CSATÓ MÓNIKA[1]
Gondolatok a „Mérföldkövek” továbbképzés kapcsán
„Nem tízmillió zenészre van szükségünk, hanem tízmillió
harmonikus
idegrendszerre és lélekre.”
(Dr. Gyarmathy Éva)
2024.
szeptemberében és októberében az ELTE Művészetközvetítő és Zenei
Intézetének Kodály termében három héten keresztül, csütörtöki és pénteki
nap-párokon lezajlott a Mérföldkövek továbbképzés.
Szeretnék
köszönetet mondani a támogató lehetőségért dr. Bodnár Gábornak, az ELTE
Művészetközvetítő és Zenei Intézet Igazgatójának. És szeretnék
köszönetet mondani minden lelkes, újítani vágyó kollégának is: mert a
Mérföldkövek című, a zenei szemantika módszerét bemutató továbbképzésen a megszokottól
eltérő, vadonatúj információkat kapott a hallgató: a sorozat progresszív
jellegével, az ének-zene (szolfézs és zenetörténet tárgyakra tovább vihető)
tanítás modern szemléletével találkozhattak a résztvevők. Az út rögös
volt, mire idáig jutott a kiegészítő tananyag. Ugyanakkor a négy
fejezetnyi (116 darab) prezentáció és a Ritmus, dallam, harmónia kézikönyv
elkészítése egy elképesztően izgalmas kutató és elemző munka volt, amit
csak abbahagyni lehet, befejezni nem.
Nagyon jó volt látni,
mennyire sokan szeretnének úgy tanítani, hogy az énekóra élmény legyen,
tanításának visszahozzuk rangját. Nagyon jó volt megtapasztalni azt, hogy többen
messziről, egész napos munka után eljöttek Budapestre két egymást
követő délután, nagy öröm volt számomra, hogy a helyszínen a rövid
idő ellenére is kapcsolatok alakultak ki, a hallgatók pedig lelkesek és
tanulásra nyitottak voltak. Ilyenkor látszik, hogy nincs veszve minden.
Mert bizony majdnem
minden veszve van. Ennek ellenére többen még mindig „zenei nagyhatalomnak” vélik
magunkat, és támadásnak, sőt, uszításnak vesznek minden újító szándékot. Bennragadtunk
a múltban, miközben tanítványainknak a húsz évvel ezelőtti dal is „már
iszonyú régi”: a Mérföldkövekből kiderül, mitől érzik réginek (ennek
tudniillik egyszerű, meglepően objektív okai vannak). De higgyék el;
látni a gyerekeket, ahogy szembesülnek azzal, hogy érdekesen, az ő
világukra hangolva is lehet művészi értékekről tanulni, látni azt,
hogy nem nézzük le azt a zenei világot, amit ők magukénak,
mindennapi életükhöz igazodónak látnak és elkezdenek felfigyelni az értékekre –
hát, egészen felemelő érzés.
Miért csodálkozik
bárki, hogy a fiatalok mai zenét, mai populáris zenét hallgatnak? Ez teljesen normális.
Mert a helyzet az, hogy a populáris zene ízig-vérig mai, mégpedig az átlagember
problémáival foglalkozik, az előadó pedig bizonyos (különböző)
mértékben alkotója is az előadott dalnak – tehát hiteles. A 20. század előtt mindig a
jelen zenéjét játszották, illetve játszotta, vezényelte a szerző. El
tudják képzelni, hogy Mozart nem saját operáját, hanem mondjuk Monteverdit
vezényelt, vagy Liszt koncertkörútjain nem sajátot, hanem mondjuk Beethovent
játszott volna? Nem
szerepel a kerettantervben a modern klasszikus és a szimfonikus zene új
területe, a filmzene sem (a mai, nem a 40 évvel ezelőtti!), meg aztán a
hibrid filmzene sem – elképesztő szépségekről maradunk le, ha nem
tudunk róla – és a tanuló, ha nem ismertetjük meg vele. A Mérföldkövekben benne
van.
A zenetanításban a
20. századra különvált az alkotás és a reprodukció is, ez pedig még tovább
szűkült a régi zenére. Ez oda
vezetett, hogy az ének- és zenetanításban ma kizárólag reprodukció
folyik. Pedig a gyermek talán még saját ötletekkel, önkifejezéssel is
előállhatna – talán még kevesebb „problémás gyerek” bélyeg is születne. De
az improvizáció ingoványos terület. Az improvizációs-kompozíciós feladatok tanításba
átvitele pedig a merev oktatási rendszerben nehéz. Belém égett az a kijelentés,
amit egy gyermek egy alkalommal tágra nyitott szemekkel tett: „Hajj-jajj, de hát az iskola nem az a hely, ahol
nekem lehet ötletem.” Ezen az órán, ami a művészetről kellene
szóljon, hadd lehessen mást is, mint magolni, régi dolgokkal foglalkozni és a
betanultat visszajátszani.
Most, karácsony
táján következzen egy 8-10 éves gyerekekből álló szolfézs csoport
szerzeménye Dsida Jenő versére. Több éve készült már, de előkerestem.
Mert egy gyermekien tiszta miniatűr remekmű:
Végezetül: mit hoz a jövő? Félnünk
kell-e a jelentől? Mi lesz ezzel a sok műfajjal? Mi lesz a klasszikus
zenével? A biztos választ nem tudjuk. László Ervin tudományfilozófus,
zongoraművész gondolatait tartom hitelesnek még valamikorról a 70-es
évekből. Én ennek a gondolatnak hiszek.
„Az „elit” (vagy klasszikus), illetve a „tömeg”-művészet között nem lesz határozott választóvonal. … A művészet mindenféle
ízlésnek megfelelő formái s azok különféle kifinomultsági fokozatai
egyaránt virágozni fognak, minthogy
az emberek arra törekszenek majd, hogy tapasztalataik sajátos elemi kifejezést nyerjenek a különleges érzékenységgel és
alkotókészséggel megáldott
művészek alkotásaiban. …Napjaink szubkultúráinak művészete a főáramlat részévé válik, amidőn a
művészetek a társadalom életében megfelelő helyükre kerülnek.” (László Ervin)
Köszönöm a figyelmet.