől mentes,
puritán témája tiszteletet parancsoló. Beethoven sokszor igen szűkmarkúan
bánt a dallammal. Amennyiben belegondolunk: az op. 27 cisz-moll („Mondschein”) szonáta álmodozó, melankolikus
akkordfelbontásai felett – és a végén alatt - egyetlen hang dalol a
nyitótételben. Az op. 111 második tétel témája egy lefelé lépő kvart (c-g)
majd kvint (d-g) hangok oszlopaira épül. A bel canto
nagy mestere, Verdi eleinte idegenkedett Beethoven nyelvezetétől, ám
később nem csak hogy megszerette, de hatása alá is került. Nem minden a
dallam. Mintha két utolsó operáján (Otello, Falstaff)
ez tetten is érhető lenne.
Sonata in C minor II. Arietta.
Adagio molto, semplice (e) cantabile
(16:56)
A magány
bölcselete szól az op. 111 szonáta második tételének elején és végén. A
zeneszerző készül a búcsúra. Pedig micsoda remekművek sorjáznak még
ezután: Missa solemnis (op.
123), a IX. szimfónia az Örömódával (op. 125), a 7 tételes cisz-moll és a
megindító hálaéneket tartalmazó a-moll vonósnégyes (op. 131 és 132) …! Az op.
111 variációs tétele az emberi sors, a vágyakozás és a csüggedés, a remény és a
reménytelenség, az elhagyatottság és a vigasz végtelen skáláját vonultatja fel.
Van harcias variációja és magasba szökő tündértánca. Borzongató űr és
felemelő magasztos muzsika is megjelenik benne. Mélységbe ránt és
magasságba röpít. Nem hagy kétséget a felől, hogy itt már nincs helye
újabb tételnek, sőt zongoraszonátának sem.
A korábbi op. 109
E-dúr zongoraszonáta is egy befelé forduló variációs tétellel zárul.
Korálszerű alaptémája a mű végén egy az egyben visszatér.
Megrendítő. Az op. 111 befejező tételében csak töredékében tér vissza
a téma. Egy cisz hang is betolakszik közé, akár egy elhullajtott könnycsepp.
Beethoven mielőtt visszahúzódna magára mért komor magányába, búcsút int
annak a műfajnak, amelyből a legtöbbet írta: harminckettőt.
Megtalálható bennük humor és tragédia, líra és dráma, ábrándozás, pátosz és
küzdelem. A szonáta C-dúr tétele nem győzelmi mámor, mint az V.
szimfóniában, hanem bölcs összegezés, summázat, az állandóan nyugtalan lélek
lenyugvása. Végtelenbe tartó trillafüzér aranyozza be a szívszorítóan
meleghangú elköszönést. Megindító az a letisztultság, amellyel az op. 111
c-moll zongoraszonáta magunkra hagy bennünket. A záró ütemek halkszavúsága egyszerre fájdalmas és felemelő.
Beethoven ezzel a szonátával megkoronázta a klasszikus értelemben vett
zongoraszonáták egészét.
Jó, hogy
diákjaimnak a Fazekasban anno nem csak a fizika terem jutott a 111 számról az
eszükbe.
FÜGGELÉK:
TELJES
LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE
(102 felvétel)